- Pszt! – szólt rám mérgesen a pultban álló könyvtáros.

Kopasz volt és pocakos, szemüvege egészen orra hegyéig lecsúszott. Nem is értettem, hogy mi tartja még a fején, mindenesetre a kerek okuláré bírta a gyűrődést. Szürke, agyonmosott ing és egy sötétzöld kötött mellény fedte a nagy pocakot. Ha azt mondták volna nekem, hogy írjak körül egy könyvtárost, valószínűleg ugyanígy festettem volna le.

Halk kuncogásba fojtottam izgatottságomat, majd bocsánatot kértem. Terry a csuklómat szorongatta, miközben másik tenyerét szorosan a szája elé tette, nehogy hangos hahotázásával megzavarja a hely csendjét. Nyakában ott himbálózott kedvenc fényképezőgépe, amit szüleitől kapott tavaly karácsonykor.

- Mit keresnek a hölgyek? – kérdezte a pocakos úr, de én csak megráztam a fejemet, és elindultam a legközelebbi könyvespolc felé.

- Istenem, ez annyira izgalmas!

- Terry halkabban, mert még kihajítanak minket – korholtam meg mosolyogva barátnőmet.

Természetesen maximálisan egyet kellett értenem vele, ugyanakkor kulcsfontosságú volt, hogy ne zárjanak ki Green Village Városi Könyvtárából.

És ha már a kulcsoknál tartunk… Elővettem farmerem zsebéből az apró, rézből készült kulcsot, ami egy lila selyem szalagon függött. Aznap reggel kaptam postán egy apró kis dobozban, amely ugyanilyen anyagból készült párnával volt kitömve. A párna körbeölelte ezt a kis tárgyat, és a cetlit, ami most öklöm börtönében volt.

Aznap volt a tizenötödik születésnapom. Így már azért érthetőbb az izgatottságom, nem igaz? Pár nappal korábban kaptam egy titokzatos üzenetet, amiben az állt, hogy nagy meglepetésre kell számítanom ezen a jeles napon. Ahhoz, hogy megértsétek, miért kerítettem ennek akkora feneket, jó, ha tudjátok, hogy korántsem vagyok átlagos. Bár családom látszólag hétköznapi életet élt egy eldugott kisváros eldugott farmján, ez korántsem volt ilyen egyszerű. Olyan társadalom tagjai voltunk, akik az emberiség, a jó és a fény védelmére esküdött. A feneketlen mély gonosz elpusztítása és a sötétség megszüntetése volt mindannyiunk életének célja és értelme.

Mindezt természetesen titkon, álcázva kellett megtennünk, úgyhogy szüleim és én mesterei voltunk a dolgok elrejtésének. A látszatra persze nekünk is adnunk kellett. Családi birtokunkon minden kötelező elemet meg lehetett találni. Voltak lovaink, egy tehenünk, egy kutyánk, kisebb szántóföldünk és egy színpompás virágoskertünk. Ám a lényeg a pajta mögötti titkos raktárban volt, ahol az egytől egyig csodálatos és halálos fegyvereket tartottuk. Bármennyire is szerettünk volna abban hinni, hogy a sötétséget szép szóval, türelemmel és megértéssel el lehet kergetni, sajnos nem jött be a dolog.

Így fordulhatott elő, hogy mióta járni tudok, azóta edzem is. Apám útmutatásával egészen kikupálódtam, és bár még bőven volt hova fejlődnöm, szerintem egy tizenöt éveshez képest elég jól nyomom. A harcművészetek iránti szeretetem jeleként kértem születésnapomra egy olyan önvédelmi fegyvert, ami mellettem lehet egész életemben. Na, most mondja valaki, hogy nem vagyok romantikus!

Az ajándékról szóló üzenetet meglátva először azt hittem, Terry szórakozik velem, de ő váltig állította, hogy semmit nem tud az egészről. Ezután már egészen biztos lehettem abban, hogy a második tippem majd bejön. Persze szüleim makacsul tagadtak, de ilyen ajándékot csakis ők találhattak ki nekem. Idővel persze rájöttem, hogy a feladó kiléte teljesen mellékes. A rejtély sokkal érdekesebbnek bizonyult.

A cetlin ugyanis a következő szavak álltak:

Egy kincskereső játék! Ki ne vágyna ilyenre a születésnapján?! A verset legalább ezerszer elolvastam, minden egyes szavát memorizáltam, hiszen bármelyik segítségemre lehetett a kutatás során.

Miután megmutattam Terrynek egyértelmű volt, hogy ő sem maradhat ki a mókából, így együtt próbáltuk megfejteni a sorokat.

- A kulcs otthona nyilván valami doboz lesz, amiben van az ajándékod – mondta Terry, mintha ez teljesen magától értetődő tény lenne. Épp a fényképezőgépet töltötte fel, mert hajthatatlanul állította, hogy egy ilyen kalandot dokumentálni kell.

- Igen, és ha abból indulok ki, hogy ez édesapám ötlete volt, akkor szerinte a tudás egyértelműen a könyvekben van.

- A könyvtár! – kiáltottuk egyszerre, és alig fél óra múlva már kacarászva zavartuk meg szegény könyvtáros békéjét.

- Oké, és most merre? – szegezte nekem a kérdést Terry, miközben a szépirodalmi könyvek között próbáltunk menedéket találni a kíváncsi szempárok elől. Green Village kisváros volt, itt minden hangos zajra, titokzatos sutyorgásra vagy furcsa tekintetre felfigyeltek az emberek.

Újra elolvastam a versikét.

- Perzsa nevű liliom – motyogtam magamban, miközben fel alá járkáltam. Terry ugrándozva várta, hogy végre kinyögjem a megoldást, de mikor az nem érkezett néhány percen belül, elszontyolodva nézett rám nagy kék szemeivel.

- Megkérdezhetnénk…

- Hát persze! – csaptam a homlokomra. Pont időben, mielőtt Terry elindult volna a pult felé és segítséget kért volna. Ezt a rejtvényt nekem kellett megfejtenem, csalásnak éreztem volna, ha interneten utána járok, vagy a könyvtároshoz fordulok. – Tulipán! – mondtam diadalittasan, miközben örömömben a levegőbe bokszoltam párszor.

- Oké, most egy kicsit megijedtem – vallotta be Terry. – Hogy fejtetted meg, Miss. Lexikon?

- Nem is értem, miért nem jöttem rá hamarabb, hiszen ez a kedvenc virágom! Perzsa eredetű szóból származik és a liliomfélék családjába tartozik.

- Aha, tényleg, de buta vagy, hogy nem találtad ki hamarabb – mondta szemeit forgatva Terry, de én már alig figyeltem rá.

Elindultam a sorok között, hogy találjak bármit, ami a tulipánra emlékeztet. Épp áthaladtam a hallon, ahol több számítógépasztalt raktak egymás mögé, mikor megakadt a szemem valamin. A galériában, pont a bejárattal egy légvonalban volt egy kis asztal közvetlenül a korlátnak tolva. Egy csokor vörös, sárga és fehér tulipán állt rajta egy nagy üvegvázában.

Nem is figyeltem, hogy Terry jön e utánam, csak elrohantam a lépcsők felé. Odaszaladtam az asztalhoz és csodálni kezdtem a virágcsokrot. Egy díszes kártya volt a vázának döntve, rajta a következő felirattal: „Boldog Születésnapot Cassy!”

- Na jó, ez most vagy nagyon romantikus és édes, vagy nagyon ijesztő – szólalt meg mögöttem Terry, aki az oldalát szorongatta a hirtelen sprinttől.

Én addigra már rájöttem, hogy ez az ötlet senki más fejéből nem pattanhatott ki, mint apáéból, aki egyben volt oktatóm és edzőm is. Mindig igyekezett arra tanítani, hogy védjem meg magam. Reméltem, hogy az, amit a kulcs otthonában találok majd, alkalmas lesz erre a célra.

- Nézd csak, Cassy! – bökött oldalba Terry. Teljesen lekötöttek a gyönyörű tulipánok, szinte el is felejtettem, hogy a vers, és vele együtt a cseppnyi kaland még nem ért véget.

Terry egy mellszoborra mutogatott, ami a szemközti falnál állt, a lámpa fehér fényével megvilágítva. Kopernikusz szobra volt. A lengyel csillagászé…

- Azt mondja a vers, hogy az otthon, feltételezéseink szerint a kulcs otthona, a szoborban van – mondtam barátnőmnek.

Odarohantunk és végig tapogattuk a szobrot. Hátul a tarkóján volt egy alig észrevehető kis nyílás. A szívem úgy dübörgött, mint még talán soha. Remegés futott végig minden porcikámon. A keresés izgalma, a kaland édes íze a számban, a várakozás gyomorszorító érzése mind egy pillanat alatt elmúlt, csak a keserű, remegő kíváncsiság maradt.

Beledugtam a kulcsot, ami könnyedén belecsusszant a résbe. Látszólag úgy tűnt, hogy a szobor tömör anyagból készült, ezért nem számítottam rá, mégis könnyedén el tudtam fordítani. Ütközésig forgattam a kulcsot, és abban a pillanatban egy halk kattanás ütötte meg a fülemet.

A talapzatban kiugrott egy kicsiny fiók, ami bár színével teljesen beleolvadt Kopernikusz szobrába, mikor megtapintottam éreztem, hogy az anyaga más. Könnyedén kihúztam, és ott volt.

Lila selyem párnán ott pihent a vágyott ajándékom. Egy ezüst tőr, melynek markolata aprólékosan kidolgozott és lélegzetelállító volt. Egy ágaskodó sárkányt mintázott, kidomborodó pikkelyekkel. Olyan volt, mintha a tátott szájából előtörő tűz maga a penge lenne.

- Ezüst Sárkány – suttogtam elbűvölten.

- Te komolyan egy tőrt kértél születésnapodra? – fordult felém értetlenkedve barátnőm, miután lőtt pár képet fényképezőgépével.

Én csak némán, csillogó szemekkel néztem rá, és szívemhez szorítottam életem legszebb születésnapi ajándékát.