Pergamen Helyett

Mr. Tökéletesen Dögunalmas Kevin hivatalos neve Kevin Graham volt, akivel a munkája kapcsán ismerkedett meg. A férfi általános iskolai tanárként hozott Cassy előadására egy osztályt közel három évvel ezelőtt. Sokáig csak kerülgették egymást, ami nagyon zavarba hozta Cassyt. Épp elköltözött a Központból, úgy érezte, hogy végre képes magában annyi lelkierőt találni, hogy rendbe tegye az életét, erre betoppant Kevin. Ő valószínűleg érezte, hogy erős ellenállásba ütközik Cassy részéről, ezért rendkívül lassan és óvatosan „cserkészte be” (ez Sasha kedvenc szava járása volt mostanában). Végül a türelem és kitartás eredményhez vezetett: Kevin – és Sasha – unszolására Cassy igent mondott egy randevúra. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

Közel két éve alkottak egy párt. Egy pár. Cassyt a hideg is kirázta ettől. Ő nem érezte magát félnek akkor, ha Kevin nem volt jelen, és nem sírta tele a kispárnáját, ha nem találkoztak néhány napig. Köszönte szépen, egy egésznek érezte magát tőle függetlenül is. Kevin szerencsére nem várta el, hogy piócaként csüngjenek egymáson, bár az utóbbi időben Cassynek feltűnt, hogy a férfi egyre sűrűbben szervez kettejüknek különböző programokat. Aznap este is vacsorázni vitte abba a puccos étterembe az Orion tértől nem messze, a Pheonexbe. Ha ezt elmondta volna Sashának, tuti a torkán akad a spagetti – hogy a nevetéstől vagy az irigységtől, arra Cassy inkább nem akarta tudni a választ.

Minden olyan szépen alakult köztük – legalábbis Cassy így gondolta. Számára kényelmes volt, hogy néha találkoznak, sokat tudtak beszélni tudományokról, a gyerekekről és a tanításról. Mind a ketten szerették a természetet. Mikor Cassy hosszas gondolkodás után elvitte Kevint a Gale farmra, a férfi órákig mondta lelkesen, hogy milyen jó lehetett neki, hogy itt tölthette a gyerekkorát. Édesapja teljesen elolvadt a férfitól, miután órákon át folytattak eszmecserét a mezőgazdaságról és a lovakról, édesanyjánál pedig még azt is sikerült elérnie, hogy elpiruljon, mikor a süteményét dicsérte - Kevin ezt nem tudhatta, de egy Sagittariusból sokkal nehezebb volt kicsalni ezt a reakciót, mint egy Kívülállóból.

Cassynek be kellett ismernie, hogy Kevin Kívülálló mivolta miatt ezerszer rosszabb fogadtatásra számított a szülei részéről. Bár látszólag korábbi legjobb barátnőjét, Terryt is elfogadták, a lány biztos volt benne, hogy mégis megkönnyebbültek, amikor hallották, hogy már nem tartják a kapcsolatot. Cassy azonban belátta, hogy ezúttal ő érezte volna azt a bizonyos megkönnyebbülést, ha Kevint elutasítóan fogadták volna szülei. Erre akkor döbbent rá, amikor édesanyja vigyorogva közölte a férfival, hogy alig várja, hogy újra találkozzanak, és emiatt a felismerés miatt kínzó bűntudat mardosta a lelkét. Hiszen minden tökéletes volt, nem? „De, tökéletesen dögunalmas.” Cassy Sasha gunyoros hanglejtésével hallotta fejében a szavakat.

Ám annak ellenére, hogy egyet értett a vörös ciklonnal, voltak pillanatok, amikor Cassy kifejezetten elégedett volt ezzel az unalommal. Épp elég izgalom volt az életében, a kapcsolata miért ne lehetne nyugodt? A nagy lánggal égő, perzselő, elsöprő, ám fájdalmas szerelmet már kipipálhatta. És arra a pipára gondolni sem volt hajlandó. Most annak a személynek kell jönnie az életében, akihez akár hozzá is tudna menni.

Megriadt a saját gondolatától. „Házasság? Te jó ég!”

Azon túl, hogy Kevin semmit nem tudott Cassy valódi kilétéről és ezért a lánynak rendszeresen trükkös hazugságokat kellett kreálnia, legutóbb még attól is pánik rohamot kapott, amikor a férfi megemlítette neki az összeköltözést. Tudta, hogy annak kell következnie. Hiszen az a logikus lépés, nem igaz? Ezt várja tőle Kevin, a szülei, az egész társadalom. Még Roger, a biztonsági őr is azt mondta, amikor egyszer látta kettejüket együtt az egyetemen, hogy Kevinnek szüljön gyerekeket. Ám amikor megpróbálta maga elé képzelni, hogyan nézne ki a közös életük, akkor Cassy nem látott mást, csak feketeséget. Nagy, sötét semmit.

Persze, tudta ő jól, hogy ez mit jelent, és milyen lépést kellene megtennie. Inaya, aki félelmetesen jól ráérzett Cassy hangulataira már sokszor figyelmeztette, hogy csak bántja azt a szegény fiút, szedje végre össze a bátorságát és mondja el, hogy neki ez nem megy. Ám Cassy úgy érezte, ha ellöki magától Kevint, azzal búcsút mond utolsó esélyének is a boldogságra. A Központ Gyógyító Mestere szerint a látszatboldogság nem boldogság, de Cassy egyelőre megkérdőjelezte mindezt. „Inaya és Lionel házassága is kemény időszakon megy át, mégsem fordul meg egyikük fejében sem, hogy elválnak” – gondolta nem egyszer. Még tinédzser korában megkérdezte az édesanyját, így tudta, hogy bár Sagittariusként rendkívül ritka és pont ezért borzasztóan bonyodalmas procedúra a válás, de azért lehetséges.

Minden dac és a jogtalan dühe ellenére Cassy úgy érezte, az egész világ összeomolna, ha a két Mester feladná az egymásért folytatott küzdelmet és elválnának útjaik. Ez annyira elképzelhetetlen volt a számára, mint az, hogy Kheirón a semmiből előtte terem az utcán és jól fejbe kólintja, amiért felesleges hülyeségeken aggódik. Bár mostanság Lionelt valóban nehezen viselte el mindenki maga körül, azt senki nem mondhatta, hogy oktalan a változás. A tudat, hogy a saját embere, Ethan elárulta és a lánya életére tört, ő pedig nem volt ott, hogy megvédje azt, akit a legjobban szeretett, teljesen kifordította önmagából. Komor lett és savanyú. Cassy már alig tudott visszaemlékezni azokra az időkre, amikor látta őszintén nevetni Mesterét.

- Cassy, végre! Már megint késtél! – Cassyt borús gondolatai közül Lionel dühös megszólítása rángatta ki. Mivel pont rajta járt az esze, kissé össze is rezzent a meglepetéstől, amiért a férfi hirtelen élő nagyságban ott állt előtte. Persze, ha odafigyel arra, hogy merre viszi a lába, akkor nem csodálkozott volna azon, hogy a Központ területén összefut vele.

- Bocs, gyalog jöttem a belvárosból – szabadkozott, majd gyorsan besietett a házba, odaköszönt a konyhában tevékenykedő Inayának és leszaladt az edzőterembe. Az öltözőben felvette fekete, rásimuló nadrágját és egy szürke trikót, majd szorosan lófarokba fogta az épp vállig érő haját.

Mire végzett, Lionel már a terem közepén várt rá néhány egymás mellé kihelyezett, kemény tornaszőnyegen. Akárcsak a lány, ő is mezítláb volt és sötét tréningruha volt rajta.

- Elkészültél, hercegnő? – gúnyolódott, ami nem sokat javított Cassy hangulatán. A lány érezte a benne felgyülemlő rossz érzések súlyát és előre tudta, hogy ez egy nagyon kimerítő, de piszok jó edzés lesz.

Nem tévedett. Sagittarius létére is rendkívül fáradt volt és izzadt. Lionel soha nem bánt vele kesztyűs kézzel, de mióta Ethan elárulta, még feszítettebbé váltak az edzések. A Harcos Mester személyes kudarcként élte meg azt, hogy társa átpártolt az Árnylények közé. Mondhatta neki bárki, hogy ehhez neki semmi köze nem volt és feleslegesen hibáztatja magát, Lionelnél ezek a szavak mind süket fülekre találtak. Sokkal eltökéltebb volt, aminek az edzéseken Sasha és Cassy, a magánéletben pedig Inaya itta meg a levét. Szokásává vált a lányokat a végkimerülésig hajszolni, felesége pedig egyre távolságtartóbbként jellemezte őt. Úgy, hogy Lionel minden erejét, idejét és energiáját az edzésekre vagy a járőrözésekre fordította, kevesebb jutott a családjára.

Kényelmetlen helyzet volt, amikor Cassy véletlenül fültanúja volt egy vitának a Hunter házaspár között. Mikor Inaya számon kérte a férjét, amiért hosszú ideje nincs jelen az életükben, Lionel azzal védekezett, hogy a biztonságuk érdekében szán több figyelmet a Harcos Mester feladataira. Akkor Cassy tisztán értette, hogy Inaya mit ért azon, hogy „nem lehet szót érteni vele”. Azon túl, hogy kínos, rendkívül nyugtalanító is volt ezt a szócsatát hallani. Mióta távolabb élt a szüleitől, Inaya és Lionel testesítette meg a szemében mindazt, amit mások családi idillként jellemeznének. Amit ő maga is el tudott képzelni valakivel, akit arra érdemesnek gondolt – valakivel, akivel csak hiú ábrándokat kergetett, mégis azok voltak élete eddigi legszebb ábrándjai.

Mindez már évekkel ezelőtt történt, de a házaspár hangulatából ítélve a helyzet nem sokat változott. Cassy megköszönte Lionelnek, hogy megmutatta neki, hogyan érezheti magát még fáradtabbnak, mint a legutóbbi edzés végén, majd elment az öltözőbe zuhanyozni. Miután visszavette utcai ruháját és megmosott haját is megszárította, Lionelt még mindig az edzőteremben találta. Csak állt némán, mozdulatlanul és bámulta az előtte földön heverő bokszzsákot. Cassy el tudta képzelni, hogy mi történt; az a zsák már tőle is elszenvedett néhány erős ütést. Lépett egyet a Mester felé, de Lionel abban a pillanatban megrázta magát, majd felvette a bokszzsákot és elindult vele a terem hátsó részébe. Újabb nap, amikor Lionel nem kér más segítségéből. Cassy mélyet sóhajtott, majd felment a házba.

Inaya épp betolt a sütőbe egy nagy tálca csokis kekszet, amikor Cassy lehuppant a konyhaszigethez tolt székre. Muszáj volt hangosan feljajdulnia, miután úgy érezte, minden csontja eltörött és az izmai sem hagyják abba soha többé a remegést.

- Egy újabb kemény nap? – kérdezte Inaya és óvatosan megpaskolta Cassy pulton pihentetett kezét. – Szívesen segítek, ha gondolod.

Inaya nem csak kivételes tehetségű Gyógyító volt, de a mágia bizonyos szintű erejével is büszkélkedhetett. Képességének köszönhetően saját energiájából át tudott adni valamennyit a betegeknek, akik így még gyorsabban gyógyultak, mint amire Sagittarius mivoltukból adódóan képesek voltak. Cassy tudta, hogy ez a folyamat nagyon legyengíti Inayát, úgyhogy bár kétségtelenül jól jött volna, ha nem egy nap, hanem egy óra alatt múlnak el az izomfájdalmai, nem élt a lehetőséggel.

- Penelopé rendben megérkezett? – terelte inkább a szót saját fájdalmáról a Hunter házaspár gyermekére.

