Kevin is igazán kitett magáért. Sötétkék öltönyt viselt, fehér inget és elegánsan megkötött nyakkendőt. Cassy tudta, hogy ez számít az iskolában az „ünneplőjének”. Ritkán látta így, de ilyenkor újra és újra megállapította magában, hogy a férfi nagyon is jóképű. Még fekete keretes szemüvege is jól illett az imidzséhez, ami mögött sötétkék szeme izgatottan csillogott. Méz szőke, félhosszú haját is gondosan hátrafésülte, ami Cassy szerint professzoros külsőt kölcsönzött neki. Nem volt túl magas, csak fél fejjel nőtt Cassy fölé, de kiöltözve mintha nőtt volna néhány centit.

A fehér abroszos asztalnál egymással szemben ültették le őket, majd egyből meg is gyújtották az asztal közepére kihelyezett gyertyákat. Lágy fény töltött be az egész termet, amihez hozzáadva épp a gyertyák lángja adta meg azt a plusz világosságot, ami az étkezéshez kényelmes volt és a romantikus hangulatot sem rontotta el. Nem volt nagy a helyiség – nyilvánvalóan kevesen engedhették meg maguknak ezt a luxust Pandorában -, csak négy asztalt raktak ki középre, bár a falaknál beépített boxok adtak még lehetőséget több vendég fogadására. Nem mintha aznap este szükség lett volna több helyre. Amikor körbenézett, Cassynek feltűnt, hogy csak néhány pár van ott rajtuk kívül. Kétségtelenül meghitt volt a hely és a hangulat, de Cassy gyomra olyan apróra zsugorodott, hogy úgy érezte, egy falat sem megy majd le a torkán.

A kezdeti sokk után próbált feltűnésmentesen mély levegőket venni, hogy lenyugtassa magát. Inaya, Sasha és az anyja telebeszélték a fejét, ezért most mindenféle ostobaságra gondolt. Mire többé-kevésbé összeszedte magát, már túl voltak az ételrendelésen és Kevin épp egy történet közepén tartott, ami az egyik tanítványáról, egy mászókáról és egy arra tévedt denevérről szólt. Kevin rengeteg hasonló sztorit tudott, ami a munkáját tekintve nyilván nem meglepő. Cassy kezdetben kedvesnek és viccesnek gondolta ezeket, de egy idő után mindegyik történet ugyanolyannak tűnt és elvesztették a bájukat. Ettől függetlenül Cassy próbált odafigyelni, néha feltett egy kérdést, vagy épp válaszolt a kelléktárában fellelhető „de jó” vagy „azt a mindenit” kifejezések egyikével.

- Nagyon csendes vagy ma este. Minden rendben? – tette fel a kérdést Kevin, miután a főételt is elfogyasztották, és Cassy őszintén csodálkozott, hogy erre miért nincs egy szavasnál hosszabb, kész válasza.

- Igen, ne haragudj – mondta végül őszintén szabadkozva. – Itt ez a szép hely, te és a finom ételek, én pedig csak hangulatrombolóként vagyok jelen. Tudom, hogy vártad ezt az estét, bocsánat.

- Nincs miért haragudnom Cassy! – Kevin előrenyúlt és két tenyere közé fogta a lány kezét. – Csak mondd el, mi a baj.

- Rosszul indult a reggel, aztán az egész napom egy nagy rohanás volt és azt hiszem, elfáradtam. – „Nem beszélve arról, hogy Lionel szabályosan péppé vert.”

- Te minden nap rohansz valahová – mutatott rá a tényre Kevin.

Cassy tudta, hogy sokszor jön ezzel a kifogással, és bár nem állított teljesen valótlant, arra soha nem térhetett ki részletesen, hogy pontosan mit is csinál egy nap. Nem mesélhetett arról, hogy éjszakánként járőrözik, maximum négy órát alszik, és azután rohan előadást tartani, majd a délutáni edzésre Lionellel. Így azonban Kevin csak annyit tudott, hogy a részmunkaidőben dolgozó barátnőjének mindig nagyon sok a dolga valahol, valakivel, aki éppen nem ő. Cassy igazából azon csodálkozott, hogy Kevin még mindig kitart mellette.

- Sajnálom. – Csak ennyit tudott mondani és Kevin, mint mindig, most sem firtatta a dolgot és ez volt az a pont, amikor Cassy rádöbbent, hogy tulajdonképpen ez zavarja a leginkább.

