Cassy még soha nem volt kórházban. Sagittariusként sokkal gyorsabban gyógyult, mint az emberek, és ez bizonyára feltűnt volna egy Kívülálló orvosnak. A népe a saját gyógyítóinak erejére és szakértelmére támaszkodott, így bármikor szüksége volt egészségügyi ellátásra, Gyógyító édesanyja mindig tudta a megoldást.

A fehér falak, a taposó és a világos bútorok szinte elvakították, mikor belépett az épületbe. Érzékeny orrát csípte a fertőtlenítő erős szaga és szájában mintha valamilyen keserű ízt is érzett volna. Csak akkor jött rá, hogy minek az íze ez, mikor Terry szobája felé haladva a folyosókon bolyongott. A búskomorság és a kétségbeesett remény furcsa egyvelegét érezhette. Ez az érzelem tükröződött minden Kívülálló arcán, aki szembe jött vele. Cassy úgy érezte, hogy még a falak is magukba szívták a fájdalmat és így az egész kórház ezt sugározta magából. A bátor ápolók és orvosok harcosoknak tűntek a lány szemében, akik minden nap fáradhatatlanul küzdenek azért, hogy enyhítsék ezt a fájdalmat.

Cassy minden erejével azon volt, hogy a negatív érzések ne árasszák el a lelkét. Azért jött Terryhez, hogy jobb kedvre derítse. Neki kellett lennie az öröm és napfény forrásának, amiből táplálkozva barátnője is hamar talpra tud állni. Vett egy mély levegőt, mielőtt belépett volna a három ágyas kórterembe. Terry az ablak melletti ágyon feküdt, a másik kettő üresen, érintetlenül várta a rászorulókat.

A vörös hajú energiabomba most halvány mása volt csak régi önmagának. Észre sem vette, hogy Cassy bejött. Tekintetét az ablakon túlra szegezte egy pontra. Cassy nem volt benne biztos, hogy tényleg néz is valamit, inkább úgy tűnt, hogy barátnője csak némán, mozdulatlanul bambul a semmibe. Karjait a takarón pihentette a teste mellett. Cassy éles látásával egyből kiszúrta az apró tűnyomokat, amiket valószínűleg az infúzió hagyott hátra.

- Terry? – szólította meg halkan Cassy. A lány pislogott egyet, mintha most tért volna vissza a valóságba, majd lassan a hang irányába fordította a fejét.

Először halványan elmosolyodott, de aztán szemében könnycseppek gyűltek, arca eltorzult, vállai rázkódtak a hangtalan zokogástól. Cassy odafutott és átölelte barátnőjét. Addig szorította magához, amíg Terry zaklatott levegővétele csillapodott és könnyei is elapadtak.

- Azt mondják, valamilyen nyomozó beszélni szeretne velem – szólalt meg Terry, miután sikerült megnyugodnia.

- Valószínűleg ugyanaz a személy, aki tegnap is. Ha jól emlékszem, Oscar nyomozónak hívják.

- Röhejes név – jegyezte meg gúnyosan Terry.

Cassy megfogta Terry kissé remegő kezét és megszorította. Halvány mosollyal nézett barátnőjére. Igyekezte szavak nélkül kifejezni, hogy minden rendben lesz majd.

- Nem kell beszélned vele, amíg nem állsz készen.

- Szeretnék segíteni. Ha bármi olyat elmondhatok, amivel közelebb kerülnek Jason… - Terrynek elcsuklott a hangja. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Cassy azt hitte, ismét sírni fog, de egészen másfajta érzelmeket látott kavarogni a lány halványkék szemében: dühöt és elszántságot.

- Mire emlékszel a történtekből?

- Kicsit zavaros még az egész. Az emlékeim halványak és kuszák. Nehéz eldöntenem, hogy melyik valós és melyik rémálom. Arra még tisztán emlékszem, hogy táncolunk. Láttam, hogy elmentél a tömegből és utánad akartam menni, de Jason magához húzott és én… teljesen elvesztem. Olyan erősen ölelt! Emlékszem az illatára. Hát nem nevetséges? Annyi részlet elveszett a semmibe, de a leglényegtelenebbet olyan pontosan fel tudom idézni, mintha most is itt állna előttem.

Cassy szinte az orrában érezte a friss harmatcseppektől csillogó erdő illatát, amit a kilátóban töltött percek óta képtelen volt elfelejteni.

- Nem – válaszolt csendesen -, egyáltalán nem nevetséges.

