Kevesen értették, hogy miért is csinálja annyira szívesen ezt a munkát. Jól teljesített, ez kétségtelen, de hát mégis ki foglalkozna önként zsibongó gyerekekkel és modortalan tinédzserekkel? Ráadásul minimálbérért. „Ekkora tudással professzor is lehetett volna belőled! Annyira elpocsékolod az életedet, hogy szinte meg sem érdemled!” – mondogatta az egyetem biztonsági őre, aki indokolatlanul nagy hangerővel, kéretlenül osztogatta őszinte véleményét a gyanútlan arra járóknak. A Roger Brunner név csillogott a mindig élére vasalt egyenruhájának mellrészén. Évek óta hajtogatta, hogy közel a nyugdíj, de valójában már ő maga sem tudta, hogy mennyi van még vissza. Épp annyira várta, hogy beszéljen róla, de pont annyira rettegett tőle, hogy ne számolja a még szolgálatban töltött, hátralévő napokat.

Mióta Cassy az egyetemre járt dolgozni, Roger minden reggel ott álldogált a főbejárat melletti irodájának ajtajában. Aki volt annyira tapasztalatlan, figyelmetlen vagy éppen ostoba, hogy elég közel merészkedjen hozzá, rövidesen megtudhatta, hogy Roger szerint mit csinál rosszul az életben. Arról persze sosem regélt, hogy az ő karrierútja miért pont a Pandora Egyetemnél látszott véget érni.

Akárhogy is, Cassy meg volt róla győződve, hogy nincs iskola Roger nélkül és fordítva. Pontosan ezért torpant meg a folyosó közepén, amikor munkába sietve, kávéval az egyik, szamárfüles jegyzetekkel a másik kezében feltűnt neki, hogy aznap reggel nem kritizálta senki. Pedig ha valamikor, most igazán megérdemelte volna. Az éjjel elfelejtette töltőre tenni a telefonját, ami így teljesen lemerült. Ez az apró feledékenység azonban kész káosz-lavinát indított el: nem csörgött az ébresztő, így egyedül az alsó szomszéd kutyájának öblös ugatásának volt köszönhető, hogy Cassy nem késett el teljesen. Mérlegelnie kellett, hogy a rutinos reggeli folyamatok közül melyik halaszthatatlan és melyik nem. Túl nehéz döntés ez egy frissen megébredt Sagittariusnak. Végül a fürdést és a kávét a „muszáj rá időt szakítanom” listához írta, a reggelit és a sminkelést pedig a „most nem jön össze” listához. Ám a kapkodva és összeszedetlenül indult nap a vártnál is sokkal rosszabbra fordult, amikor Roger helyén egy fele olyan magas, de háromszor olyan széles férfi állt, kezében egy rózsaszínű cukormázzal borított fánkkal.

Cassy visszafordult a folyosón, nyíltan megbámulta az új biztonsági őrt és ugyan tudta, hogy nem szabadna engednie az előítéleteknek, mégis rögtön beskatulyázta a számára kellemetlen emberek közé. Bár az is lehet, hogy csak korgó gyomra - ami azonnal felkiáltott az édesség láttán - befolyásolta ítélőképességét. Furcsa módon Roger a maga durva, de egyenes stílusával egészen más hatást ért el nála, mint ez a figura.

- Hol van Roger? – Bukott ki a száján a kérdés és mivel bal lábbal kelt fel, az illetlensége miatt egy cseppnyi megbánást sem érzett.