Penelopé ismerkedésükkor egy nagyon cserfes, aktív és ellenállhatatlanul aranyos kislány volt, ám mostanra már őt is elérte a kamaszkor sötét felhője. A lány a Központban tanult Patrick útmutatásával, és mivel Pandorában nem élt más, vele egykorú Sagittarius, ezért nem nagyon mozdult ki az épületből. Szülei tudták, hogy ez hosszú távon nem vezet jóra, ezért felvették a kapcsolatot a Gale farm szomszédságában élő Cooper családdal, ahol élt egy hasonló korú lány. Alexis Cooper és Penelopé végül jó barátnők lettek, ám ez azzal együtt járt, hogy amint beköszöntött a jó idő, Penelopé gyakorlatilag leköltözött a farmra. Cassy nagyon hiányolta őt, de jól tudta, hogy milyen bezárva érezni magad a saját otthonodban, úgyhogy nem kérlelte, hogy töltsön több időt a Központban, ahol sűrűbben találkozhattak volna.

Miután Cassy megtudta, hogy Penelopé – nem túl meglepő módon – még pár napot kiharcolt magának, amit barátnőjével tölthet, Inaya Cassyről kezdett el faggatózni. A Harcos Sagittariusnak ilyenkor általában halaszthatatlan teendője szokott lenni valahol messze a Központtól és mindenekelőtt Inaya kérdéseitől, de abban a pillanatban úgy érezte, hogy még képtelen mozgásra bírni a testét. Csapdába esett.

- Szóval a Pheonex? – kérdezte sokat sejtetően Inaya, mikor Cassy nagy nehezen bevallotta neki, hogy mi az esti program Kevinnel. – Lionellel csak egyszer voltunk ott… a házassági évfordulónkon.

- Inaya – sóhajtott Cassy, aki pontosan értette, hogy mire akar kilyukadni a Gyógyító Mester -, kérlek, ne kezd te is. Mást sem hallok anyámtól, csak azt, hogy már gyűrűt akar látni az ujjamon, meg milyen jó lenne nézni, ahogy az unokák szaladgálnak a ház körül. Utána meg csodálkozik, ha ritkábban hívom fel!

- Ne aggódj, tudom, mi a véleményed az ilyen kérdésekről, te pedig azt tudhatnád, hogy mi az enyém az egész kapcsolatotokról. Most már csak Kevinnek kéne megtudnia.

- Akárhányszor itt járok és veled beszélgetek, úgy megyek haza, hogy egy szemét dögnek érzem magam. Azt tudod, hogy minden alkalommal kedvem lenne az első fára felakasztani magam? Nem is értem, Sasha hogy lehet még életben itt.

- Úgy, hogy ő pontosan tudja, hogy egy szemét dög, csak veled ellentétben, ő ezt élvezi.

- Szuper, kösz a biztatást. Jobb, ha megyek, mert ez a dög – mutatott magára - épp most készül enni egy nagyon jót egy nagyon drága helyen egy nagyon jó pasival. Szurkolj, hogy hazafelé ne csábítson el egy fa.

Inaya egyszerre nevetett és rosszallóan ingatta a fejét. Cassy mindig is csodálta, hogyan képes egyszerre több érzelmet kimutatni. Tudta, hogy kirohanása túlzó volt, ahogy a Gyógyító is pontosan tisztában volt azzal, hogy hagynia kell egy kicsit Cassyt tombolnia. Inkább előtte tegye, mint szegény, ártatlan Kevin előtt.

Végül a fák vesztettek: aznap estére lógó Sagittarius nélkül maradtak – legalábbis egyelőre. Cassy hazasietett, és nem kevés bűntudattal együtt kezdett el készülődni az estéhez. A ruhát már előre kikészítette, most mégis túl elegánsnak gondolta. A kitervelt, egy netes videóról ellesett frizurát túl bonyolultnak, a sminkkészletének nagyságát pedig már egyenesen indokolatlannak vélte. Semmi sem volt jó, vagy minden túl jó volt – Cassy nem tudta eldönteni, de abban biztos volt, hogy a legbölcsebb az lenne, ha lemondaná az egészet.

Fehérneműben állt a nappalija közepén, kezében a mobiltelefonnal és az ablakon át nézte, ahogy a lemenő nap fénye rózsaszínbe öltözteti a várost. Egy pillanatig mozdulatlanul gyönyörködött a látványban. Ez volt a kedvenc napszaka. A pillanat, amikor az erős, meleg fény búcsúzik, mielőtt a hideg éjszaka átvenné a hatalmat. Egy utolsó, csodás képet mutat magáról ilyenkor a természet, hogy legyen mire visszaemlékezni a sötétség idején. Az égitestnek épp csak a feje búbja látszott a horizonton, amikor Cassy hátán végig futott a hideg. Karján égnek álltak a szőrszálak és tarkóján legördült egyetlen izzadságcsepp. Érezte, hogy figyelik. Átkozta magát, amiért fehérneműben flangált a lakásban anélkül, hogy behúzta volna a sötétítő függönyt, de most már késő volt, így nem mozdult. Próbált ugyanolyan mozdulatlan lenni, mint addig, hogy a külső megfigyelőnek ne tűnjön fel, hogy lebukott. Tekintetét azonban elfordította az égboltról az ablakon át látható utcaszakaszra. Bízott benne, hogy így észreveszi a leskelődőt, de nem volt ott senki.

Cassy gyorsan mozdult, először felkapta a kanapéra ledobott skót kockás plédet és miközben odalépett az ablakhoz, maga köré csavarta. Feltolta az üveget, majd kilesett. Egy fiatal, tinédzserkorú lány sétáltatott egy közepes termetű kutyát. Fülében hangszóró volt - olyan hangosan hallgatta a technot, hogy Cassy Sagittarius hallásának köszönhetően tisztán ki tudta venni a távolság ellenére is. Látásból ismerte őt, de a neve hirtelen nem ugrott be neki. Az alsószomszéd lánya – talán Karen vagy Carol? Annak az ebnek köszönhette, hogy aznap nem késett el még csúfosabban az előadásáról. Némán köszönetet mondott neki, miközben tovább kémlelte a járdát.

Csendes környéken lakott, a város egyik beton dzsungelének szélén egy négyemeletes, öt tömbből álló sorház legszélső épületének legfelső emeletén. Innen északra is ellátott, egészen a Pictor utca végéig és keletre is, a Carina kereszteződésig. Túl messze volt a belvárosi résztől ahhoz, hogy tömegek sétáljanak arra, de ahhoz túl közel, hogy egy lélek se mászkáljon ebben az órában. Cassy látott még egy hajlott hátú, lassan és nehezen mozgó urat, akinek hosszú ballonkabátja majdnem súrolta a koszos járdát, sötétbarna kalapja pedig árnyékot vetett az arcára. Vele szemben, a közeli kisbolt emblémájával ellátott szatyrokkal a kezében jött egy harmincas évei végén járó, alacsony, köpcös hölgy, akivel Cassy párszor már összefutott a környéken. Ha nem csalt az emlékezete, akkor négy gyermek édesanyja. „Nem csoda, hogy ilyen sok kaját visz haza” – gondolta egyből a lány. A nő biccentett az idős férfinak, aki válaszként szintén bólintott egyet. Látásból talán ők is ismerték egymást.

Tudta, hogy a ház másik oldalánál van egy szűk sikátor, amire ugyan a lakásából nem volt rálátása, de az emeleti folyosó másik végéből igen, köszönhetően egy odatervezett ablaknak. Nem törődve azzal, hogy csak egy pléd takarja, kinyitotta a bejárati ajtót, végig szaladt a néhány méter hosszú folyosón és kinézett a foltos üvegen. Nagy volt a mocsok; a kukások csak másnap érkeznek majd és ilyenkor mindig lehetett érezni a kuka mellé hajított szemetek rothadó, édes bűzét. Kiszúrt néhány patkányt, akik kihasználták a nagy lakomát, és észrevette, hogy Marty is ott kucorog a sikátor közepére épített kartonházában.

Martyval, a hajléktalannal már első itt töltött estéjén megismerkedett. Szerette volna felmérni, hogy jelent e bármilyen veszélyt, de mint kiderült, tökéletes információforrás volt. Cassy néhány naponta vitt neki ételt valamelyik környékbeli étteremből vagy a boltban vásárolt neki ezt-azt, amiért cserébe Marty elárulta, hogy mik az aktuális hírek. Cassy így annak ellenére lehetett tisztában azzal, hogy kik laknak erre, az illetők mit csinálnak és nem utolsó sorban, hogy mennyire smucigok, hogy nem kellett huszonnégy órában a lakásban ücsörögnie és megfigyelnie őket.

Tehát nem volt semmi gyanús, csak a szokásos arcok a szokásos helyeken. Szerencsére más nem alkalmatlankodott a folyosón, így Cassy nem hozott zavarba senkit plédbe csavart testével. Bár a libabőr elmúlt, a furcsa érzés, hogy valaki figyeli, nem. Emiatt kissé zavartan és szétszórtan készülődött az estére. Sajnos a sikertelen felderítő akciójával elment annyi idő, hogy már kellőképpen illetlen húzásnak tartsa, hogy lemondja a vacsorát. Tudta, hogy Kevin a város másik végében lakik, és biztos volt benne, hogy elindult már érte. Bár nem szívesen, de végül az előre kikészített ruhát vette fel. Méregzöld, finom anyaga a bokájáig ért, de hosszáért kárpótolta a férfi szemeket a mély dekoltázs. A melle alatt szorosra volt húzva az anyag, ami után lágyan a testéhez simulva omlott le a ruha. Nem volt véletlen, hogy majdnem földig érő ruhát vett fel: amikor nyilvános helyekre ment apja régi tanácsát mindig megfogadta, és Ezüst Sárkányt próbálta kéznél tartani. Tekintve, hogy a retikül sem méretét tekintve, sem pedig praktikusság szempontjából nem volt jó fegyvertároló (elvégre a táskába sokszor, sok mindenért nyúl bele az ember, így a tőrt bármikor megláthatták volna), ezért Cassy a combjához erősítette a kés tokját. Az ezüst először hideg volt, de hamar átvette a test hőjét, és ő egyébként is hozzá volt már szokva. Épp az utolsó hajcsatot tűzte bele a rögtönzött, „romantikus konty” kreálmányába, ami tulajdonképpen a zilált konty szebb megnevezése volt, amikor meghallotta a csengőt.

Úgy egyeztek meg, hogy Cassy lesiet, miután Kevin a csengővel jelzi, hogy megérkezett és egyből mennek tovább az étterembe. Kevin precíz ember volt és utált késni, így az éttermi asztalfoglalást is szigorúan vette. Cassy már ismerte, tudta, hogy ha nem érnek oda legalább tíz perccel előbb, akkor az első fél óra arról fog szólni, hogy próbálja jobb kedvre deríteni a férfit. Sasha már attól idegrohamot kapott, ha Cassy ilyen dolgokat mesélt róla, de a lány kedvelte Kevinnek ezt a tulajdonságát. Tekintve, hogy ő mindig épp rohant valahová, mert rendszerint késésben volt, ösztönzőleg hatott rá ez a pontosság.

- A lélegzetem is eláll tőled – mondta üdvözlésképpen Kevin, miután Cassy kilépett a házból. – Gyönyörű vagy.

- Köszönöm – válaszolta Cassy és zavarában ösztönösen felnyúlt kezével, hogy hátra tűrjön egy tincset, amikor érzékelte, hogy rögtönzött frizurája ezt most nem engedi. Azért, hogy leplezze az esetlen mozdulatot, gyorsan tett néhány lépést Kevin felé. A férfi kihasználta a közeledését, a derekára helyezte a tenyerét, magához húzta, majd finom csókot adott Cassynek. A szokásos, gyors, köszönő-puszinál ez jóval bensőségesebb volt. Cassy néhány pillanat után lágyan eltolta magától Kevint. – Nem fogunk elkésni?

- Erre mindig van idő – kacsintott a férfi, de amikor beültek egy taxiba, megkérte a sofőrt, hogy a lehető legrövidebb úton, a lehető leggyorsabban érjenek az étteremhez. – Fázol? – kérdezte a lánytól útközben, mikor észrevette, hogy Cassy karja teljesen libabőrös lett.

Cassy csak a fejét rázta és közben próbálta elfojtani magában a csók közben újra fellobbanó érzést, miszerint valaki őt figyeli az árnyékból.

A gondolat még szilárdnak tűnt, de amint a szavak elhagyták az ajkait és hangosan meghallotta őket, már hamisnak hangzott a kijelentés. Hiszen honnan is tudhatná? Nem ígérheti meg sem neki, sem magának, hiú ábrándokból pedig már kapott eleget az életben. Tanulhatott volna belőlük.

Már bánta, hogy ezek voltak az utolsó szavai Cassyhez. Minél több időt töltenek el egymás nélkül, szavai annál inkább hazugságnak fognak tűnni. Márpedig ha igaz az, amit Cassy, Patrick és az Ősök is állítottak, akkor többé nem térhet vissza Pandorába. Azon az óvóhelyen vagy hol kell leélnie hátralévő életét.

A kezdeti sokk, ami akkor fogta el, amikor közölték vele, hogy búcsúznia kell, indulnak az otthona felé, gyorsan átadta a helyét a tehetetlen dühnek. Otthona? Soha életében nem járt ott, alig néhány napja hallott róla először, mégis mindenki szerint odatartozik. Az nem igazán érdekelt senkit, hogy ő hová akar tartozni. Még Cassyt sem.

Annyira mérges volt a lányra! Váratlanul betoppant az életébe, fenekestül felforgatta azt, majd amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, akkor egyedül hagyja. Meg sem hallotta, amikor közölte, hogy vele akar maradni. Oda sem figyelt a szavaira. Így kellett lennie, mert ha megtette volna, akkor ismerné az érzéseit. Akkor tudnia kell, hogy épp most tépte ki a szívét.

És a nyaklánc? Kezei ökölbe szorultak a nyakában lógó borostyán gömbön. A követ körbeölelő ezüst sárkány aprólékos mintázata élesen szúrta a tenyerét, már majdnem megsebezte, olyan szorosan fogta. Mire volt ez jó? – fortyogott magában Nate. - Tényleg szükségem van emlékeztetőre arról, hogy milyen jól alakulhatott volna az életem? Talán azt hitte, egy ilyen tárgy kell ahhoz, hogy ne felejtsem el? Mintha a leghalványabb esélyem is meglenne rá, hogy valaha is kitöröljem az emlékezetemből! Esetleg csak saját lelkiismeretét akarta megkönnyíteni? Neki könnyebb lesz továbblépnie úgy, hogy tudja, én mindig az emlékeimben őrzöm majd őt?

- Hosszú utunk lesz – szólt Belenus, a sötét bőrű, magas és vékony Ős, aki Nate szerint a legfélelmetesebb volt. Zárkózottsága és merev viselkedése egyenesen zorddá tette. – Próbáljatok meg pihenni.

A férfi úgy nézett ki, mint aki egymaga megtestesíti a szigorúság fogalmát, így kedves szavai szinte már bizarrnak hatottak.

Theo és Nate egy magángép hátuljában ültek, egy-egy kényelmes, krémszínű bőrrel fedett ülésen. A Tanító fiú le sem tagadhatta izgatottságát, ide-oda fészkelődött, kíváncsian nézelődött, de szerencsére csendben maradt. Nate kedvelte őt, de most nem lett volna hangulata beszélgetni. Theo egészen biztosan elmesélt volna mindent, amit addig valaha a Menedékről olvasott, ha Nate akár a leghalványabb jelét is mutatja érdeklődésnek. Erre persze nem került sor. Nem igazán izgatta az „otthona” történelme és esélyesnek tűnt, hogy felpaprikázott hangulatának sem tett volna jót. A végén csak elrontotta volna Theo lelkesedését is, amitől még rosszabbul érezte volna magát.

A fiúnak sem lehetett könnyű, elvégre ő a saját családját hagyta hátra beláthatatlan időre. Ő nem is igazán tartozott közéjük, csak egy váratlanul betoppant bonyodalom volt mindenki életében. Bár, ehhez az érzéshez már hozzászokhatott. Kisgyerekként több család is magához vette az árvaházból, ám rosszabb esetben néhány nap, de a legjobb esetben is csak fél év után mindig visszakerült. Betolakodó volt mindenhol. Talán az emberi ösztön súgta meg nekik, hogy nem közéjük tartozik.

Mikor megtudta, hogy egy teljesen más faj tagja, sok minden értelmet nyert. Persze, mindig is tudta, hogy eltér attól, amit többnyire normálisnak neveznek, de mégis embernek gondolta magát. Furcsának és kívülállónak, de azért a nagy egész egy apró részének. Aztán hirtelen kiderült, hogy valójában egy kis csoportnak egy igen nagy és fontos része. Éles váltás, ami úgy néz ki több negatívval, mint pozitívval járt.

Kiskorában gyakran ábrándozott ilyesmiről. Azt hitte, szuperhős, aki egy másik bolygóról érkezett azért, hogy megmentse a gyámoltalan embereket. Ám amikor kiderült, hogy a valóság nem sokban tér el ettől az ábrándtól, akkor már kevésbé tűnt jó bulinak az egész. Egyáltalán nem érezte magát hősnek vagy megmentőnek, mégis mindenki azt hajtogatta neki, hogy a Sagittariusok sorsa tőle függ. Igen? Hát, az szívás csillagom – gondolta keserűen.

Bizonyára nem volt nehéz leolvasni az arcáról, hogy milyen borús gondolatok foglalkoztatják, ezért volt különösen váratlan, amikor Aiden egyszer csak megjelent az ülése mellett fülig érő mosollyal az arcán és két félig töltött pezsgőspohárral a kezében.

- Gondoltam feldobom a bulit – jelentette be, majd Nate és Theo kezébe nyomott egy-egy poharat. A pezsgő buborékjainak pukkanását is könnyen hallani lehetett, mert a megilletődött fiúk egy szót sem szóltak. Aiden nem zavartatta magát, hozott magának is egy poharat és színpadiasan koccintott velük. – Igyunk ezen ünnepélyes pillanatra, amikor elszakítottunk a családotoktól, hogy elvigyünk a titokzatos denevérbarlangba, ahol a jövőtök homályba burkolózva várja, hogy megéljétek.

- Aiden! – szólt rá a háta mögül a nála két fejjel alacsonyabb Florence. A vicces kedvében lévő Ős azonban csak legyintett.

- Oké, komolyan srácok, tudjuk, hogy ezt a helyzetet nem könnyű feldolgozni. Talán vágytatok rá, hogy a Menedékbe mehessetek – nézett Theora, aki lelkesen bólogatni kezdett -, talán nem – tekintetét Nate-re emelte, aki inkább belekortyolt az italba. – Így vagy úgy, de most odatartunk és mindenkinek az a célja, hogy a lehető legkönnyebben és leggyorsabban alkalmazkodni tudjatok az új életetekhez. Szóval szerintem erre van most szükségetek – mondta teljes meggyőződéssel, majd teletöltött még egy kis pezsgőt mindenkinek.

Theo arckifejezéséből egyértelműen kivehető volt, hogy nem tudja, az Ős most csak viccel, vagy valóban komolyan gondolja e minden szavát. Nate nem törődött vele, csak kiitta a poharát. Amikor Theo kissé kérdő tekintettel nézett rá, megvonta a vállát és annyit felelt:

- Könnyebb lesz elaludni.

Nem tudni, hogy valóban az ital, vagy az eseménytelenül telt utazás segített, de a két ifjú Sagittarius átaludta az út nagy részét, ám ennek ellenére egyikük sem mondta volna pihentetőnek a levegőben eltöltött órákat. Energiaszintjük csak még inkább megcsappant, amikor egy európai reptéren – Natenek fogalma sem volt arról, hogy milyen országban landoltak – autóba szálltak és órákon át mentek tovább, végtelennek tűnő utakon. Az éjszaka sötétje elrejtette előlük a tájat, így nem volt túl sok támpontjuk arról, hogy hol vannak és hová tartanak. Később valahányszor vissza akartak emlékezni az akkor megtett útvonalra, elméjük mintha lázadni kezdett volna ellene. Nate csak annyit tudott biztosan, hogy az egyik pillanatban pezsgőt ivott a repülőn, a következőben pedig már kiszáll a kocsiból egy kapu előtt. Még az is megfordult a fejében, hogy Aiden tett valamit az italba.

Látszólag a semmi közepén voltak, ahol közel s távol nem volt más, csak az a kőből készült, egyszintes apró ház, aminek az udvarára éppen beléptek. A ház bejárata feketére volt festve. Ez volt az egyetlen biztos pont, amire Nate valaha is vissza tudott emlékezni. Az ajtó előtt egy villanykörte lógott – egyedül annak volt köszönhető, hogy nem botlottak el egy nagyobb gödörben a rendetlen udvaron.

A következő néhány percről Nate nem tudta megállapítani, hogy álmodta-e vagy sem. Az Ősök beléptek a fekete ajtón át az egyetlen szobából álló házba. Bútorozatlan, poros és dohos szagú volt, mint az árvaház pincéje. Már csak a kazán morgása hiányzott. Nate sokszor bujkált abban a pincében; épp elégszer, hogy végül megkedvelje a helyet, ám ez a ház mégis a frászt hozta rá. Theo és ő azt az utasítást kapták, hogy maradjanak mozdulatlanok. A két fiú még levegőt is alig mert venni, így nem volt nehéz teljesíteni a parancsot. A három Ős egymás kezét megfogva apró kört alakított ki, melynek közepén a döbbent Nate és Theo állt.

Nate a Központban hallotta, hogy az Ősök erős mágiával bírnak, ám azt, amit akkor látott, még elképzelni sem tudta volna korábban. Fogalma sem volt arról, hogyan és miért, de a csontjaiban érezte, ahogy az Ősökből kiáramló erő keresztülfut rajta. Azon sem lepődött volna meg, ha spontán öngyulladás lett volna a sztori vége, de nem így történt. A megfoghatatlan energia egyre nőtt, míg végül félő volt, hogy képtelen lesz megférni abban a kis házban, és az egész felrobban tőle. A valóságban ugyan nem történt robbanás, ők mégis úgy érezték, hogy a testük apró cafatokra szakad szét. Az egész nem tartott tovább néhány pillanatnál, mégis a kín olyan elemi volt, hogy az örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő. Minden ésszerűség ellenére azonban Nate és Theo egy darabban álltak, még mindig mozdulatlanul, ám körülöttük már nem az ijesztő ház falai magasodtak, hanem hegyszirtek.

Hideg szél ölelte körbe őket, a fenyőerdő intenzív, friss illata nyomult az orrukba, a talpuk alatt gallyak és gyökerek fedték a többé-kevésbé kitaposott ösvényt. Nate úgy érezte, hogy minden csontját eltörték, majd újra összeragasztották. Fájt minden mozdulat és levegővétel.

- Minden rendben? – fordult feléjük Florence. – Az első utazás nagyon kényelmetlen tud lenni.

- Kényelmetlen? – hördült fel Theo. – Egészen más szó jutott az eszembe.

- Néhány perc és elmúlik – ígérte meg az Ős a fájdalomtól szenvedőknek.

Nate azt hitte, ez csak hitegetés, és soha többé nem fogja már egy egésznek érezni önmagát, de az Ős szavai végül igaznak bizonyultak. Egy-két perc kín után a fájdalom valóban enyhült és könnyebb lett a mozgás is. A három tapasztaltabb utazó türelmesen megvárta, amíg Theo és Nate is összekapja magát, majd elindultak az enyhén lejtő ösvényen lefelé.

- Hol vagyunk? – kérdezte Nate, aki továbbra sem látott mást, csak fákat és a feléjük magasodó hegyek tiszteletreméltó, robosztus ormait.

- Természetesen Menedékben – felelte Belenus olyan hangszínnel, amitől Nate egyből ostobának gondolta a korábbi kérdését.

Bár lett volna még rengeteg kérdeznivalója, úgy döntött, hogy jobb, ha csendben marad, ráadásul a végkimerülés állapota is vészesen közeledett már. Az jobban meglepte, hogy Theo is némán baktat mellette. A fiú rendelkezett a legnagyobb tudásvággyal, amit Nate valaha is látott. A hallgatása csak azt jelenthette, hogy éppen alva jár.

Néhány kanyar után a fák ritkulni kezdtek, az ösvény kiegyenesedett és kiszélesedett, majd szinte a semmiből felbukkant néhány kunyhó. Biztosan csak az éjszaka sötétje miatt, de teljesen beleolvadtak a környezetükbe. Ha nem szűrődött volna ki pislákoló fény néhány ablakból, akkor Nate talán észre sem veszi őket. Ahogy haladtak tovább egyenesen, egyre nagyobb épületek következtek, míg végül olyan területre értek, ahol fáklyák szegélyezték a már több irányba is szerteágazó ösvényt.

Úgy tűnt, valamiféle központ felé tartanak. Nate tekintete megakadt egy magas, kör alakú tornyon, ami az eddig látott legnagyobb épületből kiindulva tört a magasba, felvéve a versenyt a közeli hegyekkel. Az üvegfalairól visszatükröződtek a fáklyák fényei, amitől még világosabbnak tűnt a létesítmény előtti széles tér. Ide már köveket raktak le, amiknek hol szürke, hol barna színük volt. Miután Nate levette szemét a toronyról, észrevette, hogy a tarka tér közepén már várnak rájuk.

Hárman voltak: egy férfi és két nő. Mindegyikük fejet hajtott az Ősök előtt, majd a férfi előrelépett. Nagyjából másfél fejjel magasabb volt nála és határozottan jobb formában volt. A kidolgozott izomzatát elnézve Nate megváltoztatta korábbi álláspontját, miszerint Lionel a legerősebb Sagittarius, akivel valaha találkozott.

- Üdv újra itthon!

- Mi is örülünk, hogy ismét köztetek lehetünk Scott – felelte Florence, miközben megfogta az üdvözlésként felé nyújtott kezet.

- Hárman menni, öten jönni – mondta erős olasz akcentussal egy rendkívül magas és karcsú nő. Aránytalanul hosszúnak tűnő karjait kinyújtotta Florence felé, aki finoman megszorította. Nate-nek feltűnt, hogy a másik két Ős felé nem nyúl senki.

- Így van Eleonora, új lakók érkeztek hozzánk. – Az Ős Nate és Theo felé fordult, hogy bemutassa őket.

Mint kiderült, a három Tanács vezetője áll előttük: Scott, a Harcosok Tanácsától, Eleonora a Gyógyítókéból és Donna a Tanítókéból. Theo annyira izgatott volt, amikor leendő mesterével, a kissé pufók Donnával foghatott kezet, hogy még a nevét is nehezére esett kimondania. Szerencsére úgy tűnt, ezt mindenki a fáradtság jelének vette, így a gyors bemutatkozás után Belenus indítványozta, hogy kísérjék el a két fiatalt a szállásukra.

- Gyere, Theo, te a Tanítók szállásán leszel. Ott nyugodtan kipihenheted magad, a lakótársak sem fognak zavarni, ezt garantálom. A tanoncok ugyanis hármas csoportokban laknak, tehát… - Donna további magyarázata elhalt, ahogy Theoval együtt eltávolodtak a tértől. Az ifjú Tanító még egyszer, a válla fölött visszanézett Nate-re. A két fiú intett egymásnak, majd Nate szem elől tévesztette az utolsó személyt is, akit barátjának hívhatott.

- Gondolom, a Bukottak nem hármas csoportokban laknak – jegyezte meg fanyar mosollyal.

- Haver – csapott a vállára Aiden, akinek a vigyora levakarhatatlannak tűnt -, a Bukottakkal kapcsolatban eddig még csoportról sem beszélhettünk. Szóval mázlid van, neked berendeztünk egy kecót, ami csak a tiéd lesz.

- Rendes nő ez a Fortuna. - Az ironikus választ Aiden hangos hahotával és egy újabb vállveregetéssel jutalmazta.

- Jól hallom, hogy Aident ismét a köreinkben köszönthetjük? – A kérdés az egyik térre befutó ösvényről érkező ismeretlen, fiatalos férfitól származott, akinek az oldalán három, még fiatalabb és sokkal szemrevalóbb lány állt.

- Adam! – szólította meg Aiden. Nate ekkor eszmélt rá, hogy pontosan kivel áll szemben: a Bukottal, aki Patrick elmondása szerint már több mint húsz éve él Menedékben. Azzal, aki miatt ő ez idáig láthatatlan maradt az Ősök előtt… legalábbis a feltételezések szerint. – Tökéletes időzítés, mint mindig. Hadd mutassam be neked Nathaniel Brentet.

A Bukott olyan magas volt, mint Nate, de sok más hasonlóságot nehezen lehetett felfedezni köztük. Adamnak vállig érő, szőkés barna haja volt, amit önelégült mosolyából ítélve nem is olyan rég a lányok kócoltak össze. Borostája kiemelte állának ívét és körbeölelte kissé széles és vékony ajkait.

- Üdv itthon, testvér! - Adam mosolyogva csapott nagy tenyerével Nate vállára, akinek viszont kezdett elege lenni ebből a sajátos üdvözlési formából.

Nathaniel sok hasonló mosollyal találkozott már életében, így a Bukott nem téveszthette meg, bár kétségtelenül ez volt a szándéka. Ő azonban értette, mit üzennek valójában a felfelé ívelő ajkak: "Idegen vagy köztünk!" Ellenállt a kísértésnek, hogy egy vállrándítással lerázza magáról Adam kezét, de arra már nem vállalkozott, hogy kinyissa a száját és feleljen neki. Félt, hogy kéretlen szavak buknának ki belőle. Túl fáradt volt ahhoz, hogy most efféle játszmába bonyolódjon egy kétségkívül profi játékossal.

Köztes megoldásként Adam méregzöld szemeibe nézett; íriszei az örökzöld fenyőfák tűleveleire emlékeztették Nate-et, ám nem csak szemének színére, szúrós pillantására is illett a hasonlat. Lassan biccentett egyet a fejével, néma, személytelen köszönetet mondva az üdvözlésért. Adam még egy pislantásnyi ideig ott tartotta tenyerét, majd szélesebbre nőtt vigyorral kísérve végre valahára elengedte őt. Örömtelen kacajt hallatott és nem kellett sok idő, amíg a mögötte álló fiatal lányok kis csapatának kórusa is becsatlakozott.

- Még találkozunk, drága öcsém! - mondta, olyan hanglejtéssel, mintha egy öt éveshez szólna, aki csillogó, vágyakozó tekintettel néz idősebb testvére után. Nate azonban rég maga mögött hagyta már azt a kort, és tekintete sem a vágytól csillogott, sokkal inkább a kimerültségtől. Kezdte úgy érezni, hogy ha rövid időn belül nem kerül vízszintes testhelyzetbe, akkor egy helyben állva, nyitott szemekkel fog álomba zuhanni.

Több mint valószínű, hogy állapota a külsején is megmutatkozott, mert Florence aggódó, már-már anyáskodó tekintettel nézett rá.

- Biztosan kimerültél - állapította meg teljesen feleslegesen. A vak is jól láthatta, hogy Nate mindjárt összeesik. - Kövess, megmutatom a lakhelyedet.

Nate úgy érezte, ennél szebb dolgot azóta nem hallott, hogy elhagyta Pandora város Központját.

A Központ…

Szíve hirtelen mintha összeszorult volna, gyomra összezsugorodott és torkát is szorongatta valami fojtogató érzés. Tudta, hogy nem az épület nyújtotta biztonság hiányzik neki, bármekkora melegséget is sugárzott. Azokért sajgott a szíve, akik megtöltötték a ház csontvázát élettel. Csupán néhány napot töltött ott - annak is egy részét kábulatban az őt ért sérüléstől, egy másik részét pedig küzdve egy árulóval, aki barátai életére tört -, mégis úgy érezte, ha valaha otthonnak nevezhet egy helyet, akkor az a Pandora Központ.

Persze, kár lett volna ámítania önmagát - legalábbis abban a pillanatban nagyon fáradt volt ahhoz, hogy hazudjon önmagának. Azért érezte otthonának a házat, mert benne élt az a személy, aki igazán ezt szimbolizálta - az ő valódi menedékét. Egy nehéz horgonyt, ami szilárdan megtartja őt annak ellenére, hogy körülötte minden felbolydul és háborog. Akarhatta őt utálni, kényszeríthette magát arra, hogy dühöt érezzen iránta, de ezek mind halva született kísérletnek bizonyultak. A nevére sem akart gondolni, de már álomképek vetültek ki lelki szemei elé. Elméjét nem érdekelte, hogy a test még mozog, a lábak még lépkednek, a kar még szorosan ökölbe szorul és az sem, hogy a szem nyitva van. Gondolatai már az álom nyújtotta, biztonságos, végtelen térben lebegtek súlytalanul. Ebben a hol sötét, hol világos, hol színes, hol szürke térben egyetlen alak körvonalai látszódtak csak tisztán: Cassyé.

Nate hirtelen riadt fel éber álmából, amikor durván nekiütközött az előtte csendesen lépkedő Ősnek. Egy másodpercig megriadt, hogy hangosan is kimondta a lány nevét, de ha így is tett, Florence volt annyira tapintatos, hogy ne tegye szóvá. Még tekintete sem üzent semmi mást, csak kedves megértést és meleg gondoskodást. Nate ezt látva szinte már várta, hogy a kortalan nő felemelje apró, törékeny kezét, megsimogassa arcát, leheletfinoman homlokon csókolja, majd jó éjszakát kívánjon neki, akár egy anya.

Az árvaházban, egy-egy elkeseredett pillanatban, ő és az éjszaka rémisztő sötétségében vele osztozó szobatársai annak érdekében, hogy elűzzék az ijesztő árnyakat szemeik elől és gondolataik közül egyaránt, hangosan elmondták egymásnak, miképp képzelik el a jövőt. Azt a jövőt, amikor egy szerető család örökbe fogadja őket, törődnek velük és vigyáznak rájuk. Ilyen estéken Nate mindig arról mesélt, miképpen képzeli el egy anya altató dalát, csitító hangját és szép álmokat hozó érintését. Florence olyan volt abban a szürreálisnak tűnő pillanatban, mintha az akkori kisgyermek vágyálmaiból lépett volna elő.

- Ez itt az otthonod - mondta az Ős, légies könnyedséggel kiejtve a szavakat, mintha azok pihetoll szárnyukkal röppentek volna ki a halvány vörös ajkak közül. Nate teljesen elszégyellte magát, amiért buldózer módjára majdnem letarolta az égi tüneménynek tűnő nőt, de Florence mintha észre sem vette volna ezt a semmiséget.

Nate a mutatott irányba nézett, és minden maradék energiáját arra összpontosította, hogy felfogja, amit a szemével lát.

A fából megépített kunyhó nagyobb volt, mint amire számított. Széles terasz húzódott a bejárat előtt, amire három fokos lépcső vezetett fel. A bejárat mindkét oldalán egy-egy széles ablak kapott helyet, hogy a fény is könnyen megtalálja a befelé vezető utat. Nate előrement, fellépett a nyikorgó tornácra, majd bement a házba. Bal kéz felé a sarokban néhány konyhapult állt olajzöld ajtókkal, fa munkalappal és egy bronzszínű mosogatóval. Előtte egy kisebb étkezőasztal állt, két székkel. A bejárattól jobbra, a távolabbi sarokban egy franciaágy állt, mellette pedig egy kis komód. Az ágy előtt két karosszék és egy dohányzó asztal, a falhoz tolva pedig egy alacsony, kétpolcos könyves szekrény kapott helyet, amin néhány kötet már ott sorakozott. A szoba bal sarkában egyszerű függönnyel leválasztottak egy részt, ami mögött Nate megérzése szerint egy apró, rögtönzött fürdőszoba kapott helyet. A hátsó falon vágott ablakon át kinézve pedig Nate meglátott egy kis kutat. Feltételezte, hogy nincsenek vízvezetékek a hegybe építve, így majd neki kell behordania kintről a hideg vizet.

- Tökéletes lesz, köszö… - fogott bele a hálálkodásba, de amikor megfordult, észrevette, hogy Florence már nincs ott.

Hosszú órák óta először volt egyedül. Megállt a ház közepén és vett néhány mély levegőt. „Az otthonom” – barátkozott a gondolattal, de az csak akkor tűnt ismét őszintének, amikor ujjaival akaratlanul is a nyakában lógó medál felé nyúlt.

✰