Pergamen Helyett

- Francba az egésszel, én felmondok!

Aina csak a szemét forgatta az újabb dühkitörés hallatán. Amikor Északváros tanácsnoka azt a büntetést szabta ki számára, hogy negyvennyolc órás őrséget kell vállalnia a legfelső határon az Kristály-folyó mentén, akkor azt hitte az éjszakai fagy lesz a legnagyobb ellensége. Ám néhány óra leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a kitüntetett posztot Andrej nyerte el, a középkorú, termetes, mogorva őr, aki több órás kiselőadásokat tartott arról, hogy milyen borzalmas vidék is ez.

Hiába takarta vastag sál arcuk nagy részét, Andrej zsörtölődése tökéletesen érthető és hallható volt – Aina legnagyobb bánatára. Az első órában még megvolt a remény a normális kommunikációra, ám azt hamar eltiporta Andrej a hatalmas, meleg prémmel kibélelt bakancsával.

Most, a tizenkettedik óra végén Aina mozdulatlanul ált az őrtorony egyik keskeny lőrése előtt, és meredten bámulta az előtte elterülő vakító fehérséget. Szerette volna kizárni a morgolódást, de nem sok minden vonhatta el a figyelmét – ijesztően mozdulatlan volt odakint minden. „Persze addig jó, amíg nincs mozgolódás”– gondolta Aina és szinte szégyellte magát, amiért majdnem imádkozni kezdett egy nem várt, izgalmas eseményért.

- No, mi van te leány, talán odafagytál?

Aina egy pillanatra lehunyta szemét és mély levegőt vett: összeszedte minden megmaradt türelmét ahhoz, hogy higgadtan válaszolhasson.

- Őrködöm. Tudja, ez a munkánk.

- Hah! Aztán mit gondolsz, mi a fészkes nyavalya jönne pont abból az irányból? – Andrej nehézkes, döcögős léptekkel odamasírozott hozzá és kimutatott a nyíláson. - Innen ugyan nem látszik, de alig néhány kilométer múlva arra már csak Mirovia, a Nagy Óceán van. Nincsen itt más csak jég és hó. Pont ezt mondom, hát nem? Kristályban kényelmesen sétálgathatnak az emberek a fák között, minket meg ide küldtek, hogy szép csendben halálra fagyjunk. Őrség, egy fenét! Túl sokan voltunk már abban a nyomorult városban, muszáj volt valamit kitalálniuk ahhoz, hogy néhányunkat kipaterolhassák onnan! Undorító csürhe…

És így tovább, és így tovább. Aina amennyire csak tudta, kizárta Andrej hangját, ám eddig elmondott szavai is elegek voltak ahhoz, hogy képzeletét messze repítsék erről a vidékről.

Szó, ami szó, abban kétségtelenül igaza volt Andrejnek, hogy itt fent északon nincsen más csak jég és hó. Vakító fehérség és ingerült emberek. Nem a legbarátságosabb környezet egy maga fajta, fiatal lánynak, de ahogy mindenki másnak, aki erre tévedt, neki is meg volt rá a jó oka, hogy elmeneküljön Kristály sűrű utcáiról.

A hosszú őrségben azonban nem volt nehéz visszagondolni a szép időkre: a napsütés meleg simogatására, a kedves szellő játékos táncára, vagy az egyenletesen csörgedező patakok játszotta dallamra. Kristályban tél idején láttak ugyan havat, érezték a csípős hideget, de ez meg sem közelítette az északi határon élők mindennapjait.

Ha tehette volna, akkor nyugatra ment volna, a Nagy Erdőbe, esetleg Nyugatvárosba, hogy az ottani tanács őrségébe tartozhasson. Ők is pár kilométerre voltak a Nagy Óceán partjától, de az ő napjaikat legfeljebb egy-egy esőfelhő vagy nagyobb széllökés ronthatta el.

Ott szabadnapjain sétálhatott volna a sűrű, élettel teli erdőkben, esetleg elmehetett volna fürdeni a közeli folyóba. Ha romantikusabb lélek lenne, akkor talán még az is eszébe jutott volna, hogy Nyugatvárosban minden reggel a csicsergő madarak énekére kelhetett volna fel.

Aina azonban két lábbal állt a földön; azt vallotta, az álmodozás csak felesleges időhúzás. A tettek embere volt, ám nem mindig a jóké. Kristályban egy árva lánynak könnyű a rossz út csábítására hallgatnia – legalább annyira, mint egy helyes szélhámos kedves szavainak bedőlnie.