Az őr lenyelte az épp szájában lévő hatalmas falatot, majd kuncogva próbálta letörölni az ajkai körül maradt morzsákat. Miután végzett a mutatvánnyal szélesen mosolyogva tájékoztatta Cassyt arról, hogy Roger testvére balesetet szenvedett, így hozzá kellett elutaznia, hogy segédkezzen az ápolásában. Tekintve, hogy Roger hét lakat alatt őrizte magánéletének minden részletét, Cassy nem lepődött meg, hogy nem tudott a testvér létezéséről, azon pedig pláne nem, hogy az erkölcsösség mintapéldánya azonnal rohant segíteni neki. Ettől függetlenül elhatározta, hogy számolni fogja a Roger nélkül eltöltött napokat, és amikor újra látja, az orra alá dörgöli majd, hogy milyen sokáig volt kénytelen rendes útmutatás nélkül élnie a mindennapjait.

Nem volt sokkal több ideje rá, hogy hiányolja Mr. Brunnert, mert tudta, hogy néhány perce már őt hiányolja egy csapat türelmetlen általános iskolás. Sietve átvágott a kerthez vezető folyosón, kilépett a tavasz illatot árasztó virágok közé, majd meg sem állt a Pandora Egyetem csillagvizsgálójáig.

Hányszor hallotta már Lioneltől, hogy mennyire feleslegesen pazarolja ezzel az energiáját! Néha eljátszott a gondolattal, hogy miképpen hangozna egy párbeszéd Roger és Lionel között, de még mindig nem jött rá, hogy ki nyerné meg a szócsatát. Az eredmény azonban mindegy volt. Cassy a saját kénye-kedve szerint alakította ki az életét, és nem hagyta, hogy bárki eltántorítsa elhatározásaitól. Ironikus, hogy a Harcos Mester Lionel a terepen pont ezt a tulajdonságát szerette benne a legjobban. Azt az ötletét viszont, miszerint elköltözik a Központból és saját lakást fog bérelni a városban, egyenesen utálta. Már-már nagyobb vita alakult ki köztük, mint Cassy és a szülei között, amikor a lány azt a tervét közölte, hogy egyetemista lesz. Végül Patrick tett pontot az ügy végére, és Cassy döbbenetére ezúttal neki kedvezett a végső döntés. Engedélyt kapott Pandora Központ Vezetőjétől arra, hogy egyedül éljen, ám ezt önerőből kellett finanszíroznia és hetente legalább háromszor személyesen kellett bejelentkeznie a Központban. Cassy boldogan ment bele a feltételekbe, és nem egész fél évvel később a részmunkaidős csillagászati előadó munkájának és az alanyi jogon neki járó Sagittarius fizetésnek köszönhetően már az általa kiválasztott, bérelt lakás kulcsát vehette át. Persze, egy kis lyuk volt, de számára felért egy valódi palotával.

A „palotájának” legnagyobb előnye az volt, hogy így közelebb lakott az egyetemhez. Ennek és a „most nem jön össze” listának köszönhetően a harmadikosoknak nem kellett olyan sokáig várniuk rá, hogy lázadás törjön ki. Cassy gyorsan orvosolta a kezdeti hibáját néhány vicces és izgalmas történettel a csillagképekről, és alig fél órával később már el is felejtette, hogyan indult a nap.

Az előadások alatt mindig úgy érezte, hogy egy másik idősíkra kerül. Élvezte, hogy olyasmiről mesélhet a gyerekeknek, amit imádott, és ez a lelkesedés érezhető volt a beszédén, átragadt a hallgatóságra és a legtöbbször olyan jó volt a hangulat, hogy Cassy teljesen meglepődött, hogy már el is telt a délelőtt. Ez aznap sem történt máshogy. Az egyetem délnyugati óratornyából behallatszódott a dallamos zene a planetárium besötétített termébe – bár Cassyn kívül senki más nem hallhatta meg a hangot, neki ez pont jó figyelmeztető volt. Nem sokkal később elbúcsúzott a csoporttól, összeszedte a holmiját, és miközben a délutáni órára érkező egyetemisták rontottak be zajongva a terembe, ő a lehető leggyorsabban kislisszolt mellettük.

Tudta, hogy ismét késésben van, de ebédpartnerével szemben nem érzett nagy bűntudatot; várt már rá ő is elégszer. Az egyetem épületét elhagyva a park felé ment tovább. Élvezte a rügyező természet illatát, az új életre kelő, zöld színbe öltöző növényekét, amiket szinte hallott fellélegezni a hosszúra nyúlt, hideg tél után. Elsietett a kilátó mellett is, ám ő szinte észre sem vette – bár elkerülni nem tudta, arra már régóta tudatosan figyelt, hogy lehetőség szerint rá se pillantson. Egyszerre fájó és édes emlékek keveredtek össze benne, ha erre a helyre gondolt, ezért jobbnak látta, ha nem vesz róla tudomást soha többet.

A parkot északnyugati irányba hagyta el, majd a szemközt lévő, széles, szürke és bronz kövekkel kirakott sétálóutcára tévedt, ahol számtalan étterem és bár várta az ebédelni készülőket. Cassy nem állt meg vizsgálgatni a kirakott étlapokat, céltudatosan ment előre az Orion tér felé, ahová több irányból futottak be a sétálóutcák. A tér egy szeglete mindig olasz zenétől és szavaktól volt hangos, köszönhetően a D’alia étteremnek, ami Cassy törzshelyévé vált az elmúlt évek alatt.

- Mia bella! – hallotta meg a jól ismert kiáltást, ami az étterem bejáratából érkezett. Cassyt bár jó pár méter választotta még el a fehér asztalokkal sűrűn telepakolt terasztól, Giuseppe tárt karokkal ment elé, majd csontropogtatónak szánt ölelésben részesítette a lányt, amit ő persze alig érzett meg Sagittarius erejének köszönhetően.

- Giuseppe, zavarba hozol – mondta Cassy, de mosolya levakarhatatlan volt.

- Nagyon helyes, hát az lenni dolgom!

- Várjunk csak egy percet. Ha te itt vagy kint, akkor ki fog nekem isteni tésztát főzni a konyhán?

- Nem aggódni, mia bella! Unokaöcsém majdnem olyan jó szakács lenni, mint én, de a te ebédedet nem hagyni rá.

- Örömmel hallom – nyugtázta Cassy. Miután leültették a szokásos asztalhoz, Giuseppe visszament a felségterületére és nekilátott megfőzni az ebédet, anélkül, hogy a lánynak bármit kellett volna rendelnie.

Amíg a nagyra nőtt, olasz csődör bent dolgozott, a filigrán lánya, Alma kijött, hogy legalább az italrendelés megtörténhessen a maga hagyományos módján. Cassy a nehéz reggelre való tekintettel engedett a csábításnak és kért pár deci fehér bort – kedvenc italának a gin tonic csábításának azért nem akart engedni fényes nappal.

Örömmel nyugtázta, hogy a sűrű napjában mégis talált pár szabad percet, amikor egyedül lehet. Ki is akarta ezt használni, úgyhogy táskájából előkapart egy tollat és egy jegyzetfüzetet, majd ügyelve rá, hogy szépen olvasható legyen az írása lekörmölte az első két szót: Drága Terry!

Bár régi barátnője soha nem válaszolt a leveleire, ő rendületlenül küldte őket a lány szüleitől megkapott címre. Mindig, amikor megkérdőjelezte tettének értelmét az a tény nyugtatta meg, hogy a levelek soha nem jöttek vissza „Hibás cím” vagy „Nem kereste” jelzéssel. Szerette abban a hitben ringatni magát, hogy Terry elolvassa a sorait, így mindig képben lehet arról, hogy mi történik Cassyvel. Legalábbis a lány publikus életében. A sok árnnyal és sötétséggel - ami minden éjjelét beszennyezte - nem akarta terhelni barátnőjét. Már így is sokkal több rosszat okozott neki az életben, mint amennyit valaha akart.

Megírta a rövid levelet, majd figyelmesen összehajtotta a papírt és visszarakta a táskájába, ahol biztonságosan elrejthette addig, amíg el nem jut a postára. Mindig mosolyognia kellett, amikor eszébe jutott, milyen képet vághatott Terry, amikor megkapta az első, hagyományosan kézzel írt és postai úton kiküldött levelet. A lány ugyanis mindig korholta Cassyt a „régimódi” felfogása miatt.

Már épp hátradőlt volna, hogy egy kicsit fellélegezzen, amikor megpillantotta a tér másik végéből közeledő ebédpartnerét. Sasha hosszú lépteivel hamar átszelte a teret. Cassy mindig érdeklődve figyelte, hány elismerő vagy épp féltékeny pillantást képes bezsebelni a vörös hajú szépség. Úgy ismerte meg őt, mint aki kifejezetten szomjazik mások figyelmére, ám az eltelt évek az ő jellemén is finomítottak valamennyit. Bár Sasha továbbra is vonzott minden tekintetet, a lány már csak nagyon kevés, arra érdemes személy figyelmét díjazta.

- Vodkát. Sokat. Tisztán. Most – adta a tömör és lényegre törő utasításokat Almának, aki csak a fejét ingatta és apró ajkait csücsörítette nem tetszése jeleként, de ennek ellenére tette a dolgát és bement a bárpulthoz, hogy elkészítse a vendég rendelését.

- Szóval neked is nehéz reggeled volt? – Érdeklődött Cassy, aki meg sem lepődött Sasha hangulatán. Ennél nehezebb napokat is vészeltek már át együtt.

- Mondjuk inkább úgy, hogy kutyaharapást szőrével.

Ha Sasha rekedtes hangja nem lett volna ékes bizonyítéka annak, hogy a tegnap esti járőrözésük után hol kötött ki, a csuklóján feketén csillogó pecsét világra kürtölte, hogy a Fekete Lyuk vendégserege élvezhette a társaságát. Sötét napszemüvege mögé rejtette ugyan a fél arcát, de Cassy azért el tudta képzelni, hogyan nézhet ki alatta. Testre simuló, rövid, meghökkentően vörös ruhája és fekete magas sarkúja pedig azt árulta el, hogy hol nem töltötte az éjszakát: otthon, a Központban.

- Ahogy látom, jól szórakoztál az este. – Cassy hangjában nem volt nyoma megvetésnek, inkább valamennyi jókedv és megértés bujkált benne. Öt évvel ezelőtt, nem sokkal Nate és Theo távozása, illetve az egyetem otthagyása után úgy érezte, engednie kell Sasha unszolásának és közösen a város számos klubját meglátogatták. Így pontosan tudta, hogy barátnője min megy most keresztül. Vele ellentétben azonban Cassy hamar ráunt az ilyen estékre – úgy ítélte meg, hogy nem éri meg az a sok szenvedés, ami másnap következik. Így történt, hogy amíg Sasha bulikba járt elfelejteni élete eddigi tragédiáinak sorozatát, Cassy Lionel nagy örömére a kemény edzésekbe fektette minden energiáját.

Sasha nem kommentálta Cassy megjegyzését, csak hálásan elvette Almától a kapott poharat és nagyot belekortyolt. A folyadék azonban, amit épp meginni készült, félúton irányt váltott Sashának köszönhetően, aki majdnem visszaköpte azt a pohárba.

- Ez víz! – mondta felháborodottan.

- Hidd el nekem, hogy nem sokára nagyon hálás leszel nekem ezért – mondta Alma, akivel voltak annyira jó viszonyban, hogy legyen ennyire bátor Sashával szemben. Ennek ellenére ő és Cassy is meglepődött, amikor Sasha rövid mérlegelés után bólintott és a poharat, benne a vízzel letette az asztalra.

- Szóval halljam: Anonymusnál voltál az éjjel? – kérdezte Cassy, miután Alma elment az asztaluk mellől.

