Pergamen Helyett

Mr. Tökéletesen Dögunalmas Kevin hivatalos neve Kevin Graham volt, akivel a munkája kapcsán ismerkedett meg. A férfi általános iskolai tanárként hozott Cassy előadására egy osztályt közel három évvel ezelőtt. Sokáig csak kerülgették egymást, ami nagyon zavarba hozta Cassyt. Épp elköltözött a Központból, úgy érezte, hogy végre képes magában annyi lelkierőt találni, hogy rendbe tegye az életét, erre betoppant Kevin. Ő valószínűleg érezte, hogy erős ellenállásba ütközik Cassy részéről, ezért rendkívül lassan és óvatosan „cserkészte be” (ez Sasha kedvenc szava járása volt mostanában). Végül a türelem és kitartás eredményhez vezetett: Kevin – és Sasha – unszolására Cassy igent mondott egy randevúra. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

Közel két éve alkottak egy párt. Egy pár. Cassyt a hideg is kirázta ettől. Ő nem érezte magát félnek akkor, ha Kevin nem volt jelen, és nem sírta tele a kispárnáját, ha nem találkoztak néhány napig. Köszönte szépen, egy egésznek érezte magát tőle függetlenül is. Kevin szerencsére nem várta el, hogy piócaként csüngjenek egymáson, bár az utóbbi időben Cassynek feltűnt, hogy a férfi egyre sűrűbben szervez kettejüknek különböző programokat. Aznap este is vacsorázni vitte abba a puccos étterembe az Orion tértől nem messze, a Pheonexbe. Ha ezt elmondta volna Sashának, tuti a torkán akad a spagetti – hogy a nevetéstől vagy az irigységtől, arra Cassy inkább nem akarta tudni a választ.

Minden olyan szépen alakult köztük – legalábbis Cassy így gondolta. Számára kényelmes volt, hogy néha találkoznak, sokat tudtak beszélni tudományokról, a gyerekekről és a tanításról. Mind a ketten szerették a természetet. Mikor Cassy hosszas gondolkodás után elvitte Kevint a Gale farmra, a férfi órákig mondta lelkesen, hogy milyen jó lehetett neki, hogy itt tölthette a gyerekkorát. Édesapja teljesen elolvadt a férfitól, miután órákon át folytattak eszmecserét a mezőgazdaságról és a lovakról, édesanyjánál pedig még azt is sikerült elérnie, hogy elpiruljon, mikor a süteményét dicsérte - Kevin ezt nem tudhatta, de egy Sagittariusból sokkal nehezebb volt kicsalni ezt a reakciót, mint egy Kívülállóból.

Cassynek be kellett ismernie, hogy Kevin Kívülálló mivolta miatt ezerszer rosszabb fogadtatásra számított a szülei részéről. Bár látszólag korábbi legjobb barátnőjét, Terryt is elfogadták, a lány biztos volt benne, hogy mégis megkönnyebbültek, amikor hallották, hogy már nem tartják a kapcsolatot. Cassy azonban belátta, hogy ezúttal ő érezte volna azt a bizonyos megkönnyebbülést, ha Kevint elutasítóan fogadták volna szülei. Erre akkor döbbent rá, amikor édesanyja vigyorogva közölte a férfival, hogy alig várja, hogy újra találkozzanak, és emiatt a felismerés miatt kínzó bűntudat mardosta a lelkét. Hiszen minden tökéletes volt, nem? „De, tökéletesen dögunalmas.” Cassy Sasha gunyoros hanglejtésével hallotta fejében a szavakat.

Ám annak ellenére, hogy egyet értett a vörös ciklonnal, voltak pillanatok, amikor Cassy kifejezetten elégedett volt ezzel az unalommal. Épp elég izgalom volt az életében, a kapcsolata miért ne lehetne nyugodt? A nagy lánggal égő, perzselő, elsöprő, ám fájdalmas szerelmet már kipipálhatta. És arra a pipára gondolni sem volt hajlandó. Most annak a személynek kell jönnie az életében, akihez akár hozzá is tudna menni.

Megriadt a saját gondolatától. „Házasság? Te jó ég!”

Azon túl, hogy Kevin semmit nem tudott Cassy valódi kilétéről és ezért a lánynak rendszeresen trükkös hazugságokat kellett kreálnia, legutóbb még attól is pánik rohamot kapott, amikor a férfi megemlítette neki az összeköltözést. Tudta, hogy annak kell következnie. Hiszen az a logikus lépés, nem igaz? Ezt várja tőle Kevin, a szülei, az egész társadalom. Még Roger, a biztonsági őr is azt mondta, amikor egyszer látta kettejüket együtt az egyetemen, hogy Kevinnek szüljön gyerekeket. Ám amikor megpróbálta maga elé képzelni, hogyan nézne ki a közös életük, akkor Cassy nem látott mást, csak feketeséget. Nagy, sötét semmit.

Persze, tudta ő jól, hogy ez mit jelent, és milyen lépést kellene megtennie. Inaya, aki félelmetesen jól ráérzett Cassy hangulataira már sokszor figyelmeztette, hogy csak bántja azt a szegény fiút, szedje végre össze a bátorságát és mondja el, hogy neki ez nem megy. Ám Cassy úgy érezte, ha ellöki magától Kevint, azzal búcsút mond utolsó esélyének is a boldogságra. A Központ Gyógyító Mestere szerint a látszatboldogság nem boldogság, de Cassy egyelőre megkérdőjelezte mindezt. „Inaya és Lionel házassága is kemény időszakon megy át, mégsem fordul meg egyikük fejében sem, hogy elválnak” – gondolta nem egyszer. Még tinédzser korában megkérdezte az édesanyját, így tudta, hogy bár Sagittariusként rendkívül ritka és pont ezért borzasztóan bonyodalmas procedúra a válás, de azért lehetséges.

Minden dac és a jogtalan dühe ellenére Cassy úgy érezte, az egész világ összeomolna, ha a két Mester feladná az egymásért folytatott küzdelmet és elválnának útjaik. Ez annyira elképzelhetetlen volt a számára, mint az, hogy Kheirón a semmiből előtte terem az utcán és jól fejbe kólintja, amiért felesleges hülyeségeken aggódik. Bár mostanság Lionelt valóban nehezen viselte el mindenki maga körül, azt senki nem mondhatta, hogy oktalan a változás. A tudat, hogy a saját embere, Ethan elárulta és a lánya életére tört, ő pedig nem volt ott, hogy megvédje azt, akit a legjobban szeretett, teljesen kifordította önmagából. Komor lett és savanyú. Cassy már alig tudott visszaemlékezni azokra az időkre, amikor látta őszintén nevetni Mesterét.

- Cassy, végre! Már megint késtél! – Cassyt borús gondolatai közül Lionel dühös megszólítása rángatta ki. Mivel pont rajta járt az esze, kissé össze is rezzent a meglepetéstől, amiért a férfi hirtelen élő nagyságban ott állt előtte. Persze, ha odafigyel arra, hogy merre viszi a lába, akkor nem csodálkozott volna azon, hogy a Központ területén összefut vele.

- Bocs, gyalog jöttem a belvárosból – szabadkozott, majd gyorsan besietett a házba, odaköszönt a konyhában tevékenykedő Inayának és leszaladt az edzőterembe. Az öltözőben felvette fekete, rásimuló nadrágját és egy szürke trikót, majd szorosan lófarokba fogta az épp vállig érő haját.

Mire végzett, Lionel már a terem közepén várt rá néhány egymás mellé kihelyezett, kemény tornaszőnyegen. Akárcsak a lány, ő is mezítláb volt és sötét tréningruha volt rajta.

- Elkészültél, hercegnő? – gúnyolódott, ami nem sokat javított Cassy hangulatán. A lány érezte a benne felgyülemlő rossz érzések súlyát és előre tudta, hogy ez egy nagyon kimerítő, de piszok jó edzés lesz.

