Az évet egy olyan könyvvel indítottam, aminek az elolvasása közel két éve be volt tervezve. Bár nagyon kíváncsi voltam rá, valamiért mégsem ehhez a kötethez nyúltam, amikor a könyvespolcom előtt álltam és feltettem a megunhatatlan kérdést: Mit olvassak most?

Bevallom, olvastam ellentmondásos véleményeket erről a könyvről, így volt bennem némi félelem. Talán ez volt az oka, amiért más könyveket kaptam le a zsúfolt polcomról: berezeltem a kígyótól. Nos, elmondom az őszinte véleményemet róla bővebben is, de engedjétek meg, hogy így az elején csak annyit mondjak: félelmem nem volt alaptalan.

Sarah Perry - Az essexi kígyó

Belátom, régen szenvedtem már ennyit egy könyv elolvasásával. Talán emlékeztek, hogy tavaly elmeséltem nektek egy hasonló, átélt "tortúrát" J.R.R.Tolkien A gyűrű szövetsége kapcsán. Azt sem sorolhattam a könnyű olvasmányok közé, de ott legalább segítségemre volt, hogy a fő történetszálat már ismertem és tudtam előre, hogy lesznek részek, amik nagyon érdekelnek. Sarah Perry regényénél nem volt ilyen támasztékom.

Talán azért is tartott aránylag sokáig elolvasnom a könyvet, mert valósággal meg kellett erőszakolnom magam, hogy álljak neki és olvassak. Tudom, tudom, szörnyű ilyet még csak mondani is, de hát lássuk be, van ilyen. Előfordul, hogy az ember félbehagy egy könyvet, mert az éppen nem abban a hangulatában találta meg őt, túl sok, vagy éppen túl kevés neki. Ilyenkor sem mondom azt, hogy rossz, csupán azt, hogy a mostani hangulatomhoz nem passzol. Tavaly így jártam a Bird Boxal (túl sötét volt az akkor amúgy is túl sötét hangulatomhoz) és a Szederborral (akkor épp sokkal több izgalomra vágytam) is. Viszont simán lehet, hogy legközelebb mind a kettőt imádni fogom.

Miért nem hagytam félbe akkor Az essexi kígyót is? Hát, erre én sem tudom a választ. Hajtott valami dac, ami nem engedte ezt tennem. Ha Szabados Ági módszerét követem és a könyv első száz oldala után döntöttem volna el, hogy folytatom e vagy sem, akkor ugyanolyan sorsra jutott volna, mint a madarak és bor. Ám megmagyarázhatatlan módon kitartottam és nagyjából a százötvenedik oldal után éreztem azt a bizonyos "bumm" érzést. Minden könyvmoly ismeri ezt a bummot. A pillanat: amikor érzed, hogy a regény elkapott. Az író megvett a sztorival és bizony, te azt szereted is.

Sokat kellett várnom rá, de megjött és onnantól kezdve fel is gyorsultak az események. Nem hazudok, nem mondom, hogy a végén úgy éreztem, ez életem legjobb könyve. Sőt, megkockáztatom, hogy talán soha nem fogom újra elolvasni (igen, ekkora trauma volt nekem az eleje). Mégis volt a történetnek egy olyan hangulata, ami egy misztikus, ködös lápra emlékeztetett és kalandvágyó énem nagyon is beakart menni a mocsárba, hogy megnézze, mi lapul annak mélyén.

Az egyetlen dolog, ami átsegített a regény elején, azaz a szokatlan anya-fiú kapcsolat volt, amit Sarah Perry felvázolt. Szívesen megkérdezném tőle, hogy jött neki az ötlet, hogy ilyen különleges viszonyt alakítson ki a két szereplő között. Sokszor egyenesen helytelenítettem az anya fiáról alkotott gondolatait, de aztán rájöttem, hogy egy anya is lehet fáradt és igenis meg van a joga, hogy néha meneküljön a fia által rárótt teher alól. Azonban... Miközben ezeket a szavakat is írom újra felébred bennem egy kis ellenállás: nem, nincs joga a gyerekét elhanyagolni, csak mert az nehéz eset. Ezek az ellentmondásos érzések kavarogtak bennem és ezek keltettek bennem olyan gondolatokat és persze mindenekelőtt kíváncsiságot, hogy ne tegyem vissza a regényt a könyvespolcra.

Aztán persze kibontakozott a történet, beindultak az események - no meg a szereplők -, és addigra már kirajzolódott előttem a nagyobb mondanivaló is. Ráadásul sokféle mondanivalót akart az írónő belesűríteni a regényébe. Mindről azt mondom, hogy fontos és érdekes, tehát igenis beszéljünk róla, de néha nekem túlságosan nyakatekertek lettek a szálak. Mint amikor úgy összetekeredik egy kígyó, hogy hirtelen azt sem tudja az ember, melyik a feje és melyik farka. Na, pontosan így éreztem.

A fő téma, az essexi kígyó rejtélye igazából azt mutatja be nekünk, hogy mit képes tenni a félelem az emberekkel, sőt egy egész közösséggel. Az, hogy ennek egyik oldalát egy pap szemén át követhetjük végig még érdekessebbé tette a sztorit. Az emberek a félelem idején a vallásban keresnek megnuygvást. A hitükben, hogy ha ők maguk képtelen vigyázni önmagukra és egymásra, hát majd valaki odafent megteszi helyettük. Ám a pap mindvégig szkeptikus és nem engedi, hogy holmi démoni teremtményekben higgyen a nyája. Nem vagyok vallásos, ezt is sokszor leírtam már, de azért érzek ebben némi ironiát: hiszen a keresztény vallás is tele van mítikusnak mondható lényekkel, nem? Miért lenne hát olyan elképzelhetetlen egyetlen kígyó?

És igazából ez a kérdés nem hagyja nyugodni végig az olvasót: valós a félelem vagy csak ostoba fantáziálgatás? A félelem irányítja a gondolatokat? Esetleg merjünk hinni az szemünknek akkor is, ha olyat látunk, ami ép ésszel alig felfogható? Azt el kell ismernem, hogy ezekkel a kérdésekkel Sarah Perry tökéletesen képes volt fenntartani a feszültséget bennem.

A tömeg ereje olyan sok könyvben szerepet kap! Csak hogy egy példát hozzak fel, tavalyi kedvencemben, a Mi vagyunk a medvékben is erre helyezte Fredrik Backman a hangsúlyt. Az írónő is ezt a témát feszegeti, hiszen végigkövetjük, hogy az emberek miképpen gerjesztik egymásban a félelmet. Mennyire képesek felhergelni egymást és tehetetlen rettegésük milyen meggondolatlan cselekedetekre vesz rá egyeseket, akik aztán valamiért, valahogyan képesek meggyőzni igazukról minden többi rettegőt. Innentől kezdve szinte lényegtelenné is válik, hogy igaz e a kígyóról szóló szóbeszéd vagy sem, hiszen csak az a lényeg, hogy sokan annak hiszik. Így aztán történjék bármi, tulajdonképpen azzá is válik. Ez szerintem borzasztóan érdekes és ez volt az, amivel a regény a közepénél igazán megfogott.

Sarah Perry azonban nem érte be ennyivel. Behozott a háttérben még pár kemény témát: a nők tehetetlen helyzetét és szegények elnyomását. Enciklopédiákat lehetne megtölteni külön-külön mind a két tematikáról, de az írónőnek nem ez volt a célja, hiszen mindkettőnek a felszínét simogatta csak. Az egyik mellékszereplő történetszálán lett ezeknek fontosabb szerepük, amik természetesen főhőseinkre is kihatással voltak, de egyéb apróságokban is megmutatkoztak ezek a témakörök. Vegyük például főhősnőnket, aki akkor érezte magát igazán szabadnak, amikor özvegy lett. Hiszen így már nem volt rajta olyan nagy a társadalmi nyomás, hogy megházasodjon, mosolyogjon, szép legyen és illedelmes. Aztán ott van egy másik szereplő, aki kerek-perec kijelentette, hogy soha nem fog megházasodni, mert azt egy börtönnek érezné, még akkor is, ha szeretné azt, akihez hozzá megy. A nők és az ő szabadságuk még manapság is elég kardinális kérdés - mondhatni, örökérvényű. Ugyanez igaz a szegények és gazdagok között húzódó mély szakadékra, mely fölött még nem sikerült igazán stabil hidat építeni.

Látjátok, annak ellenére, hogy sokat szenvedtem a regénnyel, igenis elismerem annak előnyeit és fontos mondanivalóit. Csak ki kellett várnom, hogy ezek megmutassák magukat.

Ami azt illeti, van még egy fontos kapcsolati szál ebben a történetben, amit direkt a bejegyzés végére hagytam, mert túl hosszan lehetetlenség lenne erről beszélnem a nélkül, hogy eláruljak valami titkot, de mégsem hagyhatom teljesen figyelmen kívül. Talán már ki is találtátok, hiszen ez minden történetben megfodul: a párkapcsolatok. Sarah Perry ebben is valami különlegeset hozott. Nem példanélküli, de kétségkívül ritka szálakat fűzött össze. Szó van arról a fajta vonzalomról, ami hirtelen perzseli fel az ember minden csontját és egész lelkét és arról is, amellyen békésen leélsz egy életet, mintha csak a kandalló mellett ücsörögnél minden nap. Szó van féltékenységről és annak hiányáról, viszonzatlan és titkon viszonzott szerelmekről. Tulajdonképpen minden megtalálható a regényben, ami szem-szájnak ingere, szóval a nagyon válogatósak is biztosan találnak valami kedvükre valót ezen a téren is.

Ugyanez a sokszínűség jellemzi a szülő-gyerek kapcsolatokat is. Van itt óvatos és határtalan szeretet, de létezik gondoskodó és elhanyagolt is. Számomra talán ezek voltak a legérdekesebbek.

Összességében tehát igenis van miért elolvasni Sarah Perry Az essexi kígyó regényét. Lehet, hogy valaki napokon belül felfalja, nekem sok kitartás és türelem kellett hozzá, de úgy tűnik a múló idővel ebből is egyre több ragad rám.

Zárásként pedig néhány személyes adat a két könyvről: