Sziasztok!
Lehet, hogy évek óta ismersz, de az is előfordulhat, hogy csak pár órája. Egy valamit biztosan tudsz rólam: imádom a Harry Potter könyveket!
Sem tagadni, sem titkolni soha nem fogom, hogy bizony J.K.Rowling híres története is hozzájárult ahhoz, hogy olyan ember legyek, mint amilyen vagyok. Tudom, hogy több ezer, ha nem millió ember van a Földön, aki ugyanezt elmondhatja magáról. Fejtegethetném, hogy mennyi mindent taníthat nekünk ez az elképesztő sorozat - lehet, hogy egy későbbi bejegyzésben fogom is -, most azonban inkább arról írnék, hogy a gyerekkoromat miképpen formálta Harry Potter és a többiek.
Kezdjük a legelején.
Kilenc, tíz éves lehettem, amikor egy kis faluba költöztünk, egészen véletlenül régi óvodáskori ismerősöm szomszédságába. Óvodában még nem voltunk kifejezetten szoros barátnők, de ez szinte azonnal megváltozott, amikor szomszédok lettünk. Akkor még fogalmam sem volt róla, de ez a barátnőm volt az a személy, aki rengeteg mindenben hozzájárult jelenlegi énem kialakulásához. Többek között azzal is, hogy megmutatta nekem a Harry Pottert.
Akkoriban még nem szerettem olvasni, azonban ezt cikinek gondoltam beismerni egy könyvmoly barátnőnek. Szóval nem volt más választásom: én is könyvmoly lettem. Örök hálám! Így indultam el egy olyan úton, amin megismerhettem ezer különböző világot, karaktert, átélhettem millió csodát és izgalmas kalandot. Ekkor szerettem bele az olvasás által nyújtott szabadságba.
Teltek az évek, megjelentek a film adaptációk, amiket én ha nem is ugyanúgy, mint a könyveket, de mindenképpen szeretek mind a mai napig. Izgatottan vártuk a következő rész megjelenését és természetesen addig újra és újra el kellett olvasni az addig már megjelent köteteket.
Volt egy szokásunk, amit később más történetek kapcsán is alkalmaztunk. A pizsipartik általában úgy zajlottak, hogy kezünkbe vettük valamelyik részt és elkezdtük hangosan felolvasni. Kezdetben oldalanként adogattuk a könyvet, később már fejezetenként. Egyet ő, egyet én olvastam fel. Az eleje mindig így hangzott: "Első fejezet. Bagoly." Ha megnézitek, az első magyar kiadásoknál minden fejezet szélére oda van rajzolva egy bagoly. Semmilyen részletet nem hagyhattunk ki.
Természetesen gyermeki fantáziánk - többek között J.K.Rowlingnak is hála - végtelennek bizonyult, így nem értük be az olvasással.
Különböző kvízeket csináltunk egymásnak, amiben Harry Potter történetével kapcsolatos cseles kérdéseket tettünk fel.
Egyszer egy fél napunk arra ment rá, hogy megtaláljuk a megfelelő botot, amit aztán varázspálcának
használhatunk majd és sokkal több napunk ment rá arra, hogy tényleg annak is használtuk.
Egy kiválasztott rész történetét követve megírtuk az órarendünket, kijelöltük a két telken, hogy melyik helyiség hol lesz és eljátszottuk a szerepünket. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mikor, ki, melyik szerepet játszotta, de arra határozottan, hogy a kertünkben lévő szerszámos bódé volt Hagrid kunyhója.
A kedvenc szereplőm, Sirius halála után kértünk a szüleinktől egy félredobott, nem használt deszkát. Lecsiszoltuk, lefestettük és üvegfestékkel ráírtuk: "Tudsz te ennél jobbat is!" - Sirius Black. Ez volt a karakter utolsó mondata a könyvben. Ezt a kis "fejfát" egyik héten a barátnőm, másik héten pedig én őrizgettem és néha, amikor közösen olvastunk, akkor magunk mellé tettük. Csak egy ócska deszka volt, girbe-gurba betűkkel, de nekünk elképesztően sokat jelentett.
Dumbledore halálakor legalább egy órán keresztül égettünk egy gyertyát, amit kihelyeztünk a nappalink közepére. Leültünk elé és csak bámultuk a táncoló lángnyelvet, miközben felidéztük Dumbledore halhatatlan bölcsességeit és a hozzákapcsolódó kedvenc jeleneteinket. Pedig ekkor már a tinédzsekorunk közepén jártunk, de ez még mindig fontos volt mindkettőnknek. Azt hiszem, akkor egy kicsit az ártatlan gyerekkorunktól is elbúcsúztunk.
Harry Potteres franciakártyával tanultam meg kanasztázni. A balatoni nyaralásokon állandó társam volt a Harry Potter és a Főnix Rendje, aminek a "Túl a függönyön" fejezet vége foltos az évek során ráfolyt könnycseppek miatt. És nem utolsó sorban J.K.Rowling halhatatlan történetének köszönhetem, hogy hiszek a fantázia, a kreativitás és az önkifejezés erejében, ami miatt mind a mai napig írok.
Talán gyerekes, ostoba játszadozás volt csupán. Talán nagyobb jelentőséget tulajdonítok ezeknek az emlékeknek, mint kellene. Azonban talán az is lehet, hogy az egész egyszerűen így volt tökéletes.
