Pergamen Helyett

Tudta, hogy hiú reményekből szőtt meleg takarót húzott a fejére egészen eddig, de olyan kellemes volt ez az érzés, hogy nem akart felébredni és kikelni az ágyból. Az események annyira gyorsan követték egymást, hogy épp csak elismerte magában, hogy valami olyasmit érez Nate iránt, amit eddig még soha, de a sors szinte azonnal, kegyetlenül arcon csapta és ráébresztette, hogy Nate Bukott. A fiú egészségéért aggódott, ahelyett, hogy belegondolt volna, hogy Bukottként mi is a kötelessége. Mindent elmesélt a fiúnak, csak a legfontosabb dolgot nem. És ez a hibája visszavonhatatlanul átalakítja majd kettejük kapcsolatát.

Patrick bizonyára rájött, hogy az elhangzottak miért rendítették meg mindkettejüket a kelleténél jobban. Zavartan megköszörülte a torkát és folytatta a mondandóját, mintha mi sem történt volna.

- Mindenképpen értesítenünk kell az Ősöket a kilétedről. Első sorban az ő feladatuk a védelmed, de úgy gondolom, a következő Vizsgáig már nem lesz alkalmuk eljönni Pandorába. Minden esetre rajtuk áll, hogy most mi következik.

Cassy érezte a Nate felől áradó düh és keserűség egyvelegének émelyítően édes szagát, amitől összeszorult a gyomra. A kifinomult szaglás volt talán a leghasznosabb képesség, hiszen bárkinek lehet rezzenéstelen tekintete, bárki uralhatja mesterien arcmimikáját, a testéből áradó illatokat azonban nem kontrolálhatja. Az igazi érzelmeket az mindig elárulja. Ha Nate is rendelkezett volna ezzel a képességgel, akkor tudhatta volna, milyen szörnyen érezte magát Cassy és talán megenyhült volna. Így azonban zabolázatlanul eláraszthatták lelkét a sötétségről suttogó érzések.

- Azért talán nekem is lehet némi hozzáfűznivalóm – jegyezte meg gúnyosan. Ha nem érezte volna magát annyira nyomorultul, Cassy még büszkén el is mosolyodott volna Nate bátorságán, amiért visszaszólt a Vezetőnek.

- Sejtelmem sincs, mennyire nehéz lehet minden információt ilyen rövid idő alatt befogadni, de egy valamiben biztos lehetsz: te vagy az egyik legfontosabb Sagittarius mindannyiunk számára. Te vagy a jövőnk. A javadat akarjuk, és jelenleg az Ősök jelentik számodra az egyetlen esélyt. Ha magaddal nem is törődsz annyira, hogy ebben higgy, akkor gondolj a népedre, a Sagittariusokra.

- Alig néhány hete még csak a létezésetekről sem tudtam! – fakadt ki Nate hangosan. Cassy összerezzent ijedtében. – Azt mondja, hogy adjam a jövőmet ismeretlen lények kezébe?! Nem is említve azt az aprócska tényt, hogy az életem azért van veszélyben, mert ezek a vének, vagy kicsodák egész idáig szartak a fejemre! Menjen a pokolba!

Nate felállt és olyan erővel nyitotta ki a dolgozószoba ajtaját, hogy az majdnem kiszakadt a tokból. Nagy léptekkel átszelte a nappalit és Cassy már épp utána rohant volna, amikor meghallotta, hogy a padló nem recseg újabb lépések súlyától: Nate megállt. Hallotta ziháló lélegzetét. Szinte látta maga előtt, ahogy ökölbe szorítja kezeit, majd idegesen a hajába túr és zavartan mered ki az ablakon, miközben azon agyal, hogy mit is kéne csinálnia.

- Szólnom kell az Ősöknek – mondta Patrick olyan hangerővel, hogy szavait odakint Nate is hallhassa. – Az ő biztonsága érdekében.

Cassynek sajgott a szíve, de beleegyezően bólintott.