A férfi soha, semmit nem kért számon rajta, pusztán csak érdeklődött. Nem vitázott vele, még a hangját sem emelt fel. És ami a legszörnyűbb volt, hogy nem állt ki önmagáért és a véleményéért. Ez volt a valódi oka, amiért unalmasnak tartotta őt, és ez igazi megvilágosodást jelentett Cassynek. A lány erős, gyakran heves jelleme elnyomta Kevin higgadtságát és a legrosszabb az volt, hogy a férfi ezt hagyta. Behódolt neki, ahelyett, hogy harcba szállt volna azzal a lánnyal, akinek a küzdelem volt a lételeme.

- Tudod, nem az étterem miatt vártam annyira ezt az estét – szólt Kevin, aki mit sem sejtett Cassy új felismeréséről. - Tulajdonképpen szerettem volna beszélni veled valamiről, de ha ennyire fáradt vagy, akkor talán jobb, ha elhalasztjuk. Gyere, hazaviszlek.

- Ne, Kevin várj! – Cassy Kevin karja után kapott, megakadályozva, hogy a férfi felálljon az asztaltól. Nem engedhette, hogy ismét elfusson. Adnia kellett neki egy utolsó esélyt arra, hogy végre a sarkára álljon. – Nem zárhatjuk le így az estét! Ha azért vagyunk itt, mert mondani akarsz valamit, akkor mondd ki. Itt vagyok, meghallgatlak.

- Szerintem, már magadtól is kitaláltad, hogy mit akarok. - Cassy egyszerre hallotta fejében édesanyja „Esküvő!” felkiáltását, Inaya „Ne legyél dög!” figyelmeztetését és Sasha „Vodkát!” segélykérését. Hajlott rá, hogy az utolsót mondja ki hangosan, de végül inkább csendben maradt. - Már egyszer említettem, de akkor elterelődött róla a szó, viszont Cassy, én komolyan gondoltam mindent: szeretném, ha hozzám költöznél. Nem egy palota, te is tudod, de nagyobb, mint a te lakásod. Nem kéne folyton átutazni az egész városon, ha látni szeretnénk egymást, vagy azon matekozni, hogy éppen kinél töltjük az éjszakát.

Annyira logikus! – Ez volt Cassy első gondolata, de szerencsére ennél sokkal összetettebb mondatok is kijöttek a száján.

- Nehéz ilyen érvekkel vitázni – mondta idegesen nevetve, de látta, hogy Kevin ezúttal nem hagyja, hogy elviccelje. – Nézd, nem könnyű ez nekem, oké? Tudod, hogy nehezen jöttem el otthonról és ezért nagyon sokat jelent, hogy most önálló lehetek. Épp csak megszoktam a lakást, és már jöjjek is el?

- Rendben van – mondta nagy sokára, egy sóhaj kíséretében Kevin. – Hagyok neked időt, ha azt szeretnéd.

Cassy már tudta, hogy azt remélte, a férfi nem éri be az időhúzással, kiakad és faképnél hagyja őt. Arra várt, hogy dühöngjön, ordítson vele, mert ő pontosan ezt érdemelte. „Igen, egy dög vagyok.”

Gyáva volt, ezért arra várt, hogy a nehéz döntést meghozza helyette Kevin. Nem akarta kimondani a fájdalmas szavakat, sokkal jobban elfogadta volna, ha ő az, aki hallja őket, ám be kellett látnia, hogy Kevin ezt soha nem fogja megtenni. A férfi még nála is gyávábbnak bizonyult, ami rendkívül kiábrándító volt Cassy számára. Undorodott magától, mert gyávasága egyben gyengeséget is jelentett. Márpedig ő, Cassandra Gale, Pandora egyik Harcosa nem lehetett gyenge. Emellett pedig dög sem lehetett tovább; Kevin nem érdemelte meg, hogy Cassy több fájdalmat okozzon neki.

Ketten megettek egy csokoládés pohárkrémet, majd csendben megvárták a számlát. Úgy tűnt, aznap estére kifogytak a szavakból. Cassy gyanította, hogy Kevin hallgatásának nagy része a sértettségéből fakad, amiért nem adott egyenes választ a kérdésére és ezért még csak nem is hibáztathatta őt.