Hirtelen lehúzta vastag sálját az arcáról. Szüksége volt egy kis friss levegőre, hogy elűzze az emlékeket. Nem számított, hogy a hideg égette a tüdejét, pillanatok alatt kiszárította arcát és ajkát – mindez segített neki visszatérnie a valóságba, ide, Északvárosba. Bármennyire is kellemes gondolat, hogy Nyugatváros zöldellő vidékén kóboroljon, soha nem mehet oda, és ezt is annak a kötélrevaló gazfickónak köszönheti, senki másnak.

Bár nem szívesen hallgatta Andrej indulatos monológját, most mégis biztonságosabb megoldásnak tűnt, mint az, hogy a saját gondolataiba vesszen, így kényszerítette magát, hogy az őrre figyeljen. Andrej időközben visszatért a torony egyik végében elhelyezett padra, és kesztyűbe bújtatott lapátkezeit dörzsölte össze szorgosan, mintha tüzet akarna csiholni.

- Én bizony megmondom neked leány, engem keletre szántak az égiek, nem ebbe a fagyott pokolba!

- Miért pont keletre? – Andrej meglepetten kapta fel tekintetét Ainára. A váratlan érdeklődéstől megbokrosodva még intenzívebb mutogatással kísérte további szavait.

- Jártál már Keletvárosban? Közelebb van Sarkcsillaghoz, mint maga Kristály, bizony ám! - Andrej úgy mondta ezt, hogy kétség nem fért hozzá: minél közelebb lakik valaki a Csillag Lovasokhoz, annál szerencsésebb. – Hegyláncok védik egyik oldalról, a Nagy Óceán pedig a másikról. Nincs azaz őrült Védelmező, vagy ember, aki ott akarna támadni! Ott aztán nyugodtan hátradőlhetnék! Lenne egy kis faházam a hegy lábánál, ahonnan, ha körbenézek, nem látok mást csak legelőket, meg fenyőerdőket! Akkor aztán még az örökös esőzés sem érdekelne!

- Tudja, hogy ott is szokott havazni, ugye? – Andrej bosszús pillantást vetett Ainára, amiért bemocskolta az idilli képet, de a lány gyorsan visszahúzta arca elé a sálat, hogy elrejtse mosolyát.

- Nem baj az nekem, ha néha-néha látok havat, csak ne kéne azt bámulnom az év minden napján!

- Akkor miért nem megy délre? A hegyekben ugyan ott is látni havat, de ha azokon átjut és a déli határ felé megy, egészen addig, amíg meg nem látja az első útjába eső homokos partot, akkor már egy percig sem kellene aggódnia a hideg miatt.

- Hallod te, hogy miket mondasz őrült némber? Innen ugyan elvágyódom, de a világról azért még nem! Egyik Isten kérésére sem sétálnék át a Ferusok hegyein csak azért, hogy homokot meg vizet lássak! Nem élnék még addig sem, amíg az átfagyott csontjaim kiolvadnának abban a hőségben.

- Maga tudja – vonta meg vállát Aina, de az elmúlt órák panaszáradata után nem bírta megállni, hogy annyit még oda ne szúrjon: - Pedig ott találhatna magához illő párt is. - Andrej ostobaságáról adott tanúbizonyságot értetlen tekintete. – Tudja, kedves Andrej, ott élnek a szirének.

Aina hangosan felnevetett, miközben Andrej az eddigi legcifrább káromkodásaival tarkítva fejezte ki hozzáállását a halfarkú hölgyemények iránt.

Pár óra kellett hozzá, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, és Aina ismét a hidegben, a szűk lőrésen át szótlanul bámulja a tájat. Lehet, hogy álmaiban elutazhatott a szeles nyugatra, az esős keletre vagy akár a napsütéses délre, felébredve mindig ugyanott találja magát: a mozdulatlanná fagyott északon.

Sziasztok csillagok!

Szuper hírem van mára: megérkezett a Világépítés negyedik témája!

A Természet Tisztogatása után az új életre kelt Földön olyan fajoknak kell osztozkodnia, akik egészen idáig nem is tudtak egymás létezéséről. Harag és ellenségeskedés bújik meg a felszín alatt, de mindannyian tudják, hogy az új világ megépítéséhez szilárd alap kell. Fontos tehát, hogy olyan szokásokat alakítsanak ki, amelyek megférnek egymás mellett.