Az Ősök a Menedékben éltek, egy hegyek közé rejtett városban. A legnagyobb mágiával maguk az Ősök rendelkeztek, ez azonban megzavarta az elektromos készülékek működését, így Menedékben nem volt lehetőség se mobiltelefon, se számítógép használatára. Az egyetlen kommunikációs eszköz egy könyv volt. Minden Központnak megvolt a saját példánya. Bárki belepillantott, csak egy üres papírlapokkal teli kötetet láthatott, kivéve azt a személyt, aki a szöveget lefirkantotta. A szavak felbukkantak minden másik kötetben is, így a Központok egymással és a Menedékben élőkkel is kommunikálhattak, ha szükség volt rá. Patrick épp íróasztala felső fiókjából vette elő a Pandora Központ könyvét, mikor Cassy kilépett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.

Nate az ablak előtt állt, pontosan olyan pózban, ahogy azt Cassy elképzelte.

- Nate? – szólt halkan és bizonytalanul Cassy, és szomorúan látta, hogy Nate összerezzen a hangja hallatán. – Nate, kérlek, mondj valamit!

Megőrjítette a feszült csend. Ennél még az is jobb lett volna, ha úgy kiabál vele, mint Patrickkel néhány pillanattal ezelőtt. Épp akkor, amikor Cassy fogadni mert volna rá, hogy soha többé nem szól hozzá, Nate felé fordult.

- Miért nem mondtat el előbb? – Hangja halk volt, de határozott. Cassy azt kívánta, bár dühös lenne rá. A ridegséggel nem tudott mit kezdeni.

- Én… Nem is tudom. Olyan gyorsan történt minden, és csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb meg tanuld kezelni a képességeidet, hogy azok ne jelentsenek rád veszélyt. Aztán ma az egyetemen megkértél rá, hogy tanítsalak, segítselek. Akkor már tudtam, hogy muszáj megtudnod minden részletet, de… Képtelen voltam én magam elmondani. Bíztam benne, hogy Patrick leveszi ezt a terhet a vállamról. Aztán jött az Árnylény, én pedig halálra rémültem, hogy bántani fog. Rettegtem, hogy azért eshet bajod, mert én nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy megvédjelek! Akkor jöttem rá, hogy az érzelmeim elvakítottak. Időt akartam hagyni neked, hogy feldolgozd a hallottakat, holott a biztonságod érdekében egyből ide kellett volna hoznom téged! Ostoba voltam és ez majdnem az életedbe került! Úgyhogy nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el egyből mindent a Sagittarius társadalmi struktúrájáról, de nem akartam, hogy sikítva elrohanj előlem! Ha egyből rád zúdítom az összes tudnivalót, akkor igenis így reagáltál volna, mert minden épeszű ezt tenné!

Cassy nem tudta, melyik volt az a pillanat, amikor könnyei folyni kezdtek és nyomot hagytak az aszfalttól koszos arcán. Kimerültnek érezte magát. Bűntudata volt, de tudta, hogy mindig csak úgy cselekedett, ahogy szerinte a fiúnak a legjobb. Most azonban betelt az a bizonyos pohár. Ő sem lehet mindig kőszikla, szilárd talaj, amin mások megállhatnak, amibe kapaszkodhatnak. Gyenge akart lenni egy percre, azt akarta, hogy ne érezze magát bűnösnek azért, mert hibázott. Megbocsátásra várt, de tudta, hogy azt sosem kapjuk könnyen. Nate azonban ezúttal is pozitív csalódást okozott neki.

Hajába túrt, miközben kifújta a levegőt, mintha percek óta bent tartaná. Ökölbe szorult keze ellazult és vállai kevésbé tűntek merevnek, feszültnek. Bár tekintetéből nem tűnt el teljesen a düh, valahogy sikerült elérnie, hogy ennek ellenére mégis melegséget árasszon Cassy felé. A lány érezte, hogy bár nem most, de valamikor egészen biztosan megbocsájt majd neki. Így kellett lennie. Nem történhetett máshogy.

Nate leült a könyvtárszoba kanapéjára, ahol reggel Cassy a vaskos Kódexet olvasta. A lány várt egy percet, majd ő is mellételepedett.

- Miért számít nektek ennyire az Ősök véleménye? Miért kell mindenképpen azt csinálni, amit ők mondanak?

