Forrás: saját fotó

Télen kifejezetten igénylem a hófedte tájakon játszódó történeteket. Ha már az udvarunkat nem lepi el a hó, legalább az általunk forgatott könyv lapjain tegye meg. Ám ezúttal hatalmas szerencsém volt. Keresztszüleim meghívásából a két ünnep között elmehettem egyik legkedvesebb városomba, Zakopaneba, ahol három napon keresztül megállás nélkül szállingóztak a hópelyhek. Így igazán hangulatos volt olvasni Katherine Arden Az Északi Erdő legendája könyvsorozatának első két részét, amely a következőkből áll:

Forrás: saját fotó

Forrás: saját fotó

Az írónő egy egészen különleges világba kalauzol minket, amiről meg kellett állapítanom, hogy a részemről eddig teljesen méltatlan módon nem kapott elég figyelmet. Ez pedig nem más, mint az orosz mesék világa.

Közismert tény, hogy azokban az országokban, ahol a tél hosszúra nyúlik, koromsötét és rettentő hideg, az emberek szerették elütni az időt történetmeséléssel és persze alkohollal. Én inkább az előbbiről szeretnék véleményt formálni. Pont ilyen világvégi kis faluban játszódik Arden kitalált regéje, ami azonban valós mendemondákra épült. Az Oroszországban is tanuló írónő elsőkézből hallhatta ezeket a történeteket, amik aztán képzeletében szárnyra kaptak, megcsűrte-csavarta őket, és végül elénk tárta Vaszilisza Petrovnát.

Főhősnőnk rendelkezik minden kötelező tulajdonsággal: makacs, hajthatatlan, bátor és nem igazán kedveli a szabályokat. Mindez azonban a réges régi Oroszországban történik, ahol a kereszténység legyűri a régi hiedelmeket, így minden nő, aki túl vad és engedetlen boszorkánnyá válik a hívők szemében. A nők ekkor vagy férjhez mentek vagy zárdába vonultak vagy meghaltak. Más opció még csak meg sem fordulhatott a fejükben. És nyilván pont ezért, Vaszilisza egyetlen parancsolót sem fogad el magának. Sem férjet, sem Istent, sem a Halált. A maga útját akarja járni, szabadon. Ilyenkor azért átértékeljük mi, olvasó nők is a tényt, hogy mennyivel jobban jártunk, amiért a jelenben élhetünk.

Kicsit előreszaladtam. Ugyanis az írónő Vaszilisza életének nem csak egy bizonyos pillanatát tartja elég fontosnak ahhoz, hogy írjon róla, hanem az egész életét. Így az első regény első fejezétben még csak ott tartunk, hogy Vaszilisza édesanyja elmondja férjének, hogy terhes a lánnyal. Nyugalom, semmi egyébről nem szeretném lerántani a leplet a sztori kapcsán! Annyi viszont ebből is leszűrhető, hogy főhősnőnk életén is túl mutat az ő saját jelentősége. Születése előtti események is kihatnak majd rá, a személyiségére és ezzel együtt persze a tetteire is, amikkel azonban másokat befolyásol.

Bevallom, emiatt egy kicsit úgy éreztem, lassan indul be a sztori. Vártam valamire, amiről tudtam, hogy benne rejlik a könyvben, ám ez a valami később jött el, mint gondoltam. Ám amikor eljött, ráébredtem, hogy nem ütött volna akkorát, ha nem ismertem volna az előzményeket is ilyen részletesen. Viszont talán pont ennek köszönhető az is, hogy a könyvsorozat második részét már jobban kedveltem.