Nem tévedett. Sagittarius létére is rendkívül fáradt volt és izzadt. Lionel soha nem bánt vele kesztyűs kézzel, de mióta Ethan elárulta, még feszítettebbé váltak az edzések. A Harcos Mester személyes kudarcként élte meg azt, hogy társa átpártolt az Árnylények közé. Mondhatta neki bárki, hogy ehhez neki semmi köze nem volt és feleslegesen hibáztatja magát, Lionelnél ezek a szavak mind süket fülekre találtak. Sokkal eltökéltebb volt, aminek az edzéseken Sasha és Cassy, a magánéletben pedig Inaya itta meg a levét. Szokásává vált a lányokat a végkimerülésig hajszolni, felesége pedig egyre távolságtartóbbként jellemezte őt. Úgy, hogy Lionel minden erejét, idejét és energiáját az edzésekre vagy a járőrözésekre fordította, kevesebb jutott a családjára.

Kényelmetlen helyzet volt, amikor Cassy véletlenül fültanúja volt egy vitának a Hunter házaspár között. Mikor Inaya számon kérte a férjét, amiért hosszú ideje nincs jelen az életükben, Lionel azzal védekezett, hogy a biztonságuk érdekében szán több figyelmet a Harcos Mester feladataira. Akkor Cassy tisztán értette, hogy Inaya mit ért azon, hogy „nem lehet szót érteni vele”. Azon túl, hogy kínos, rendkívül nyugtalanító is volt ezt a szócsatát hallani. Mióta távolabb élt a szüleitől, Inaya és Lionel testesítette meg a szemében mindazt, amit mások családi idillként jellemeznének. Amit ő maga is el tudott képzelni valakivel, akit arra érdemesnek gondolt – valakivel, akivel csak hiú ábrándokat kergetett, mégis azok voltak élete eddigi legszebb ábrándjai.

Mindez már évekkel ezelőtt történt, de a házaspár hangulatából ítélve a helyzet nem sokat változott. Cassy megköszönte Lionelnek, hogy megmutatta neki, hogyan érezheti magát még fáradtabbnak, mint a legutóbbi edzés végén, majd elment az öltözőbe zuhanyozni. Miután visszavette utcai ruháját és megmosott haját is megszárította, Lionelt még mindig az edzőteremben találta. Csak állt némán, mozdulatlanul és bámulta az előtte földön heverő bokszzsákot. Cassy el tudta képzelni, hogy mi történt; az a zsák már tőle is elszenvedett néhány erős ütést. Lépett egyet a Mester felé, de Lionel abban a pillanatban megrázta magát, majd felvette a bokszzsákot és elindult vele a terem hátsó részébe. Újabb nap, amikor Lionel nem kér más segítségéből. Cassy mélyet sóhajtott, majd felment a házba.

Inaya épp betolt a sütőbe egy nagy tálca csokis kekszet, amikor Cassy lehuppant a konyhaszigethez tolt székre. Muszáj volt hangosan feljajdulnia, miután úgy érezte, minden csontja eltörött és az izmai sem hagyják abba soha többé a remegést.

- Egy újabb kemény nap? – kérdezte Inaya és óvatosan megpaskolta Cassy pulton pihentetett kezét. – Szívesen segítek, ha gondolod.

Inaya nem csak kivételes tehetségű Gyógyító volt, de a mágia bizonyos szintű erejével is büszkélkedhetett. Képességének köszönhetően saját energiájából át tudott adni valamennyit a betegeknek, akik így még gyorsabban gyógyultak, mint amire Sagittarius mivoltukból adódóan képesek voltak. Cassy tudta, hogy ez a folyamat nagyon legyengíti Inayát, úgyhogy bár kétségtelenül jól jött volna, ha nem egy nap, hanem egy óra alatt múlnak el az izomfájdalmai, nem élt a lehetőséggel.

- Penelopé rendben megérkezett? – terelte inkább a szót saját fájdalmáról a Hunter házaspár gyermekére.

Penelopé ismerkedésükkor egy nagyon cserfes, aktív és ellenállhatatlanul aranyos kislány volt, ám mostanra már őt is elérte a kamaszkor sötét felhője. A lány a Központban tanult Patrick útmutatásával, és mivel Pandorában nem élt más, vele egykorú Sagittarius, ezért nem nagyon mozdult ki az épületből. Szülei tudták, hogy ez hosszú távon nem vezet jóra, ezért felvették a kapcsolatot a Gale farm szomszédságában élő Cooper családdal, ahol élt egy hasonló korú lány. Alexis Cooper és Penelopé végül jó barátnők lettek, ám ez azzal együtt járt, hogy amint beköszöntött a jó idő, Penelopé gyakorlatilag leköltözött a farmra. Cassy nagyon hiányolta őt, de jól tudta, hogy milyen bezárva érezni magad a saját otthonodban, úgyhogy nem kérlelte, hogy töltsön több időt a Központban, ahol sűrűbben találkozhattak volna.

Miután Cassy megtudta, hogy Penelopé – nem túl meglepő módon – még pár napot kiharcolt magának, amit barátnőjével tölthet, Inaya Cassyről kezdett el faggatózni. A Harcos Sagittariusnak ilyenkor általában halaszthatatlan teendője szokott lenni valahol messze a Központtól és mindenekelőtt Inaya kérdéseitől, de abban a pillanatban úgy érezte, hogy még képtelen mozgásra bírni a testét. Csapdába esett.

- Szóval a Pheonex? – kérdezte sokat sejtetően Inaya, mikor Cassy nagy nehezen bevallotta neki, hogy mi az esti program Kevinnel. – Lionellel csak egyszer voltunk ott… a házassági évfordulónkon.

- Inaya – sóhajtott Cassy, aki pontosan értette, hogy mire akar kilyukadni a Gyógyító Mester -, kérlek, ne kezd te is. Mást sem hallok anyámtól, csak azt, hogy már gyűrűt akar látni az ujjamon, meg milyen jó lenne nézni, ahogy az unokák szaladgálnak a ház körül. Utána meg csodálkozik, ha ritkábban hívom fel!

- Ne aggódj, tudom, mi a véleményed az ilyen kérdésekről, te pedig azt tudhatnád, hogy mi az enyém az egész kapcsolatotokról. Most már csak Kevinnek kéne megtudnia.

- Akárhányszor itt járok és veled beszélgetek, úgy megyek haza, hogy egy szemét dögnek érzem magam. Azt tudod, hogy minden alkalommal kedvem lenne az első fára felakasztani magam? Nem is értem, Sasha hogy lehet még életben itt.

- Úgy, hogy ő pontosan tudja, hogy egy szemét dög, csak veled ellentétben, ő ezt élvezi.

- Szuper, kösz a biztatást. Jobb, ha megyek, mert ez a dög – mutatott magára - épp most készül enni egy nagyon jót egy nagyon drága helyen egy nagyon jó pasival. Szurkolj, hogy hazafelé ne csábítson el egy fa.

Inaya egyszerre nevetett és rosszallóan ingatta a fejét. Cassy mindig is csodálta, hogyan képes egyszerre több érzelmet kimutatni. Tudta, hogy kirohanása túlzó volt, ahogy a Gyógyító is pontosan tisztában volt azzal, hogy hagynia kell egy kicsit Cassyt tombolnia. Inkább előtte tegye, mint szegény, ártatlan Kevin előtt.

Végül a fák vesztettek: aznap estére lógó Sagittarius nélkül maradtak – legalábbis egyelőre. Cassy hazasietett, és nem kevés bűntudattal együtt kezdett el készülődni az estéhez. A ruhát már előre kikészítette, most mégis túl elegánsnak gondolta. A kitervelt, egy netes videóról ellesett frizurát túl bonyolultnak, a sminkkészletének nagyságát pedig már egyenesen indokolatlannak vélte. Semmi sem volt jó, vagy minden túl jó volt – Cassy nem tudta eldönteni, de abban biztos volt, hogy a legbölcsebb az lenne, ha lemondaná az egészet.

Fehérneműben állt a nappalija közepén, kezében a mobiltelefonnal és az ablakon át nézte, ahogy a lemenő nap fénye rózsaszínbe öltözteti a várost. Egy pillanatig mozdulatlanul gyönyörködött a látványban. Ez volt a kedvenc napszaka. A pillanat, amikor az erős, meleg fény búcsúzik, mielőtt a hideg éjszaka átvenné a hatalmat. Egy utolsó, csodás képet mutat magáról ilyenkor a természet, hogy legyen mire visszaemlékezni a sötétség idején. Az égitestnek épp csak a feje búbja látszott a horizonton, amikor Cassy hátán végig futott a hideg. Karján égnek álltak a szőrszálak és tarkóján legördült egyetlen izzadságcsepp. Érezte, hogy figyelik. Átkozta magát, amiért fehérneműben flangált a lakásban anélkül, hogy behúzta volna a sötétítő függönyt, de most már késő volt, így nem mozdult. Próbált ugyanolyan mozdulatlan lenni, mint addig, hogy a külső megfigyelőnek ne tűnjön fel, hogy lebukott. Tekintetét azonban elfordította az égboltról az ablakon át látható utcaszakaszra. Bízott benne, hogy így észreveszi a leskelődőt, de nem volt ott senki.

Cassy gyorsan mozdult, először felkapta a kanapéra ledobott skót kockás plédet és miközben odalépett az ablakhoz, maga köré csavarta. Feltolta az üveget, majd kilesett. Egy fiatal, tinédzserkorú lány sétáltatott egy közepes termetű kutyát. Fülében hangszóró volt - olyan hangosan hallgatta a technot, hogy Cassy Sagittarius hallásának köszönhetően tisztán ki tudta venni a távolság ellenére is. Látásból ismerte őt, de a neve hirtelen nem ugrott be neki. Az alsószomszéd lánya – talán Karen vagy Carol? Annak az ebnek köszönhette, hogy aznap nem késett el még csúfosabban az előadásáról. Némán köszönetet mondott neki, miközben tovább kémlelte a járdát.

Csendes környéken lakott, a város egyik beton dzsungelének szélén egy négyemeletes, öt tömbből álló sorház legszélső épületének legfelső emeletén. Innen északra is ellátott, egészen a Pictor utca végéig és keletre is, a Carina kereszteződésig. Túl messze volt a belvárosi résztől ahhoz, hogy tömegek sétáljanak arra, de ahhoz túl közel, hogy egy lélek se mászkáljon ebben az órában. Cassy látott még egy hajlott hátú, lassan és nehezen mozgó urat, akinek hosszú ballonkabátja majdnem súrolta a koszos járdát, sötétbarna kalapja pedig árnyékot vetett az arcára. Vele szemben, a közeli kisbolt emblémájával ellátott szatyrokkal a kezében jött egy harmincas évei végén járó, alacsony, köpcös hölgy, akivel Cassy párszor már összefutott a környéken. Ha nem csalt az emlékezete, akkor négy gyermek édesanyja. „Nem csoda, hogy ilyen sok kaját visz haza” – gondolta egyből a lány. A nő biccentett az idős férfinak, aki válaszként szintén bólintott egyet. Látásból talán ők is ismerték egymást.

Tudta, hogy a ház másik oldalánál van egy szűk sikátor, amire ugyan a lakásából nem volt rálátása, de az emeleti folyosó másik végéből igen, köszönhetően egy odatervezett ablaknak. Nem törődve azzal, hogy csak egy pléd takarja, kinyitotta a bejárati ajtót, végig szaladt a néhány méter hosszú folyosón és kinézett a foltos üvegen. Nagy volt a mocsok; a kukások csak másnap érkeznek majd és ilyenkor mindig lehetett érezni a kuka mellé hajított szemetek rothadó, édes bűzét. Kiszúrt néhány patkányt, akik kihasználták a nagy lakomát, és észrevette, hogy Marty is ott kucorog a sikátor közepére épített kartonházában.

Martyval, a hajléktalannal már első itt töltött estéjén megismerkedett. Szerette volna felmérni, hogy jelent e bármilyen veszélyt, de mint kiderült, tökéletes információforrás volt. Cassy néhány naponta vitt neki ételt valamelyik környékbeli étteremből vagy a boltban vásárolt neki ezt-azt, amiért cserébe Marty elárulta, hogy mik az aktuális hírek. Cassy így annak ellenére lehetett tisztában azzal, hogy kik laknak erre, az illetők mit csinálnak és nem utolsó sorban, hogy mennyire smucigok, hogy nem kellett huszonnégy órában a lakásban ücsörögnie és megfigyelnie őket.