Ebben a részben elolvashatod, hogy az emberek, Védelmezők és Lovagok vezetői hogyan fektették le népük hagyományainak alapjait.

Olvasd el és mondd el véleményedet bátran! ;)

- Kezdhetjük? – tette fel a kérdést Gemma, a Védelmezők vezetője. Ahogy megmozdult gyémántból kialakított székén, az aranybőrén elhelyezett ékszerek csilingelni kezdtek, és a barlangteremben sokáig visszhangzott a hangjuk.

Scutum, a Lovagok vezetője kihúzta magát a fából faragott, karosszékre emlékeztető ülőalkalmatosságán. Marek, az emberek vezetője félénken bólintott. Gemma nyugtázta a néma beleegyezést, majd intett szolgálójának, egy Floreknak, akinek halványzöld bőrét beragyogták a terem falában elhelyezett drágakövek fénye. A kedves tekintetű lány szinte libegve lépett oda Scutumhoz és Marekhez, majd mindkettejük elé rakott egy-egy pergament tekercset.

- Mi ez? – kérdezte a Lovagok vezetője mély hangján.

- A megállapodásunk – felelte Gemma, majd úgy tett, mint aki eltakarja szánakozó mosolyát. A mozdulat pontosan kiszámított volt és az aranybőrű vezető gondoskodott róla, hogy senki ne mulassza el.

- Hiszen még bele sem kezdtünk a tárgyalásba – mondta döbbenten Marek. Az izzó, folyékony aranyra emlékeztető szempár láttán az emberek képviselőjének kedve támadt a föld alá ásnia magát, de aztán gondolt egy merészet és inkább kihúzta magát. Egy egész faj képviselőjeként van jelen, muszáj egy kis tiszteletet kiharcolnia magának.

- Hogy is hívják őt? – kérdezte Gemma Scutumtól.

- Mareknek hívnak – válaszolta az ember. Bár alig észrevehetően, de Scutum arcán egy halvány mosoly futott át.

Gemma továbbra is a Lovagok vezetőjéhez intézte szavait.

- Nos, Scutum drágám, kérlek, mondd meg ennek a Mareknek, hogy puszta formalitásból van jelen. A tárgyalásba semmiféle beleszólása nincsen. Vegye megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán betehette a mocskos emberi lábát az otthonomba, és maradjon csendben.

Scutum Marek szemébe nézett. Nem ismételte el Gemma szavait, de tekintete azt üzente, hogy jobb, ha Marek ezúttal tényleg nyugton marad.

- Lehet, hogy ember, de akkor is igaza van – szólalt meg a Lovag. A bőrén futó vonalak mélykék és sötétlila színben örvénylettek. Marek úgy képzelte, a vezető bőrén át bepillantást nyerhet az univerzum egy kis szeletébe. – Azzal a céllal ülünk most itt, hogy olyan hagyományokat teremtsünk a bolygón élő fajok számára, amik nem veszélyeztetik a békét. Így tehát mind a három faj képviselője kinyilváníthatja a véleményét.

Marek olyan büszke tekintettel nézett Gemmára, mintha az ő szájából hangoztak volna el a szavak. Gemma néhány rövid pillanatig belenézett az ember szemébe, majd bosszankodva legyintett egyet, mint aki egy idegesítő legyet akarna arrébb hessegetni.

- Legyen hát! A tekercsben leírt Védelmező ünnepségek ettől függetlenül változatlanok maradnak, de a Lovagokat és embereket érintő pontokban módosíthatunk. Beszélj hát ember, milyen hagyományok szerint élnél?

- A Régi Időkben…

- Nem számít mi volt a Természet Tisztogatása előtt! – vágott szavába Gemma, és ezúttal Scutum is egyetértően bólintott. – A múlt elpusztult, meghalt, belefulladt a saját hamvaiba. A jelenről beszélj, vagy nem hallgatlak tovább!

Marek igazán igyekezett eltökéltnek és határozottnak tűnni, de az aranybőrű Gemma, ha lehetséges volt, mérgében még gyönyörűbbnek tűnt. Képtelen volt ettől eltekinteni. Nyelt egy nagyot, majd elmondta kéréseit, melyeket korábban gondosan megfogalmazott Kristály tanácsa.