Na, de mi is számított igazi nagy bonyodalomnak ebben a történetben? Pontosan mik vagy kik között húzódott az az ellentét, amire épül a regény? Egészen egyszerű: a vallások között. A régi hiedelem és a kereszténység feszül egymásnak az egész történetben, csak különböző formákban. Vaszilisza a régi hagyományokat képviseli és ezzel együtt minden olyan lényt, amiket a keresztény papok a Sátán ivadékainak tekintenek. Holott ezek a lények védelmezik a házakat, az istállókat, a tavakat és a fákat - tehát mindent. Ám ahogy egy jó fellépésű és meggyőző beszédeket mondó pap kerül Vaszilisza falujába, az addig megszokott rend felborul. A szokások hirtelen pogányságnak, a védelmező lények démonoknak tűnnek. Felborul a rend, ezzel együtt a béke és a bőség is, ami egy mindentől elzárt, északi faluban komoly problémákat vet fel.

A történetről nehéz mesélni úgy, hogy semmi lényeges információt ne áruljak el róla. Előre is bocsánat, ha rébuszokban írok, de próbálom megóvni azokat az olvasókat, akiknek szándékukban áll elolvasni a könyvet. Éppen ezért nevek nélkül, de beszélni szeretnék a könyv szerelmi száláról is. Mert hát az mindenhol ott bujkál, akár akarják a szereplők, akár nem. Elég szürreális viszonyról van szó ezúttal, aminek a megfogalmazásába meglehetősen könnyű belebukni. Katherine Arden azonban úgy ír, hogy a valótlan is valóságnak tűnik és néha elfelejti az olvasó, hogy ki ember és ki nem. Egy lehetetlen szerelemért szurkoltam végig, aminek a végét nyilván még nem láthatom, hiszen ahhoz még várom a sorozat harmadik részét.

Ám azt már így is meg tudtam állapítani, hogy mint olyan sok másik történetben, a szerelmesek közti legnagyobb gátat itt is a nyílt és őszinte beszélgetéstől való félelem jelenti. Néha olyan dühítő, amikor az olvasó látja azt, amit a szereplő még nem láthat. Amikor ő már érti mind a két karakter miértjei, de nem kiabálhat rájuk, hogy "Hé, te buta, hát ezt azért mondta, mert...!". Nyilván hol a tapasztalatlansággal, hol a bátortalansággal meg van magyarázva a szerelmesek balgasága, ami érthetővé is teszi tetteiket, ám az olvasó néha megengedheti magának, hogy ne értsen egyet a karakterek tetteivel, szavaival.

Arden mindeközben azt is képes érzékeltetni, hogy mit jelent a család a régesrégi Oroszországban. Milyenek a szülő-gyerek és a testvérek közti kapcsolatok. Ma már elképzelhetetlen akadályok elé állítja a karaktereket, többször is belekényszerítve őket olyan helyzetbe, amikor választaniuk kell családtagjuk vagy önmaguk, esetleg családtagjuk vagy saját becsületük között. A szereplők döntése sokszor megindító, de van, hogy meglepő.

Valahogy az volt az érzésem, főként a második rész olvasása közben, hogy az egész sztori mögött húzódik egy másik. Van egy olyan háttértörténet, amit még nem tárt fel előttünk az írónő, mégis az lehet az oka mindennek. Ez olyan feszült, mégis izgalommal teli várakozást keltett bennem, amitől nehéz volt letenni az olvasmányt, és amitől nem könnyű most is várni a folytatást.

Nem hazudok, voltak nehézségeim a könyvvel. Ezekbe az orosz nevekbe, becézésekbe és kifejezésekbe elképesztően könnyű belekavarodni, ha az ember nem jártas bennük. Ám ebben az esetben az olvasó nyugodtan fordulhat a könyv végén található szószedetbe, amiért én is nagyon hálás vagyok.

Azoknak tudom ajánlani a könyvet, akik szeretik a képtelen történeteket, amik keverednek evilági dolgokkal, ám el akarják kerülni a tipikusat és hagyományosat. Szerintem azoknak fog tetszeni, akik nem rettennek vissza a rémtörténetektől, a sötétségtől és a hideg téltől.

Forrás: saját fotó

Zárásként pedig néhány személyes adat a két könyvről: