Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik a fejedben a gondolat, hogy amit elképzeltél, azt szeretnéd is papírra vetni, egészen addig a pillanatig, amíg leteszed a tollat (vagy bezárod a word dokumentumot) olyan, mintha teljesen más idősíkon lennél. A toll sercegése a papíron vagy éppen a kattogó hang, amikor leütsz egy billentyűt a klaviatúrán, olyan dimenzióba tud repíteni, ahol megszűnik létezni az idő. Eltelhet akár egy óra, de te csak annyit érzékeltél belőle, hogy született pároldalnyi írás, és még a felénél sem tartasz. Ha így képes vagy belemerülni a folyamatba, az fantasztikus érzés, és ezt mindenképpen meg is kell tartanod, mert az alkotás öröme senki másé, csak a Tiéd. A tény, hogy létre hoztál valamit,mámorító tud lenni és bizony, ez könnyen megrészegíti az embert.

Azonban nem szabad elfelejteni, hogy az írásod egyben Téged, a fantáziádat, az érzéseidet és bizony, az igényességedet is jellemzi. Egy igazán jól felépített történetnek van eleje és vége. Minden ott kezdődik, hogy felépíted a dramaturgiát. Ezzel a logikai felépítéssel egyrészt követhető lesz az írásod az olvasóidnak, másrészt pedig téged is átlendít azokon az időszakokon, amikor úgy érzed, holtpontra jutottál – mert igen, mindenkinek vannak ilyen időszakai, nem kell megijedni!

Ám a történetszál, a szereplők, a helyszínek megalkotása csak egy-egy lépcsőfok a sok közül. Van egy, amit nagyon sokan mintha elfelejtenének. Mintha egy titkos torony egyik rég elfeledett, megkopott lépcsőfoka lenne. Vagy az, amit Te is átugrasz minden alkalommal azért, hogy gyorsabban a lépcsősor tetejére érj. Ez pedig nem más, mint a helyesírásra való törekvés.

Gondoljunk csak bele! Lehet igazán megkapó egy történet, de nagyon lehangoló és ünneprontó tud lenni, ha tele van helyesírási hibákkal. Az írás művészet – ahogy mondani szokás. Egy olvasónak pedig szúrja a szemét és egész egyszerűen bántja a lelkét, ha egy műalkotásban hibákat vél felfedezni. Ez ugyanis azt az üzenetet közvetíti, hogy maga az alkotó sem szánt annyi időt a művére, hogy precízen megalkossa. Ha ő nem tette ezt meg, akkor ugyan más miért húzná azzal a saját idejét, hogy érdeklődést mutat iránta?!

Sok helyen feltették már a kérdést, hogy az írás tanulható-e. Nem én fogom erre megadni a legbiztosabb választ, hiszen én sem vagyok „hivatásos profi”, de elmondhatom a saját véleményemet, amivel kapcsolatban Te magad eldöntheted, hogy mennyire reális. Bármit is szeretnél tanulni, a siker nem máson fog múlni, mint a hajlandóságodon. Ugyanis ha meg akarsz tanulni valamit, akkor önmagad motiváló erejévé válsz, ami máris magával hozza a szorgalmat és a kellő odafigyelést. Szóval, ha elég komolyan veszed az írási praktikák elsajátítását, akkor igen, szerintem az írás tanulható.

Ami talán a legnehezebb ezzel kapcsolatban, hogy nem lehet meghatározni a teljes folyamat hosszát. Szerintem, ebben a témában nincs olyan, hogy négy évig heti három órád van belőle, mint mondjuk matematikából. Ez egy élethosszig tartó tanulási folyamat. Mindig van új, bármikor változhat a régi, és állandóan nyitott szemmel kell járni. Azért van ez így, mert az írás szellemi tevékenység. Ahogy telnek az évek, úgy változik a nézőpontod, úgy alakul ki a véleményed a világról, s formálódnak át a gondolataid, érzelmeid. Ha például huszonöt évesen át akarnál írni egy olyan történetet, amit tizenöt évesen írtál, akkor bizony nagyon sokat nevetnél tinédzser önmagadon és rengeteg munkád lenne. Ezt tapasztalatból tudom.

Persze rengeteg tanfolyam van, ami az írástechnikád tökéletesítgetését célozza meg. Személyes véleményt ezzel kapcsolatban azért nem tudok hozni, mert még soha nem vettem részt hasonló kurzuson. Célom, hogy ezen a jövőben változtassak, de ahogy azt biztosan Ti is láttátok, ez néha anyagilag nagy kihívást jelent. Így tehát én most nem a díjak ellenében történő oktatást szeretném népszerűsíteni, hanem azokat a gyakorlási módszereket, amikhez nem kell más csak Te, a tetterőd és egy jól fogó toll.

Mikor kiderült, hogy milyen témával kapcsolatban kell írnom, az első, ami beugrott, egy fiatalkori emlék volt. Az olvasás szeretetét a legtöbb esetben ráragasztja valaki az emberre. Az én ragasztóm a szomszédom és egyben legjobb barátnőm volt. Ő már az óvodában is tudott olvasni, így talán nem is meglepő, hogy miért egy velem egykorú személy adta át a könyvek iránti rajongást. Talán az kevésbé meghökkentő tény, hogy az első ilyen rajongást a Harry Potter és a bölcsek köve váltotta ki belőlem. Ettől kezdve megállíthatatlanul faltuk a könyveket. Egy oldalt olvasott ő, egyet én, később pedig fejezetenként váltottuk egymást. Az iskolai szövegértős feladatokhoz képest ez sokkal üdítőbb volt. Persze mi sem kerülhettük el a szülők egzecíroztatását azzal kapcsolatban, hogy csináljuk meg a leckét, gyakoroljunk és a többi és a többi. Nos, én híresen béna voltam helyesírásból. (Többek között ezért is nagyon mókás, hogy most erről írok.) Barátnőm azonban a segítségemre sietett és meggyőzte anyukámat, hogy hadd gyakoroljon ő velem. Attól fogva nem unalmas újságcikkeket kellett leírnom. Az én félelmetesen okos, újdonsült tanítóm izgalmas könyvekből diktált le olyan szövegrészeket, hogy néha nem azért izgultam, hogy jól írtam-e le a szót, hanem hogy mi lesz a történet folytatása.

Talán gyerekes gyakorlatnak tűnhet, és beismerem, hogy ezt én is általános iskolás koromban műveltem. A tanulság, amit ebből az emlékből magaddal vihetsz, az nem más, minthogy ne szégyellj segítséget kérni és keresd a játékos módszereket! Ha tisztában vagy vele, hogy a helyesírásod nem megfelelő, akkor legyél annyira színvonalas író, hogy ne bízd magad egyedül a word korrektúrájára! Kérj meg valakit, hogy olvasson fel neked a kedvenc könyvedből bizonyos időközönként, és hidd el, a gyakorlásod gyümölcsöző lesz majd!

Ha már huzamosabb ideje írsz, akkor idővel ráébredsz, hogy teljesen más szemmel olvasol. Már nem csak arra figyelsz, hogy mi a cselekmény, hanem annak felépítésére is. Nem csak megjegyzed félvállról, hogy milyen vicces ez a karakter, hanem megfigyeled, hogyan ismerteti meg veled a szerző fejezetről fejezetre, miképp „csomagolja ki” előtted a szereplőt. Ezekből is rengeteget lehet tanulni, bár tény, hogy ehhez az is szükségeltetik, hogy hozzáértő szemmel fald a sorokat. Ezt a fajta megfigyelőképességet még én is fejlesztem magamban és szerintem életem végéig ezzel így is leszek.

Amit viszont már hosszabb ideje alkalmazok, az a szavak megfigyelése. Nem csak átsiklok rajtuk, nem „tömöm magamba” a betűket azért, hogy az izgalmas cselekmény végére érjek. Megfontoltabban olvasok, így szemet szúrnak bizonyos kifejezések. Ilyenkor megállok egy pillanatra és felírom egy füzetbe, vagy akár a telefonom jegyzetei közé. Később előveszem és rákeresek a neten. Néha azért, mert nem vagyok tisztában a jelentéssel, de a legtöbbször inkább csak a miatt, mert kíváncsi vagyok milyen közegben használták még. Mi a szó története. Ezzel a módszerrel olyan színeket csempészhetsz bele az alkotásodba, amelyekre nem is gondoltál az elején.

A szavak megfelelő használata a kulcs egy olyan titkos ajtóhoz, ami mögött egy csodákkal teli világ vár. Ha úgy tetszik, ez a kulcs a szekrényhez, amin keresztül Narniába lépsz. Persze ha tinédzserekről írsz természetes, hogy az általuk használt szlenget is belecsempészed, hiszen ettől lesz hiteles. Azonban a ló másik oldalára sem szabad esni, mert ha nem követhetőek és mindenki számára érthetőek a jellemzéseid, leírásaid, akkor az érdeklődés a történet iránt hamar elenyészik. Hiszen gondoljunk bele, elég dühítő, amikor nem érted, hogy mit olvasol. Törekedni kell arra, hogy olvasói szemmel is lásd az írásod.

Van egy aranyszabály, amit soha nem hágok át: olvasd vissza! Miután elégedetten leütötted az utolsó billentyűt és késznek minősíted az alkotásodat, hagyj az elmédnek egy-két szabad órát, hogy az eufória elpárologjon. Utána mindenképpen vedd elő az írásodat és elejétől a végéig olvasd el, akár többször is. Ha Te magad képtelen vagy végigolvasni, akkor ugyan miért tenné meg azt bárki más? Rengeteg elütést, szóismétlést kiszúrhat ilyenkor az ember szeme, és ha csak egy ismétlődő szóvirágot gondolsz át újra, már akkor megérte. Számtalanszor volt már arra példa, hogy annyiszor olvastam végig az írásomat, hogy szinte már nem is olvastam, hanem magamban felmondtam a szöveget. Ilyenkor mindig egy olyan megbízható személytől kérek segítséget, akiről tudom, hogy szigorú szemmel nézi át a sorokat. Az én esetemben ez a sokat olvasott nagymamám. És ezzel megint visszakanyarodtunk ahhoz a tanulsághoz, hogy segítséget, független véleményt kérni nem gyengeség, hanem bizonyítéka annak, hogy szeretnél igényes munkát kiadni a kezed közül. Ez szerintem becsülendő tulajdonság.

Az izgalmas cselekmény csak akkor tartja fent az érdeklődést, ha azt színvonalasan meséljük el. Lehet, hogy aki nem publikálásra szánja az írásait, ő úgy véli, hogy ez számára érdektelen téma. Erre annyit tudnék reflektálni, hogy csakis saját magadért törekedj mindig a legjobbra. Ne a környezeted kedvéért akarj tökéleteset, hanem azért mert TE megérdemled az elsőrendű alkotást!

✩

Mi a véleményetek az olvasottakról? Az írás valóban tanulható? Nektek milyen praktikátok van, amivel fejlesztetitek önmagatokat? Hasznosnak találtátok valamelyik tanácsot?

Írjátok le itt kommentben a véleményeteket és segítsük egymást, hogy jobb írók lehessünk!

✩