- Kheirón őket jelölte ki vezetőinknek. Ezért kapták ők a legnagyobb erőt: a mágiát. Halhatatlanságukat is neki köszönhetik. Így biztosította teremtőnk, hogy örökké óvhassanak minket és tudásukkal segítsék népünk fennmaradását és fejlődését. Az Ősök szava szent és megkérdőjelezhetetlen. Minden tettükkel a Sagittariusok fennmaradását szolgálják, így tehát nem is utasíthatnak olyan dolgokra, amik kárt okozhatnak. Ebből kifolyólag bármit is mondanak, annak úgy kell történnie, hiszen az a javunkat szolgálja akkor is, ha mi magunk még ezt nem látjuk.

Nate döbbenten nézte Cassyt, amíg ő mély tisztelettel mesélt Kheirónról és az Ősökről. A lány ebben a hitben nőtt fel. Erre nevelték, ezt ismerte, ezt tisztelte, e szerint élt. Ennél fogva számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki megkérdőjelezze mindezt.

- Te valóban hiszel ebben – állapította meg Nate. Cassy csak bólintott, de azért kíváncsian nézett a fiúra. – Soha nem gondolkodtál el azon, hogy talán az Ősök is tévedhetnek, vagy netalántán vétkezhetnek néhanapján?

Cassy hangosan felnevetett, de hamar feltűnt neki, hogy Nate nem követi a példáját. „Szent Kheirónra, ő komolyan beszél!”

- Bíznunk kell a hitünkben Nate. Ha már abban sem bízhatunk, akkor mégis miben?

- Becsüllek, amiért ilyen erősen hiszel valamiben, és félre ne érts, ezzel nem megbántani akarlak Cassy. Egyszerűen csak nem értem, mi okom lenne megbízni bennük, amikor még nem szolgáltak rá.

Cassy döbbenten hallgatta apja szavait a fiú szájából. Hiszen ő maga sem bízott meg Patrickben, mert a Vezető még nem bizonyított a szemében. Nate-nek ugyanazt jelentették az Ősök, mint Cassynek a Pandora Központ Vezetője.

- Nem kérlek rá, hogy vakon bízz – mondta szelíd mosollyal az arcán, miközben félénken megfogta Nate kezét. – Arra kérlek csupán, hogy adj nekik esélyt arra, hogy bizonyíthassanak! Engedd, hogy segítsenek neked! Addig pedig… Bízz bennem!

Nate csokoládészínű szemeit Cassyre emelte és a lány örömmel veszett el ebben a pillantásban. Tudta, hogy hiba, mégsem tudott megálljt parancsolni zakatoló szívének és a minden porcikáját elárasztó érzéseknek. Nate Bukott volt! Ha engedi, hogy a bolond szíve diktáljon, akkor később szenvedni fog. Darabokra töri a szervet, aminek ösztökélésre most hálás sóhajjal viszonozta Nate kezének enyhe szorítását. Jól tudta, hogy ezt még később meg fogja bánni.

Mielőtt bármilyen ostobaságot is tehetett volna, Patrick kijött a dolgozószobából. Cassy úgy kapta el a kezét, mintha forró edényhez nyúlt volna. Patrick ha észre is vette a mozdulatot, nem adta jelét.

- Nathaniel, ahogy arra számítottam is, az Ősök már csak a Vizsgára tudnak eljönni hozzánk, hiszen már annak is közeled az időpontja. Addig azonban engem bíztak meg a megtisztelő feladattal, hogy óvjalak és tanítsalak.

- Mit jelent ez pontosan? – kérdezte gyanakodva Nate.

- Szeretném, ha ide költöznél hozzánk. Van még szabad szobánk és itt biztonságban lehetnél.

Cassy majdnem felsikkantott örömében. Bár tudta, hogy ez ideiglenes megoldás, hiszen amint megérkeznek az Ősök, Nate-nek el kell hagynia Pandorát, de örült, hogy legalább addig közel lehetnek egymáshoz. „Nem mintha ez változtatna bármin is” – gondolta keserűen.

Patrick meglepődött, de hálás volt, amiért Nate minden kötözködés nélkül belegyezett a költözésbe. Egyértelműen látszott a Vezetőn, hogy bár hízelgő volt számára, hogy ilyen jelentőségteljes feladatott kapott, azért a szorongás és aggodalom halvány szaga is körüllengte.

Ezt követően az események felgyorsultak. Cassy szinte fel sem ocsúdott, Nate és Patrick már arról beszéltek, hogy mennyi holmit is kell átszállítani hozzájuk. Miután kiderült, hogy Nate elkeserítően kevés dolognak lehet a birtokosa, a Vezető és a Bukott egyetértettek abban, hogy ketten is megoldják a pakolást néhány óra leforgása alatt.

- Nem sokára visszajövünk Cassandra – szólt Patrick túlságosan is hivatalos hangon. – Kérlek, szólj Inayának, hogy elmentem.

És ennyi volt. Cassy még legalább öt percig csak némán, mozdulatlanul állt a könyvtárszoba közepén, mert muszáj volt lecsillapítania gondolatait, érzéseit és úgy egyáltalán feldolgozni azt, ami az elmúlt közel egy órában történt. Miután felébredt kábulatából, kilépett a szobából és követte a konyha felől érkező csilingelő kacagás hangját.

A percek eleinte csigalassúsággal teltek, de aztán Cassy felfedezte, hogy furcsán megnyugtató, ha Penelopéval színezget az ebédlőasztalnál. A lány kölcsönadta neki a színes ceruzáit és megmutatta, hogy szerinte hogyan kell szép macskát rajzolni.

- Tudod, Mercy nagyon nem szereti a cicákat. Egyszer találkozott egyel az udvaron és nagyon hangosan ugatott és majdnem el is kapta, de aztán a cica felugrott a kerítésre és elment.

Penelopé ilyen és ehhez hasonló történetekkel szórakoztatta a lányt. Cassy nagy érdeklődéssel hallgatta; örült, hogy valaki egyszerű dolgok felé tereli a gondolatait. Penelopé éppen arról faggatta, hogy mikor mennek már a Planetáriumba, amikor megszólalt a kapucsengő. Cassy egészen eddig a percig azt sem tudta, hogy a Központnak van egyáltalán csengője. A dallam olyan hangosan szólalt meg a házban, hogy biztosra vehető volt: ezt bármelyik helyiségben meghallják a lakók.

Inaya kissé meglepett arckifejezéssel lépett a bejárati ajtóhoz. Penelopé csicsergésétől Cassy épp csak néhány duruzsoló hangot hallott, úgyhogy legnagyobb sajnálatára nem derült fény a látogató kilétére.

Cassynek azonban nem kellett sokáig bánkódnia emiatt, mert alig néhány perc múlva Inaya lépett be az étkezőbe. Aggodalmat sugárzó arckifejezése semmi jót nem ígért.

- Cassy, téged keresnek. – A lány egy percig abban reménykedett, hogy talán barátnője a váratlan vendég, de ekkor mély, határozottan férfihoz tartozó hangot hallott az előszoba irányából.

- Ki az?

- Egy bizonyos Nicholas Oscar nyomozó és a társa, Alex Oberlin. A nyomozó azt állítja, hogy ti már találkoztatok.

Cassy bólintott, bár alig tudta felidézni a nyomozó kinézetét. A kilátónál történtekkor figyelmét Terry kötötte le és szegény Jason. Ezen kívül pedig amúgy is úgy vélte, hogy többé nem keresztezik egymást az útjaik a férfival.

- Rendben van, megyek.

- Nem engedem, hogy egyedül beszélj velük – jelentette ki határozottan Inaya. – Penelopé, kincsem, kérlek, menj fel Theohoz és maradj vele, amíg nem szólok, rendben?

Penelopé érezhette, hogy valami komoly történik, ezért zokszó nélkül tette, amire édesanyja kérte. Ezután Inaya és az egyre értetlenebb Cassy visszamentek az előszobába.

Oscar nyomozó rendkívül magas volt és széles vállú. Torzonborz hajából és elhanyagolt szakállából kissé igénytelen embernek azonosíthatták volna be a keménykötésű férfit, de komoly, rideg és határozott tekintete egész mást sugallt. Társa, Oberlin nyomozó egészen átlagosnak hatott a nagytermetű Oscar mellett, bár az ő magassága sem volt elhanyagolható, és kétségkívül őt jobban érdekelte a külső megjelenése.

A háziasszony szerepébe bújó Inaya a nappaliba vezette a két férfit, majd miután mindenki leült és bemutatkozott, Cassy minden finomkodást nélkülözve rákérdezett, hogy mi járatban a két nyomozó. Oberlin idegesen megköszörülte a torkát, Oscar nyomozó azonban Cassy szemébe nézett, majd pislogás nélkül válaszolt az egyre riadtabb lánynak.