- A Krónikák évekről, hónapokról és órákról mesélnek, de most már nem ismerünk mást csak nappalt és éjszakát, hideget és meleget. Nincs más, amihez viszonyítani tudnánk az idő múlását, csak az évszakok. Így hát ragaszkodunk a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél Ünnepéhez.

- Az évszakok múlását követjük, mióta világ a világ – mondta Gemma egyre indulatosabban. - Azt hiszitek, a saját kedvetek szerint formálhatjátok Ver, Aestas, Autumnus és Hiems Ünnepét?! Az ősi szellemeket nem sérthetitek meg az ostoba szokásaitokkal!

- Gemma, kérlek! – intette le Scutum erős baritonján. – Ti, Védelmezők és emberek egy bolygón éltek már időtlen idők óta. Nem számít, hogy az emberek nem tudtak a létezésetekről, így is osztozkodtatok a Földön. Nem természetes hát, hogy most hasonlóképpen tartjátok számon az idő múlását és így hasonló ünnepségek alakultak ki az esetetekben? Nem gondolnám, hogy a szellemeitek szomorkodnának amiatt, hogy még többen imádják őket. Hadd róják le tiszteletüket az emberek a maguk módján. Biztosra veszem, hogy a szokásaik nem befolyásolnák a tiéteket. Nem igaz, Marek?

Az emberek képviselője teljesen ledöbbent, hogy a hatalmas Scutum, a Lovagok Vezetője egyenesen hozzá intézett egy kérdést. Ráadásul egészen úgy tűnt, mint aki komolyan érdeklődik a válasz iránt. Marek érezte, hogy eljött az ő pillanata, most kell jól forgatnia a szavakat ahhoz, hogy a két idegen faj megértse őket.

- Azt garantálhatom, hogy a Védelmezőket semmilyen formában nem gátoljuk abban, hogy a maguk módján tisztelegjenek. Mi magunk közt ünneplünk. A Tavasz Ünnepén egy fát ültetünk Kristály valamely kijelölt pontján. Ezt a fát arról a személyről nevezzük el, akinek születésének ideje legközelebb esik az ünnephez. Ezzel szimbolizáljuk azt, hogy a természet és az ember szétszakíthatatlan kapcsolatban van egymással.

- Ha! – kiáltott fel hangosan Gemma. Kétségtelen, hogy drámai hatást szeretett volna kelteni és már épp felállt volna székéből, mikor Scutum egyetlen intésére visszanyelte keresetlen szavait és hátradőlt a fehér szőrmével kibélelt gyémánt székén.

- A Nyár Ünnepén felvonulást szervezünk, ahol nap és madár motívumokkal díszített öltözéket hord mindenki és különböző madárénekektől hangos a város. Ilyenkor úgy tűnik, mintha az Kristályba költözött volna a Nap, és arany fényével beragyogná az egészet. – Marek túl későn eszmélt rá, hogy az arany szót hanyagolnia kellett volna, mert Gemmánál ez érthető módon kényes témának minősült, de szerencsére a Védelmezők Vezetője nem szólt közbe. – Ősz Ünnepén betakarítjuk a termést. Magvakkal és színes falevelekkel dekoráljuk ki a házakat, a főtéren pedig rendezünk egy hatalmas, össznépi lakomát. A Tél Ünnepén a szeretetet és az összefogást ünnepeljük. Feldíszítjük a város legmagasabb örökzöldjét és ajándékokat viszünk egymásnak. – Marek nem mondta ki hangosan, de az emberek így emlékeztették magukat arra, hogy csak az egymásba vetett bizalmukon alapszik a létezésük ebben az idegen világban.

- Ennyi? Így dicsőítitek a szellemeket? – Ha Gemma szájából a gúny késdöfésként érte volna Mareket, akkor az ember ott helyben, azonnal szörnyet halt volna. – Így tehát bebizonyosodott, hogy csakis a Védelmezők miatt mutatják még meg jóságos arcukat. Haragjukat csakis a ti szokásaitok táplálhatják.

- Az emberek szokásai aligha elegek ahhoz, hogy az évszakok dühét gerjesszék, de ha ilyen biztos vagy abban, hogy néped méltón ünnepel, akkor hát halljuk, miképpen vígad egy Védelmező? – Mareknak fogalma sem volt róla, hogy Scutum miképpen tudta ezt fapofával végig mondani, de a vezető mégis megtette.

- Ver egy csíntalan kisgyermek, aki a csendben ébredező természet szeméből hangos ricsajjal tünteti el a hosszú és hideg álom nyomait. Máglyákat gyújtunk a meghalt növényekből és faágakból, hogy a hamvakból aztán új élet születhessen.

- Micsoda öröm lehet számodra, hogy a csillogó drágakövek nem halnak meg – jegyezte meg mosolyogva Scutum. Gemma csak egy gyilkos pillantással kommentálta a hallottakat.

- Aestas a föld leggyönyörűbb és legbujább nője, aki szereti a ragyogást. Talán megértitek, hogy az én szívemhez ő áll a legközelebb, ezért a tiszteletére én magam szoktam ünnepséget rendezni a drágakövekkel díszített, fényűző termeimben.

- Az összes Védelmező befér a barlangokba? – Marek észre sem vette, hogy a fejében megfogalmazódott kérdést hangosan is feltette, de hát nem volt mit tenni, nem szívhatta vissza meggondolatlan szavait.

- Tárt kapukkal fogadunk mindenkit, aki betérni kíván, de nem mindegyik faj él ezzel a meghívással. A Ferusok jobb szeretnek magányosan, a hegyek közt megbújva ünnepelni a maguk módján. – Marek egészen biztos volt benne, hogy a Ferusok szokásai sok vért és halált követelnek, és ennél több részletre nem is volt kíváncsi. – Autumnus olyan erős és hatalmas férfi, kinek lépésétől annyira megremeg a föld, hogy lehullnak a fákról a levelek. Erre az ünnepségre már a Ferusok is előmerészkednek, ilyenkor ugyanis mindenki ijesztő mintákat fest az arcukra, ezzel jelképezve, hogy a természet nem ismer félelmet. – Gemma végig egyenesen Scutum szemébe nézve szónokolt. – Hiems nem más, mint egy ősz hajú, botra támaszkodó öregúr. Az eltelt idő bölcsességét és az elkerülhetetlen elmúlást szimbolizálja. Csendben, békében emlékezünk meg róla. Ezt követően a természet némán tér nyugovóra.

A két hatalmas vezető néhány pillanatig még szótlanul tűrte egymás tekintetét, így végül Marek szólalt meg.

- Láthatod, hogy a hagyományaink nem befolyásolják egymást. Nem szükséges, hogy bármelyikünk is változtasson, mert ezek nem veszélyeztetik a fennálló békét.

- Vésd eszedbe ember, ha bárkinek is módosítania kell, az te leszel! - Marek ezt úgy értelmezte, hogy az aranybőrű vezető áldását adta. – Más hagyományaiba könnyen beleszólsz, de mikor a tiéden a sor, néma vagy, mint Hiems. Ne feledd, hogy a megállapodásunkban három faj szokásait említjük meg!

- Én soha nem feledek semmit – felelte rezignáltan Scutum. Marek biztosra vette, hogy igazat beszél. – Mi mások vagyunk, mint ti. Védelmezőként és emberként nem ismertek mást, csak ezt a bolygót. Mi az Istenek küldöttjeiként érkeztünk a Földre, így a Korai Időket csak a Régi Krónikák lapjairól ismerhetjük. Mi, Lovagok az univerzum őrzői vagyunk. Mielőtt ide küldtek volna minket, a csillagok közt éltünk. A múltunk iránti tiszteletből választunk magunknak olyan neveket, amelyek a csillagokhoz köthetőek. Számunkra az univerzumban nem létezett az a fogalom, hogy „idő”. Létezésünket három részre osztjuk: születés, élet és halál. – Gemma és Marek olyan feszült figyelemmel hallgatták Scutum elbeszélést, mintha a létezés miértjéről rántaná le a leplet. - Egy új élet születésekor a csecsemőt ajándékokkal és jókívánságokkal halmozzuk el. Mindent megteszünk azért, hogy az ártatlan gyermek életútja akadálymentesen megkezdődhessen. Az élet múlását csak az események alapján határozzuk meg. Az Égi Krónikáink csaták, harcok és uralkodások emlékét őrzik, ám egyiket sem ünnepeljük úgy, ahogy ti az évszakokat. Tiszteletünket az elődeink tettei iránt úgy mutatjuk ki, hogy gyermekeinknek átadjuk az ő történeteiket, így biztosítva, hogy azok soha ne merüljenek feledésbe. A halál számunkra egy dicső utazás kezdetét jelenti, hiszen csakis így emelkedhet fel valaki az Istenek közé. Életünket más fajok védelmének szenteljük, így biztosítva azt, hogy halálunk után a teremtőink közt ülve figyelhessük utódaink dicsőségét. Így tehát mi, a Lovagok a halált ünnepeljük meg igazán. Feldíszítjük az elhunyt utolsó fekhelyét, ódákat zengünk tetteiről és hálát adunk, amiért életével beragyogta a miénket. – Scutum szavait néma csend követte. Úgy tűnt még Gemma torkán is megakadtak a szavak. A Lovagok vezetője halvány mosollyal az arcán szólalt meg ismét. – Biztosíthatom a Védelmezőket és az embereket is, hogy hagyományaink nem zavarják meg a tiéteket.

- Valóban – találta meg hangját Gemma.

- Megegyeztünk tehát? – kérdezte Marek reménykedve. – Egyetértünk abban, hogy a fajok közti békét nem veszélyeztetik a szokásaink?

- Egyetértünk – válaszolta Scutum.

- Ez esetben elkészítettem az új tekercseket, amely tartalmazni fogja az elhangzottakat. A Hírnökkel majd elküldetem nektek ezeket. Természetesen csak akkor, ha nem jelent ez gondot neked, Scutum drágám. – Gemma hízelgő stílusa olyan hirtelen bukkant elő ismét, mintha mindig is ott lett volna. Dühös tekintete újra megszelídült, és Marek nyugtázta, hogy az aranybőrű szépség szemében ő megint nem létezik.

Miután mindenki beleegyezett Gemma javaslatában, Marek néhány robosztus termetű Metallum kíséretében elhagyta Mélységet. Szívében nem volt mást érzelem csak hála, amiért élve hagyhatta el a Védelmezők központját.

Scutum a Pegazusok húzta szekérről nézett vissza Gemma gyorsan távolodó alakjára. Kulcsfontosságúnak tartotta, hogy a Természet Tisztogatását követő korai időszakban biztos alapokat fektessenek le a fajok számára, és most kifejezetten elégedett volt a tárgyalás végkimenetelével. Bebizonyosodott, hogy lehet valaki ember, Védelmező vagy éppen Lovag, imádkozhatnak az évszakokhoz, az élethez vagy akár a halálhoz, valójában az összes szokás a múlt és az elődök tiszteletére épül.

Scutum jól tudta, hogy aki képes tiszteletet érezni, ő képes hinni is másokban.

Aki hisz, ő képes szeretni.

Aki szeret, ő képes élni. 

A Föld fél lábbal a sírban volt. Mire az Istenek úgy döntöttek, hogy segítő jobbot nyújtanak, addigra az élhető terület a bolygón drasztikusan lecsökkent. Egész földrészek süllyedtek el az óceánok fenekére, akár a régi históriákban Atlantisz. Országokat, városokat temetett el a forró láva vagy éppen a jég. Minden természeti csapás alapjaiban rázta meg a Földet és nem volt remény a túlélésre.

A még életben maradt emberek és szárazföldi lények mind egy kontinensre tömörültek, mert nem volt már más menedék a számukra. Ezt a részt ősi nevén Európának hívták. A katasztrófák persze előbb-utóbb ezt a részt is megsemmisítették volna, de az Istenek még időben válaszoltak a fohászokra. Megmentették és újra életet leheltek a kontinensbe, így ott ismét burjánzó erdők, hósipkás hegyek uralhatták a vidéket.

Azonban az Istenek mértékletességre is intettek, ezért úgy határoztak, hogy a világ régi képét nem alakítják vissza. Így a fajoknak ezen a megmaradt szárazföldön kell egységbe kovácsolódniuk. A bolygó többi részén a vad, végtelennek tűnő, szeszélyes óceán háborog, amit mindenki csak Nagy Óceánként emleget.

Ahogy teltek az évek a Földet Óvók Tanácsa kialakította a biztonságos, mindenki számára elegendő területet biztosító határokat.

A kontinens szélein – többnyire délen - kisebb-nagyobb halászfalvak vannak, ahol az emberek és a partok közelében a szirének élnek. Azok a tengerészek, akik megkapják a szirének engedélyét, a kapukon belüli vízterületen horgászhatnak, és az így megszerzett zsákmánnyal kereskedhetnek.

Miért van szükség kapukra? Mire az Istenek úgy döntöttek, hogy beavatkoznak, addigra olyan vízi élőlények bukkantak elő az óceán mélyéről, amelyek több faj teljes kihalását is okozták. A természet körforgásába természetesen nem akart senki beleavatkozni, de ezek a szörnyek oly mértékű pusztítást okoztak, hogy félő volt, ha továbbra is szabadon garázdálkodhatnak, akkor végül minden élet megszűnik létezni és a bolygó ugyanúgy elpusztul.

Ezért az Istenek létrehoztak egy-egy kaput az óceánban északi, déli, keleti és nyugati irányban. Ezek kívül tartanak minden olyan szörnyet, amelyek veszélyeztetik a többiek túlélését. Azoknak, akik a kapuk alkotta körön belül élnek, nem kell aggódniuk a tengeri szörnyek miatt. Bár azt mondják, a szirének engedélyével a kapukon keresztül ki lehet lépni a körből, még soha senki nem akarta elhagyni a biztonságos vizeket a fenevadak uralta óceán kedvéért.

A szárazföldön azok az emberek, akik voltak olyan erősek vagy szerencsések és túlélték a Természet Tisztogatását, nagyrészt egy helyre tömörültek, egy többé-kevésbé épen maradt város romjai közé. Az azóta eltelt évezredek alatt a város lassan kezdett egy olyan településre hasonlítani, ahol élet van. Mivel a Tisztogatás előtti időkben használt technológiák megsemmisültek és az Istenek gondoskodtak róla, hogy ne kerüljenek elő többé, ezért mindenki kénytelen volt visszanyúlni a középkori találmányokig. Így tehát a város képe is puritánabbá alakult. Egyetlen magas épület áll még fenn, egy tízemeletes irodaház, amelynek üvegablakai visszatükrözik a nap sugarait. Ezért nevezték el a várost Kristálynak.

Körülbelül félnapnyi lovaglásra Kristálytól található egy közel százötven kilométer széles erdővel borított hegyvidék, ahol a legtöbb Védelmező faj otthonra lelt.

A fenyőfák sűrűje közt élnek a lignumok és az avik, a folyók közelében leltek otthonra a florekok és a nimfák.

Valamivel délebbre, a régen Alpoknak nevezett hegyláncok között bújtak meg a ferusok.

A Védelmezők központja ott van, ahol a vezetőjük, Gemma. Ez a központ Kristálytól északnyugatra elterülő barlangrendszerek között található. Gemma egy hatalmas belmagasságú, széles, drágakövekkel ékesített barlangban él, amit Mélységnek neveznek. Ezen a vidéken dolgoznak a metallumok is.

A csillag lovasok otthona nem a szárazföldön, hanem a felhők között található, néhány kilométerre Kristálytól. Egyetlen városból álló otthonukat Sarkcsillagnak nevezték el. Úgy tartották, hogy az Istenek ajándéka volt ez számukra, mert ők jobban érezték magukat a csillagok közelségében, mint a talajon. Szintén nekik köszönhették, hogy a várost örökös felhőréteg vette körül, ami egyszerre nyújtott biztonságot a kíváncsi tekintetek és az időjárási viszontagságok elől is.

Sarkcsillag területén bármelyik Lovas képes úgy járni, mintha a földön tenné azt. Azonban ha ember, Védelmező vagy más élőlény akarna sétálni ezeken az utcákon, az ő talpa nem kemény járdát, hanem a levegőt érintené, és a mélybe zuhanna. Az Istenek által teremtett épületek mellett minden olyan tárgy képes a levegőben maradni, amely a lovasok különleges anyagából, az égi fényből készült, ilyenek például a fegyverek is.

Mivel a hírnökön kívül egy lovas sem képes repülni, ezért az utazást Sarkcsillag és a többi település között Pegazusok segítségével oldják meg. Ezek a szárnyas lovak a csillag lovasokkal együtt érkeztek a Földre, az ő szolgálatukba álltak és velük élnek Sarkcsillagon. Rendkívül érzékeny teremtmények, de nagy teherbírásúak és kivételesen gyorsak. A gondoskodást és a törődést nem sok személytől fogadják el, nehezen szerezhető meg a bizalmuk. Ha a lovasok közt él egy facundia, akkor ő viseli az állatok gondját, mivel ő képes kommunikálni velük a gondolataikon keresztül.

Az Istenek jó szándékuk jeleként bőkezűek voltak a természeti erőforrásokkal, a barlangokban megbújó ásványokkal, a burjánzó növényzettel és az égi fénnyel is, így nem kell tartania egyik fajnak sem attól, hogy kifogynak a készletek.

Ám még így sem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a megmentett talpalatnyi földterületen sok faj osztozkodik. A köztük húzódó feszültség szinte vibrál a levegőben, de mindannyian tudják, hogy túlélésük csak úgy garantált, ha békében élnek egymással. Ám vannak olyan előre nem tervezett események, amelyeknek beláthatatlan következményei néha felülírják az életösztönt, és így eljöhet az idő, amikor nem számít már az osztozkodás és a béke, csak a hatalom mindenáron.

Először lassan, majd egyre gyorsabban pusztult el minden, és a Föld alapjaiban változott meg. Viharok, földrengések és árvizek tomboltak és azok, akik valamilyen csodával határos módon túlélték a csapásokat, járványokba vagy a féktelen pánik okozta emberi kegyetlenségbe haltak bele. Az emberek száma drasztikusan lecsökkent. Idővel már nem jelentettek semmit az eltelt évszakok, hónapok, napok, így az évek számát sem követték nyomon.

Aki élt, nem talált már jót és szépet. Nem ismerte a nevetés hangját, a virágok édes illatát, a szerelem vakságát vagy a barátság erejét.

Nem volt többé olyan, hogy „majd holnap”. Napról-napra, percről-percre, lépésről-lépésre. Csak ez létezett. Reggel felébredve azért imádkoztak, hogy aznap álomra hajthassák fejüket, éjjel lefeküdve pedig azért, hogy másnap ne keljenek fel.

Füstös, bűzös, nehéz volt a levegő.

Poros, száraz, terméketlen a talaj.

Mérgezett, savanyú, szürke a víz.

A tűz azonban tombolt, tündökölt és pusztított teljes erejével!

A még élő emberek a Természet Tisztogatásának nevezik a kort, amikor minden ismert elpusztult és minden ismeretlen életre kelt.

A nyomorult világ túlélői nem tehettek mást, imádkoztak. Jajveszékelve vagy némán, reményt vesztve vagy éppen azt megtalálva, de kezüket újra és újra az ég felé tárták és kérték Istent, az univerzumot vagy bárki mást, hogy segítsen, vessen véget a szenvedésnek.

Az imádság némán is hangos. Idővel a könyörgést meghallották az Istenek, és alkut ajánlottak.

- Ember! Haldoklásodért Te magad vagy a felelős! Oly nagy gonddal ügyeltél rá, hogy házad takaros és szép legyen, miközben nem vetted észre, hogy ezzel valódi otthonodat mérgezed. A bolygó, a természet halála egyben a tiéd is. Halljuk szavaidat, mely könyörgésről és szenvedésről árulkodnak. Ígéreteket és fogadalmakat teszel, de ezek csak akkor érnek számunkra valamit, ha tetteidben is megmutatkoznak. Esélyt kapsz hát, hogy cselekedj! Életet lehelünk beléd és otthonodba, mely egészen addig kegyes lesz hozzád, amíg nem leszel túl kapzsi. Ám halandóként esendő vagy és könnyen rossz útra tévedhetsz, ezért tetteid felügyelőjeként Lovagokat küldünk, kik fentről óvják békédet. De jól vigyázz! Kegyünk nem csak neked szól! A természet mely legutóbb áldozatoddá vált, ezúttal erősebb lesz a Védelmezők által. Új világban kell élned, melyben ismét megismerheted a jót. Ám ha a Te szíved a sötétségbe húz, akkor elpusztulsz!

Az ember imádságba foglalta újabb ígéretét, és elfogadta a felkínált új esélyt.

Ezzel vette kezdetét a most ismert világkép kialakulása. Eddig ismeretlen lények merészkedtek elő a föld alól, az erdők mélyéből, a tengerek fenekéről az Istenek hívó szavát hallva. Még nem is létező, új fajok születtek a legkülönbözőbb keveredésekből. És az ember, aki időtlennek érezte magát a bolygón rádöbbent, hogy valójában ő csak gyermek, aki naivan tekintett környezetére és túl hamar akart felnőni.