Miután fizettek és kiléptek az étteremből egy taxi már ott várt rájuk a bejárati ajtóval szemben, ám egyikük sem nyúlt a kilincs felé. Egymásra néztek, majd Cassy megszólalt:

- Nézd, Kevin…

- Azt hiszem…

Egyszerre kezdtek el beszélni és bár nem jutottak a mondatuk végére, egymás tekintetéből ügyesen rájöttek, hogy mit akar mondani a másik. Cassy először megkönnyebbült, amiért szavakra szükségük sem volt, ám Kevin bánatos tekintete sokkal jobban szíven ütötte. A férfi felemelte a kezét, óvatosan, finoman végig simított a lány arcán, majd lehajolt és nagyon gyengéden csókot lehelt Cassy ajkaira.

- Örülök, hogy megismertelek Cassandra Gale – suttogta, majd elengedte a lányt, beült a taxiba és elment.

Nem volt több búcsúszó, de szükség sem volt rá. Nem maradt semmi, amit mondhattak volna egymásnak, a korábban kimondott szavakat pedig kár lett volna elismételni. Kevin mindig is konfliktuskerülő volt, de Cassy ezúttal nem bánta. Úgy gondolta, a lehető legtisztességesebben vett búcsút egy kedves férfi egy dög nőtől. Tőle. Abban a pillanatban, amikor egyedül állt csodás ruhájában az elegáns étterem előtt és a távolodó, sárga autót figyelte, nagyon utálta magát.

Virágillatú, friss, tavaszi levegő lengte be a várost, úgyhogy a lány gyalog indult el a lakása felé. Bár a gondolataival kettesben maradni nem mindig volt a legjobb ötlet, Cassy ezúttal mégis örült a lehetőségnek. Ki akarta szellőztetni a fejét. A hazafelé tartó úton számtalan boldog, nevetéssel teli, szép emlék eszébe jutott Kevinről; pont elég ahhoz, hogy apró fájdalmat érezzen amiatt, amiért elveszítette egy jó ember társaságát. Talán egyszer, egy másik életben barátok lehettek volna, ám ennek lehetősége már elúszott.

Cassy a kapcsolatuk elején is ódzkodott, de úgy gondolta, az addig őt ért csalódás és fájdalom az oka a tartózkodásának. Ennyi idő elteltével azonban már látta, hogy mindez intő jel volt arra, hogy Kevin nem az, aki mellett lennie kellett.

Mire a háztömbje mögé ért, már kellő mélységű depresszióba űzte magát és elhitte, hogy ő bizony magányosan fogja leélni az életét. Ilyen hangulatban közelítette meg a sikátort. Az étteremben rendelt egy plusz adag tésztát, amit át akart adni Martynak, a szószátyár hajléktalannak.

A szűk utca elején járt, a szemét intenzív szaga szinte arcul vágta és keményen elnyomta a kezében cipelt dobozban pihenő paradicsomszósz fűszeres illatát. Épp eszébe jutott Kevin legutóbbi monológja arról, hogy az emberiség abnormális mennyiségű szemetet termel, amikor ismét végig futott rajta a libabőr.

Éles látásának köszönhetően feltűnt neki, hogy Marty karton dobozokból és lyukas plédekből összehajtogatott fekhelyénél két alak magasodik egy rongykupac fölé - ami minden bizonnyal a szegény hajléktalan volt. Cassy érezte, ahogy az adrenalin szétárad a testében és minden, addig sajgó izma új életre kel. Ezüst Sárkányt ismét hidegnek érezte a meleg bőrén, mintha a tőr így jelezné, hogy nem kell félnie, ott van vele.

Annyira sötét volt a kivilágítatlan sikátorban, hogy még neki is nehéz volt kiszúrnia, hogy kik is állhatnak vele szemben, de az ösztönei semmi jót nem ígértek. Csak annyit tudott biztosan kivenni, hogy mindketten férfiak, és az egyik kezében egy hatalmas, nehéznek tűnő tárgy van. „Jesszusom, az egy fejsze?” – futott át az agyán a felismerés, majd egyből arra gondolt, hogy legközelebb megemlíti Lionelnek, hogy bővíteni kellene a Központ fegyvertárát.

Az ismeretlenek bizonyára arra számítottak, hogy az idetévedt fiatal fruska riadtan elszalad majd, ám amikor látták, hogy Cassy megindul feléjük, a lány érezte egyikük felől a düh erős, csípős illatát, a másik felől pedig a tiszta izgatottságot. Cassy pechjére a fejszés fazon volt a boldogabb a váratlan helyzettől.

- Intézd el őt, enyém a lány – hallotta meg a halk szavú utasításokat Cassy a fegyverestől. Nyilvánvalóan a másik férfihoz beszélt, de az nem mozdult.

Ahogy közelebb ért hozzá, az ellenséges fickó egyre nagyobbnak tűnt. Egy combja volt akkora, mint a lány törzse. A tapasztalt Harcos már a másik mozgásából is felismerte, hogy egy Árnylénnyel áll szemben, és csillogó tekintete alapján Cassy arra következtetett, hogy a lény róla is tudta, melyik faj tagja. Cassy eldobta az ételt, majd felhajtotta a szoknyáját, amire egy hangos füttyentést és néhány obszcén kifejezést kapott válaszul. Amikor azonban előhúzta Ezüst Sárkányt, a fütty vicsorgássá torzult, amit talán csatakiáltásnak gondolt a támadó.

- Olyan vagy, mint egy nyáladzó bulldog – mondta őszinte undorral Cassy.

- Vigyázz drágám, mert ez a kutya nagyot harap – vetette oda a lánynak a fejszés, majd hosszúra nyújtott, határozott lépésekkel megindult felé. Meglóbálta tekintélyes méretű fejszéjét, aminek az éléről már csöpögött valami.

Cassy hagyta, hadd jöjjön olyan közel, amennyire csak lehetséges volt. Egyrészt így kellő távolságban maradt a második idegentől és kisebb volt az esélye annak, hogy váratlanul száll majd be a küzdelembe, másrészt volt néhány másodperce felkészülni a behemót támadására. Amikor látta, hogy az Árnylény megfeszíti karját, hogy kellő erővel lendíthesse meg fegyverét, gyorsan, jobbra fordulva kitért az első csapás elől. Azt rögtön követte a másik, de Cassy kisebb termetének és lényegesen könnyebb fegyverzetének köszönhetően úgy mozgott a férfihoz képest, mint egy kolibri. Sikerült a háta mögé kerülni egy pillanatra, ám mivel a magasságukból adódó különbség miatt esélytelen volt, hogy átkarolja a nyakát és fojtogatni kezdje, ezért inkább más módszert választott. Sagittarius erejét kihasználva felugrott a talajról, az ellensége hátát falnak használva lábával annak gerincoszlopára lépett, majd erősen megrúgva őt elrugaszkodott és kecses szaltóval újra stabilan földet ért. A mozdulat közben kezében tartott tőrét kinyújtotta és a levegőben végzett forgásnak köszönhetően Ezüst Sárkány élét végighúzta a fejszés hátán. Nem volt elég precíz és erős, az ugrás több figyelmét elvette, mint kellett volna és elegáns öltözete sem segítette a mozgását, így nem ejtett elég mély sebet ahhoz, hogy támadóját egyből megfutamítsa. Ettől függetlenül megsebesítette annyira, hogy a bulldog megtántorodjon, és valami furcsa, hörgő hangot produkáljon.

A hirtelen ért fájdalomtól a férfi hátrafeszítette a hátát, ám a következő pillanatban a fejszét meglendítette és félfordulatot tett a súlyos fegyverrel. Cassy elismerően nézte, ahogy a nyáladzó fenevad olyan könnyedén mozgatja szokatlan támadóeszközét, mintha egy botot tartana a kezében, de közben ügyelt arra is, hogy a lehető leggyorsabban leguggoljon és így elkerülje, hogy a fejsze levágja a fejét a nyakáról.

A lánynak azonban arra már nem volt elég ideje, hogy kellő távolságba guruljon támadójától, aki azonnal kihasználta, hogy Cassy a lábai előtt guggol és erősen belérúgott. Cassy tudta, hogy ezt nem ússza meg, de arról azért gondoskodott, hogy a bulldog jobb lába ne az arcába, hanem a gyomrába érkezzen, ami így sem volt kellemes, de legalább nem szédült meg annyira, mintha a fejével kötött volna közelebbi ismertséget a fejszés térde. Ösztönösen összegörnyedt, de Lionelnek köszönhetően tudta, hogyan fordítsa a javára ezeket a helyzeteket. A támadó arra számított, hogy Cassy kiegyenesedve támad majd újból, de a lány meggörnyedve, fejjel előre rohant neki a férfinak. Szorosan tartotta kezében a tőrt, amivel sikerült egyszer megvágnia az ellenségét valahol az oldalán. Ennél pontosabban nem tudta megállapítani, hogy hol, mert a férfi könyökkel a gerincére ütött, amitől Cassy hasra esett. A legutóbbi mély vágás miatt a férfi nem tudta elég erővel a magasba emelni a fejszét a végső csapáshoz és egy-két lépést hátratántorodott. Ezt kihasználva Cassy szemmel alig követhető gyorsasággal kirántott a bulldog lábát. A férfi hanyatt esett, de a fejszével továbbra is veszélyes közelségben hadonászott.

- Segíts már! – Kiáltotta a támadó, és ez emlékezette Cassyt arra, hogy nem ketten vívják ezt a csatát.

Miközben felállt és megfordult, a fejszés elmebeteg is felkecmergett, így Cassy végül a két támadó között találta magát. A másik még messze volt, közel Martyhoz, aki továbbra sem mozdult. Cassy ekkor nézett ismét arra a piszoknak vélt valamire, ami beszennyezte a fejszét. Vér volt.

- Megölted őt! – kiáltotta a lány és szemére az a vörös köd ereszkedett le, amit Lionel csak halálködnek nevezett. „A pillanat, amikor a fájdalom és a vak gyűlölet vezeti többé a mozdulataidat 

egyben halálod pillanata is.” – Cassy hallotta elméjében a Harcos Mester bölcs tanítását, de mégsem tudott eszerint cselekedni.

Megindult ismét a nagydarab férfi felé, aki ugyan két lábon állt, de a hónalja alatti sebből szinte patakokban folyt a vére és ez láthatóan erejét vette. Cassy feljebb szúrta meg, mint gondolta és valószínűleg átvágta az ottani verőeret. A férfi kezében már csak lógott a fejsze, látszott, hogy képtelen lesz vele többször lecsapni.

Cassy a diadal ízét érezte a szájában, amikor valami hangosan durrant mögötte. Összerezzent, mintha bomba robbant volna mellette, de megfordulva látta, hogy a másik férfi tart magasba egy fegyvert. A szűk sikátor rettenetesen felhangosította a zajt; látni lehetett, ahogy lámpák gyúlnak a két szomszédos épületben. Cassy nem engedhette meg magának, hogy a Kívülállók meglássák, ezért azonnal el kellett volna rohannia, de úgy érezte, földbe gyökerezett a lába.

A kiáramló lámpafényeknek köszönhetően most már tisztán kivehető volt a vele szemben álló férfi arca. Azé, aki a fejszés bulldoggal együtt megölte az ártatlan Martyt.

Magas volt, legalább két fejjel magasabb Cassynél. Sötét farmert és bőrdzsekit viselt. Haja katonásan rövidre volt nyírva, de még így is látszott, hogy fekete színű. A szeme pedig barna volt. Csokoládébarna.

„Nate!”

Kezét leeresztette, a lőfegyvert gyorsan elrejtette a háta mögött az övébe dugva, majd ráhúzta kissé bő pólóját. Végig Cassyt figyelte, ám ő gyorsabban összeszedte magát, mint amire a lány képes volt. Körbenézve felmérte a terepet, majd miután megállapította, hogy túl sok a fény és így túl sok lehet a kíváncsi szempár is, újra a lányra emelte a tekintetét.

- Cassy, haza kell menned – adta ki az utasítást tisztán és érthetően. Cassy jobban örült volna, ha suttogna, vagy visszhangozna a hangja, mert akkor azt hihetné, hogy ez csak egy rossz álom. – A többit én majd elintézem, azzal ne törődj, te csak menj biztos helyre. - Mikor kimondta, hogy „a többit” társa élettelen teste felé biccentett. A bulldog csendben elvérzett és összeesett Cassy háta mögött, de a lányt ez egy kicsit sem érdekelte.

-  Marty? – Cassy hangjával együtt dühe is visszatért és a kettő együtt újabb adrenalin bombát robbantott a testében. – Mi lesz Martyval? Csak így itt hagyod, mintha ő is kidobott szemét lenne?

- Te meg kiről beszélsz? – nézett rá értetlenül Nate.

- A barátomról! – üvöltötte a lány, miközben Marty koszos kupaca felé mutatott.

- Nem halt meg, csak kapott egy nagy pofont, amitől elájult, de már félig eszméleténél is van– kapta meg a választ a lány, de láthatóan Nate bosszankodott, amiért ilyen aprócseprő problémákkal megy az idő. – Cassy, menj haza!

- Hogyan…? Te…? Miért…? – A lányban annyi kérdés kavargott, hogy képtelen volt egyet is feltenni.

Végül a pár utcával arrébb járó rendőrautók szirénájának hangja döntötte el, hogy Cassy mit fog tenni: pontosan azt, amit Nate mondott neki.

✰