- A barátnője, Terry Freeman ügyében jöttünk.

- Terry ügyében? – értetlenkedett Cassy. – Úgy érti a kilátónál történt gyilkosság miatt?

Oberlin egyre többet mocorgott a fotelben.

- Nem, kisasszony – válaszolt az izgága férfi meglepően mély hangon. – Most a másik esetről szeretnénk beszélni Önnel.

- Másik eset? – döbbent meg egyszerre Inaya és Cassy.

Cassy érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver. Muszáj volt tenyerét a mellkasára szorítania, mert félő volt, hogy máskülönben kiugrik a szíve a helyéről.

- Igen Miss. Gale. Nem hallott a ma reggel történtekről?

- Mi a fenéről beszélnek?

„És ki a fene lopja el a levegőt a szobából?!”

- Nos, a barátnőjét megtámadták a városban.

- Jól van Terry? – Cassy egy pillanatra azt hitte, hogy ő tette fel a kérdést és a kétségbeesett nyöszörgés mástól származik. Ám tévedett. Inaya összeszedettnek tűnt, Cassy viszont úgy érezte, valaki kihúzta alóla a talajt és minden a feje tetejére állt.

- Van néhány komolyabb sérülése, de életben van.

- Mi történt?

- Megverték – közölte higgadtan Nicholas Oscar nyomozó. - Az arca több helyen feldagadt, az egyik csuklója eltörött és…

- Nick! – szólt rá társára Oberlin, miközben finoman Cassy felé biccentett. Nem volt alaptalan a félelmük, miszerint mindjárt kidobja a taccsot.

Inaya átkarolta és magához ölelte a lányt, de ő elhúzódott. Terryt bántalmazták, neki van szüksége az ő támogatására és szeretetére, nem fordítva.

- Melyik kórházban van? Mikor láthatom? – A kérdés hallatán már Oscar nyomozó nyakán is megrándult egy ér. – Mondják már! – Fakadt ki Cassy idegesen. Úgy érezte, hogy minden perc számít, holott már régen elkésett.

- Nem szeretné látni Önt, Miss. Gale.

- Micsoda? Mégis miért?

- Nem sokat tudott beszélni, de annyit megtudtunk, hogy egy férfi volt a tettes. Miss. Freeman rendkívül bátran küzdött, állítása szerint sikerült megkarmolnia a tettest, de sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy nyomra bukkanjunk a bántalmazó kilétéről. Sok részlet homályos még, de azt biztosra vette a lány, hogy a támadó minden ütésnél azt kiabálta: „Cassandráért”.

Mindig mikor azt hitte, nem jöhet rosszabb, bebizonyosodott, hogy mégis. Cassy arcát ezen a napon már másodszor keresztezték a sós könnycseppek, de ezúttal sem törődött velük.

- Egészen biztosan ezt mondhatta a támadó? – kérdezte óvatos szkepticizmussal a hangjában Inaya. – Szegény lány lehet, hogy félrehallotta.

- Higgye el asszonyom, jelenleg ebben vagyunk a legbiztosabbak. Mikor a mentők rátaláltak az utcán Miss. Freemanra, ő sokkos állapotban még mindig ezt motyogta. Van esetleg ötlete, hogy ki tehette és miért?

Cassynek kellett pár pillanat, hogy felfogja: a kérdést neki tették fel. Nem értette az egészet, szinte el sem hitte. Arra várt, hogy végre felébredjen ebből a rémálomból.

Ez azonban nem következett be. Inaya a hátát simogatta, de bármennyire is megnyugtató volt az érintése, Cassynek most ez sem segíthetett.

- Én nem… - kezdte, de hangja elcsuklott. Próbálta összeszedni magát. Szerencsére a férfiak voltak olyan tapintatosak, hogy türelmesen kivárják ezt. – Fogalmam sincs, hogy ki tehette, arról pedig pláne nincs, hogy miért. Terryt mindig mindenki szerette! Nincs nála vidámabb, életerősebb lány. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy…

- Értem. – Oscar nyomozó engedte, hogy a mondat félbe maradjon, majd Inayára nézett.