- Ki másnál lettem volna? – kérdezett vissza felháborodottan Sasha, de amikor Cassy sokat mondó tekintetébe ütközött, csak bólintott egyet. – Jó, oké. Igen, nála voltam.

- Nocsak, nocsak. Hányadik alkalom is? Vigyázz, mert a végén kapcsolatnak fogom hívni azt, ami köztetek van.

- Pont nem érdekel, hogy te minek hívod – felelte Sasha a szokásos modorában, de azért elfintorodott a szó hallatán. Cassy már rég tudta, hogy a kemény páncél alatt ott lapul Sasha szíve, ami lehet, hogy nem olyan hatalmas, de legalább van. Nem vette magára a lány szurkálódó visszaszólásait, mert tapasztalata szerint minél durvább volt valakivel, az illető annál közelebb állt hozzá. Ez alapján Cassyt például nagyon kedvelhette.

- Az viszont már érdekelni fog, ha ő annak hívja?

- Nem beszélünk ilyesmikről. Nincsenek címkék. Egyszerűen csak vagyunk és kész.

- És egyszer sem kérdezi meg, hogy mivel foglalkozol, vagy milyen életet élsz nappal? Anonymust nem érdekli, csak az éjszakai Sasha?

- Hogy érted azt, hogy „éjszakai Sasha”? Talán máshogy viselkedem világosban?

- Hát, most még azt sem mondhatnám, hogy máshogy nézel ki – jegyezte meg csípősen Cassy, amire Sasha egy vigyorral és a felmutatott középsőujjával reagált. – Tudod, hogy értem, Sasha. Nem hiszem el, hogy már egy éve képesek vagytok ezt csinálni.

- Szerintem meg csak féltékeny vagy – vonta le a Cassy szerint rendkívül elhamarkodott következtetést a lány, miközben hátradőlt, hogy Alma kényelmesen elé tehesse a nagy tányér carbonara spagettit. Cassy is megkapta a garnélarákos gnocchiját, de nem nyúlt az evőeszközökhöz, helyette azzal volt elfoglalva, hogy minél szúrósabban nézzen Sasha szürkéskék szemeibe. Persze a Harcost ez egy cseppet sem zavarta és már javában falta az ételt, mire Cassy végre ismét szóhoz jutott.

- Kérlek, világosíts fel, hogy mégis mi a fészkes fenére kéne féltékenynek lennem?

Sasha lenyelte a falatot, akkurátusan megtörölte a száját, ivott egy korty vizet, majd megadta végre a választ.

- Anonymusra természetesen. Arra, ami köztünk van. Arra, hogy nekünk nincs szükségünk rá, hogy mindenáron felcímkézzük a dolgot, hanem simán jól érezzük magunkat és ennyi. Arra, hogy ő nem faggat engem arról, hogy mit csinálok, mit szeretek, hova és kivel járok, így tehát hazudnom sem kell neki. Még így is, hogy nem vagyok hajlandó elárulni a nevét és ezért tudom, hogy te meg vagy győződve arról, hogy csak kitaláltam, sokkal igazibb ez a kapcsolat, mint a tiéd Mr. Tökéletesen Dögunalmas Kevinnel.

Mint aki jól végezte dolgát, Sasha a monológ után ismét nekilátott a tésztájának, majd villájával Cassy garnélái felé bökött, jelezve, hogy ideje lenne neki is falatoznia. Cassy néhány pillanatig csak ült és vakon bámult előre, miközben az ebéd helyett a barátnője szavait ízlelgette.

- Megleptél – közölte végül Sashával, majd kezébe vette az evőeszközét.

- Mivel? – kérdezte Sasha értetlenkedő arckifejezéssel. – Eddig is tudtad, hogy ez a véleményem a pasidról.

- Igen, Kevinről eddig is ismertem a véleményedet, de épp most használtad a címkézetlen viszonyodra azt a szót, hogy „kapcsolat”. – Cassy vigyorogva fejezte be az ínycsiklandó gnocchit.