Tehát nem volt semmi gyanús, csak a szokásos arcok a szokásos helyeken. Szerencsére más nem alkalmatlankodott a folyosón, így Cassy nem hozott zavarba senkit plédbe csavart testével. Bár a libabőr elmúlt, a furcsa érzés, hogy valaki figyeli, nem. Emiatt kissé zavartan és szétszórtan készülődött az estére. Sajnos a sikertelen felderítő akciójával elment annyi idő, hogy már kellőképpen illetlen húzásnak tartsa, hogy lemondja a vacsorát. Tudta, hogy Kevin a város másik végében lakik, és biztos volt benne, hogy elindult már érte. Bár nem szívesen, de végül az előre kikészített ruhát vette fel. Méregzöld, finom anyaga a bokájáig ért, de hosszáért kárpótolta a férfi szemeket a mély dekoltázs. A melle alatt szorosra volt húzva az anyag, ami után lágyan a testéhez simulva omlott le a ruha. Nem volt véletlen, hogy majdnem földig érő ruhát vett fel: amikor nyilvános helyekre ment apja régi tanácsát mindig megfogadta, és Ezüst Sárkányt próbálta kéznél tartani. Tekintve, hogy a retikül sem méretét tekintve, sem pedig praktikusság szempontjából nem volt jó fegyvertároló (elvégre a táskába sokszor, sok mindenért nyúl bele az ember, így a tőrt bármikor megláthatták volna), ezért Cassy a combjához erősítette a kés tokját. Az ezüst először hideg volt, de hamar átvette a test hőjét, és ő egyébként is hozzá volt már szokva. Épp az utolsó hajcsatot tűzte bele a rögtönzött, „romantikus konty” kreálmányába, ami tulajdonképpen a zilált konty szebb megnevezése volt, amikor meghallotta a csengőt.

Úgy egyeztek meg, hogy Cassy lesiet, miután Kevin a csengővel jelzi, hogy megérkezett és egyből mennek tovább az étterembe. Kevin precíz ember volt és utált késni, így az éttermi asztalfoglalást is szigorúan vette. Cassy már ismerte, tudta, hogy ha nem érnek oda legalább tíz perccel előbb, akkor az első fél óra arról fog szólni, hogy próbálja jobb kedvre deríteni a férfit. Sasha már attól idegrohamot kapott, ha Cassy ilyen dolgokat mesélt róla, de a lány kedvelte Kevinnek ezt a tulajdonságát. Tekintve, hogy ő mindig épp rohant valahová, mert rendszerint késésben volt, ösztönzőleg hatott rá ez a pontosság.

- A lélegzetem is eláll tőled – mondta üdvözlésképpen Kevin, miután Cassy kilépett a házból. – Gyönyörű vagy.

- Köszönöm – válaszolta Cassy és zavarában ösztönösen felnyúlt kezével, hogy hátra tűrjön egy tincset, amikor érzékelte, hogy rögtönzött frizurája ezt most nem engedi. Azért, hogy leplezze az esetlen mozdulatot, gyorsan tett néhány lépést Kevin felé. A férfi kihasználta a közeledését, a derekára helyezte a tenyerét, magához húzta, majd finom csókot adott Cassynek. A szokásos, gyors, köszönő-puszinál ez jóval bensőségesebb volt. Cassy néhány pillanat után lágyan eltolta magától Kevint. – Nem fogunk elkésni?

- Erre mindig van idő – kacsintott a férfi, de amikor beültek egy taxiba, megkérte a sofőrt, hogy a lehető legrövidebb úton, a lehető leggyorsabban érjenek az étteremhez. – Fázol? – kérdezte a lánytól útközben, mikor észrevette, hogy Cassy karja teljesen libabőrös lett.

Cassy csak a fejét rázta és közben próbálta elfojtani magában a csók közben újra fellobbanó érzést, miszerint valaki őt figyeli az árnyékból.