- Én magam sajnos még nem találkoztam Terryvel, úgyhogy nem hiszem, hogy a segítségükre lehetek bármiben is.

- Nos, rendben. Mindenesetre Miss. Gale, ha eszébe jutna bármi, akkor kérem, hívjon fel – mondta, majd felállt és a lány felé nyújtott egy kissé gyűrött névjegykártyát.

Cassy szinte ösztönösen tette el a papírdarabot. Valamilyen rejtett tartalékból még összeszedett magában annyi erőt, hogy felálljon és kikísérje az urakat, de utána zokogva omlott Inaya ölelésébe.

Fél óra sem volt elég, hogy nyughatatlan lelkét a Gyógyító lecsillapítsa. Felkísérte Cassyt a szobájába, kérte, hogy feküdjön le és megígérte, hogy hoz neki forró teát – hiszen az mindenre gyógyír.

Miután képes volt hüppögés nélkül levegőt venni, megkereste a telefonját és azonnal tárcsázta Terry számát.

Nem vette fel.

Újra hívta.

Megint semmi.

Össze sem számolta, hányszor játszotta ezt el, de Terry nem nyomta meg a zöld gombot.

Miután már Cassy kezében félig üres volt a teásbögre, a telefonján felvillant egy üzenet. Majdnem kiborította az italt, ahogy a készülék után nyúlt. Gyorsan feloldotta a zárat, majd megnyitotta a legjobb barátnőjétől kapott üzenetet:

Beborult – állapította meg magában zsörtölődve Crater. Ha az Istenek olyan kegyesek, igazán tehettek volna egy szívességet és megszüntethették volna a viharokat.

Gyűlölte az esőt. Sőt, tulajdonképpen úgy általában a vizet. Többek között azért döntött úgy, hogy ott hagyja Sarkcsillag városát, mert az állandó felhők miatt olyan párás volt a levegő, hogy Crater úgy érezte, folyamatosan fuldokol.

Elmormolt még néhány cifra káromkodást, amitől biztos mindegyik flancos Lovagnak lángba borult volna az arca, majd a fejére húzta csuklyáját és kilépett a kocsma előtti keskeny tető alól. Alig pár utcányira lakott csak onnan, de a lassan csepergő eső minden lépését megkeserítette.

Crater érezte egész nap a levegőben az illatát. Tudhatta volna, hogy mi fog történni, de Boo, az a kurafi csapos tovább feltartotta, mint gondolta.

Szemerkélni kezdett az eső. Egyre gyorsabban fröccsentek szét az esőcseppek a macskaköves járdán. Az utcákon lézengő emberek megszaporázták a lépteiket és sietve kerestek valamilyen menedéket. Egy kócos hajú kisfiú véletlen megcsúszott a nedvessé vált kövön és Craternek esett.

Az öreg mordult egyet, miközben szinte arrébb ugrott a kisgyerek hideg, nedves érintésétől. Nagy boci szemeiből sütött a riadalom, mikor felnézett és észrevette, hogy kinek esett neki. Crater el tudta képzelni, hogy milyen félelmetesen festhet a járdán fekvő fiú szemében. Meglehetősen nagytermetű volt és bár az idő nem kímélte, azért még mindig erősebb volt, mint egy átlagos ember. Barna bőrből készült hosszú kabátja és a csuklya, amely árnyékot vetett sebhelyes arcán, biztosan nem nyugtatta meg a kölyköt.

- El… Elnézést! – hebegte tágra nyílt szemekkel, majd sietve feltápászkodott és már futott is tovább.

Crater néhány pillanatig csak egyhelyben állva nézett utána. A lenge ing, ami a fiún volt jó pár mérettel nagyobb volt, mert a térdéig lógott. Ha nem ijedt volna meg ennyire, akkor kapott volna egy durvaanyagú, szúrós, de meleg plédet Cratertől.

Töprengéséből ismét az átkozott eső ébresztette fel. Már nem csak szemerkélt; zuhogott.

- Francba!

Crater igyekezett minden bőrfelületet elfedni magán, de ostoba módon pont kesztyűje nem volt nála. Hogy a fenébe hagyhatta pont azt el?

Amint néhány vízcsepp a kezét érte, sisteregve elpárolgott forró bőrén. Keze egy pillanat alatt felforrósodott és félő volt, hogy ha nem tűnik el a nyílt utcáról, akkor hamarosan az egész teste olyan meleg lesz, mint egy kályha és leég róla minden ruha. Évekig rajta röhögnének.

Mágusként már hozzászokott, hogy ferde szemmel, gyanakvón méregetik. Mintha az lenne élete célja, hogy egyszer lesből tűzgolyót lőjön ki valaki felé! Nos, rendben van, egyszer valóban így is történt, de hát balesetek egy mágussal is megeshetnek, a fene vigye el!

Ám mindenki mással ellentétben, ha egy mágus hibázott, azt nem felejtette el a nép egyhamar. Nem, az ő tévesztését addig emlegetik, amíg végül mindenki el nem távolodik a Tűz Urától.

Az emberek adták neki ezt a nevet. Gúnyolódásnak szánták, de Craternek valójában tetszett ez az elnevezés. Méltóságteljes volt, erőt sugárzó, már-már hősies! Ám sajnálatára rajta kívül senki nem gondolta így.

Nem törődve a csúszós macskakövekkel Crater futásnak eredt, miközben szép lassan pára lengte körül egész testét. Úgy érezte, hogy egy szaunába került. El tudta képzelni, hogy kívülről szerencsétlen tökfilkók csak egy rohanó párafelhőt látnak. Erre még el is mosolyodott volna, ha mellkasa nem égett volna a belsejében tomboló lángoktól.

Gyakorlatilag berobbant házának ajtaján. Kapkodva levetette átázott gönceit és a szoba nagy részét elfoglaló hatalmas kőkandalló elé lépett. Kezeit rátette a hatalmas kövekre és veszettül koncentrálni kezdett.

Sok éves tapasztalattal a háta mögött nem jelenthetett gondot egy kis eső okozta felforrósodás. Itt süllyedjen el szégyenében, ha valaha is elismeri, hogy mágiájának ereje már nem a régi. Szervezete egyre kevésbé bírta.

Lehunyta szemét és elképzelte, ahogy a testében fortyogó lángok összpontosulnak a kezében. Tenyere alatt felforrósodott a kő: átvette a belőle áradó meleget. Alig telt pár percbe, amíg testhőmérséklete újra normális lett, mégis annyira kimerült, mintha körbe futotta volna egész Kristályt. Izzadt, a rajta maradt fehér ing teljesen a hátára tapadt. Hallotta, hogy erősen zihál, de el sem akarta hinni, hogy az erőteljes fújtatás tőle származik.

A büszke mágus számára még úgy is fájt a kérdés, hogy csak gondolataiban fogalmazódott meg.

- Mester?

Az emelet felől jött a hang. A korhadt fa recsegett a fiú lába alatt, ahogy lesietett a lépcsőn.

- Hogy az a… - Crater azt akarta utoljára, hogy ifjú tanonca ilyen állapotban lássa, ezért igyekezett összeszedni magát, de pár pillanat alatt azért még ő sem tudott csodát tenni.

Mielőtt felállhatott volna a tanonc odasietett mellé.

- Mester! Jól vagy?

Crater felnevetett, de mímelt hahotázása köhögésbe csapott át. Még mindig érezte nyelvén a korom ízét. Ez volt a legrosszabb.

- Semmi bajom fiú! – hárította el keményen a segítséget, majd az ebédlőasztalon lévő kancsóhoz nyúlt. Nagyokat kortyolt a keserű sörből, ami hamarosan elűzte a másik ízt a szájából.

- Biztos minden rendben?

A fiú aggódása meghatotta, de nem állt szándékában ezt közölni vele.

- Hozzászoktam már – legyintett, majd komollyá vált tekintetét ráemelte. - Örülj, fiam, hogy te a föld erejét hordozod magadban. A tűz mindenkinek csak az ellensége… még a mágusoké is.

A tanonc figyelte, ahogy mestere a kandalló elé helyezett rozoga karosszékbe ül. Tudta, hogy nem fogadja szívesen az aggodalmát, de nem tehetett róla. A mogorva vénember apja helyett apja volt, akár akarta, akár nem. És Ferusok marcangolják szét, ha hagyja, hogy az egész város a valaha élt legnagyobb Tűz Máguson nevessen!