- Francba az egésszel, én felmondok!

Aina csak a szemét forgatta az újabb dühkitörés hallatán. Amikor Északváros tanácsnoka azt a büntetést szabta ki számára, hogy negyvennyolc órás őrséget kell vállalnia a legfelső határon az Kristály-folyó mentén, akkor azt hitte az éjszakai fagy lesz a legnagyobb ellensége. Ám néhány óra leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a kitüntetett posztot Andrej nyerte el, a középkorú, termetes, mogorva őr, aki több órás kiselőadásokat tartott arról, hogy milyen borzalmas vidék is ez.

Hiába takarta vastag sál arcuk nagy részét, Andrej zsörtölődése tökéletesen érthető és hallható volt – Aina legnagyobb bánatára. Az első órában még megvolt a remény a normális kommunikációra, ám azt hamar eltiporta Andrej a hatalmas, meleg prémmel kibélelt bakancsával.

Most, a tizenkettedik óra végén Aina mozdulatlanul ált az őrtorony egyik keskeny lőrése előtt, és meredten bámulta az előtte elterülő vakító fehérséget. Szerette volna kizárni a morgolódást, de nem sok minden vonhatta el a figyelmét – ijesztően mozdulatlan volt odakint minden. „Persze addig jó, amíg nincs mozgolódás”– gondolta Aina és szinte szégyellte magát, amiért majdnem imádkozni kezdett egy nem várt, izgalmas eseményért.

- No, mi van te leány, talán odafagytál?

Aina egy pillanatra lehunyta szemét és mély levegőt vett: összeszedte minden megmaradt türelmét ahhoz, hogy higgadtan válaszolhasson.

- Őrködöm. Tudja, ez a munkánk.

- Hah! Aztán mit gondolsz, mi a fészkes nyavalya jönne pont abból az irányból? – Andrej nehézkes, döcögős léptekkel odamasírozott hozzá és kimutatott a nyíláson. - Innen ugyan nem látszik, de alig néhány kilométer múlva arra már csak Mirovia, a Nagy Óceán van. Nincsen itt más csak jég és hó. Pont ezt mondom, hát nem? Kristályban kényelmesen sétálgathatnak az emberek a fák között, minket meg ide küldtek, hogy szép csendben halálra fagyjunk. Őrség, egy fenét! Túl sokan voltunk már abban a nyomorult városban, muszáj volt valamit kitalálniuk ahhoz, hogy néhányunkat kipaterolhassák onnan! Undorító csürhe…

És így tovább, és így tovább. Aina amennyire csak tudta, kizárta Andrej hangját, ám eddig elmondott szavai is elegek voltak ahhoz, hogy képzeletét messze repítsék erről a vidékről.

Szó, ami szó, abban kétségtelenül igaza volt Andrejnek, hogy itt fent északon nincsen más csak jég és hó. Vakító fehérség és ingerült emberek. Nem a legbarátságosabb környezet egy maga fajta, fiatal lánynak, de ahogy mindenki másnak, aki erre tévedt, neki is meg volt rá a jó oka, hogy elmeneküljön Kristály sűrű utcáiról.

A hosszú őrségben azonban nem volt nehéz visszagondolni a szép időkre: a napsütés meleg simogatására, a kedves szellő játékos táncára, vagy az egyenletesen csörgedező patakok játszotta dallamra. Kristályban tél idején láttak ugyan havat, érezték a csípős hideget, de ez meg sem közelítette az északi határon élők mindennapjait.

Ha tehette volna, akkor nyugatra ment volna, a Nagy Erdőbe, esetleg Nyugatvárosba, hogy az ottani tanács őrségébe tartozhasson. Ők is pár kilométerre voltak a Nagy Óceán partjától, de az ő napjaikat legfeljebb egy-egy esőfelhő vagy nagyobb széllökés ronthatta el.

Ott szabadnapjain sétálhatott volna a sűrű, élettel teli erdőkben, esetleg elmehetett volna fürdeni a közeli folyóba. Ha romantikusabb lélek lenne, akkor talán még az is eszébe jutott volna, hogy Nyugatvárosban minden reggel a csicsergő madarak énekére kelhetett volna fel.

Aina azonban két lábbal állt a földön; azt vallotta, az álmodozás csak felesleges időhúzás. A tettek embere volt, ám nem mindig a jóké. Kristályban egy árva lánynak könnyű a rossz út csábítására hallgatnia – legalább annyira, mint egy helyes szélhámos kedves szavainak bedőlnie.

Hirtelen lehúzta vastag sálját az arcáról. Szüksége volt egy kis friss levegőre, hogy elűzze az emlékeket. Nem számított, hogy a hideg égette a tüdejét, pillanatok alatt kiszárította arcát és ajkát – mindez segített neki visszatérnie a valóságba, ide, Északvárosba. Bármennyire is kellemes gondolat, hogy Nyugatváros zöldellő vidékén kóboroljon, soha nem mehet oda, és ezt is annak a kötélrevaló gazfickónak köszönheti, senki másnak.

Bár nem szívesen hallgatta Andrej indulatos monológját, most mégis biztonságosabb megoldásnak tűnt, mint az, hogy a saját gondolataiba vesszen, így kényszerítette magát, hogy az őrre figyeljen. Andrej időközben visszatért a torony egyik végében elhelyezett padra, és kesztyűbe bújtatott lapátkezeit dörzsölte össze szorgosan, mintha tüzet akarna csiholni.

- Én bizony megmondom neked leány, engem keletre szántak az égiek, nem ebbe a fagyott pokolba!

- Miért pont keletre? – Andrej meglepetten kapta fel tekintetét Ainára. A váratlan érdeklődéstől megbokrosodva még intenzívebb mutogatással kísérte további szavait.

- Jártál már Keletvárosban? Közelebb van Sarkcsillaghoz, mint maga Kristály, bizony ám! - Andrej úgy mondta ezt, hogy kétség nem fért hozzá: minél közelebb lakik valaki a Csillag Lovasokhoz, annál szerencsésebb. – Hegyláncok védik egyik oldalról, a Nagy Óceán pedig a másikról. Nincs azaz őrült Védelmező, vagy ember, aki ott akarna támadni! Ott aztán nyugodtan hátradőlhetnék! Lenne egy kis faházam a hegy lábánál, ahonnan, ha körbenézek, nem látok mást csak legelőket, meg fenyőerdőket! Akkor aztán még az örökös esőzés sem érdekelne!

- Tudja, hogy ott is szokott havazni, ugye? – Andrej bosszús pillantást vetett Ainára, amiért bemocskolta az idilli képet, de a lány gyorsan visszahúzta arca elé a sálat, hogy elrejtse mosolyát.

- Nem baj az nekem, ha néha-néha látok havat, csak ne kéne azt bámulnom az év minden napján!

- Akkor miért nem megy délre? A hegyekben ugyan ott is látni havat, de ha azokon átjut és a déli határ felé megy, egészen addig, amíg meg nem látja az első útjába eső homokos partot, akkor már egy percig sem kellene aggódnia a hideg miatt.

- Hallod te, hogy miket mondasz őrült némber? Innen ugyan elvágyódom, de a világról azért még nem! Egyik Isten kérésére sem sétálnék át a Ferusok hegyein csak azért, hogy homokot meg vizet lássak! Nem élnék még addig sem, amíg az átfagyott csontjaim kiolvadnának abban a hőségben.

- Maga tudja – vonta meg vállát Aina, de az elmúlt órák panaszáradata után nem bírta megállni, hogy annyit még oda ne szúrjon: - Pedig ott találhatna magához illő párt is. - Andrej ostobaságáról adott tanúbizonyságot értetlen tekintete. – Tudja, kedves Andrej, ott élnek a szirének.

Aina hangosan felnevetett, miközben Andrej az eddigi legcifrább káromkodásaival tarkítva fejezte ki hozzáállását a halfarkú hölgyemények iránt.

Pár óra kellett hozzá, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, és Aina ismét a hidegben, a szűk lőrésen át szótlanul bámulja a tájat. Lehet, hogy álmaiban elutazhatott a szeles nyugatra, az esős keletre vagy akár a napsütéses délre, felébredve mindig ugyanott találja magát: a mozdulatlanná fagyott északon.