- Fogalmam sincs, hogy meddig álltunk a tömeg közepén egymásba kapaszkodva. Mindenki ugrált körülöttünk, kiabáltak és lökdösődtek, de mi… Olyan volt, mintha körbevett volna minket egy láthatatlan burok. Esküszöm minden mozdulat, még a zene ritmusa is lassított felvételként ért el hozzánk. Csak mi ketten léteztünk. Bárcsak az a pillanat…

Terry elharapta a mondat végét és Cassy pontosan tudta, hogy miért. Régebben akárhányszor megnéztek valamilyen nyálas hollywoodi romantikus filmet és elhangzott benne a mondat, hogy „bárcsak ez a pillanat örökké tartana”, akkor Terry kiselőadást tartott arról, hogy ez mennyire ostoba kívánság, hiszen honnan tudják, hogy nem lesz később egy sokkal szebb pillanat. Cassy biztos volt benne, hogy barátnője mindent feladna, ha visszamehetne az időben és megint Jason karjaiban lehetne az őket körülvevő burok biztonságában.

- Tegnap azt mondtad a nyomozónak, hogy szomjasak lettetek és ezért jöttetek ki a tömegből. – Cassy igyekezett visszaterelni Terry gondolatait a valóság felé. Bár a jelen fájdalmas volt, nem engedhette, hogy barátnője a múlt emlékeibe takarózzon, bármennyire is meleg és puha volt ez a takaró.

- Igen, így volt. A legszélső asztalnál találtunk italokat. Néhány méterre voltak csak a fák. Sokan leléptek, hogy a sötétben smároljanak, ezért amikor mozgást láttam az árnyékban, nem gondoltam semmi rosszra. Most viszont… Istenem! – Terry a szája elé kapta a kezét és elszörnyedve meredt Cassyre. – Cassy, mi van, ha a gyilkost láttam? Szólhattam volna Jasonnek, és akkor talán…

- Terry! – vetett véget az értelmetlen önostorozásnak Cassy. – Nem tehettél semmit! Akárki dobta el a tőrt, gyilkos szándékkal jött el a parkba. Ha nem Jasont, akkor megölt volna valaki mást.

- Én léptem oda hozzá – mondta kábán Terry.

- Hogy micsoda?

- Jason az asztal felé nézett, amikor megfogta az üveget. Hátulról át akartam ölelni, ezért közelebb léptem hozzá. Ő gyorsan megfordult, hogy csókot lopjon tőlem. Amikor közel hajolt hozzám, akkor… akkor a tőr már a hátában volt. Istenem, én tehetek róla!

- Miről beszélsz? Terry, nem a te hibád, hiszen csak…

- Csak mögé bújtam! – fakadt ki Terry. – Hát nem érted, Cassy? Nem tudatosan ugyan, de a takarásába kerültem! Ha nem lépek közelebb hozzá és ő nem fordul meg…

Cassy kezdte megérteni, hová akar kilyukadni a barátnője.

- Azt mondod, hogy ha nem mozdulsz, akkor nem takar el Jason, és akkor…

- Akkor én kapom a tőrt a mellkasomba. – Terry ösztönösen átkarolta magát erre a gondolatra.

Cassy arcából kifutott a vér. Ha feltételezései helyesek és egy Árnylény volt a tettes, akkor elég valószínűtlen, hogy csak találomra ölt meg valakit az egyetemi bulin. Vajon Terry lett volna a célpont? Vagy bármelyik Kívülálló megtette volna, a cél úgyis a pánikkeltés és a Sagittariusok kigúnyolása volt? Nagyon remélte, hogy a második gondolatmenet a helytálló, mert azt elképzelni sem tudta, hogy barátnője miért vált volna egy Árnylény célpontjává. Még csak a létezésükről sem tudott. Mindenesetre Terryt meg akarta óvni attól, hogy ilyen gondolatok kínozzák.

- Nézz rám Terry! Nem tehetsz arról, ami történt és hidd el nekem, teljesen mindegy volt a gyilkosnak, hogy kit talál el azzal az átkozott tőrrel! Nem ostorozhatod magad azért, mert életben maradtál! Te is tudod, hogy ezt Jason sem akarná. Az élet iránti szereteteddel bűvölted őt el már az első másodpercben, ezért kell foggal-körömmel ragaszkodnod ahhoz, hogy ne változz meg egy gyáva gyilkos miatt, aki csak arra volt képes, hogy hátba támadjon egy ártatlant. Ha most feladod és engeded, hogy a kétségbeesés uralkodjon rajtad, akkor ő nyert. Ne hagyd nyerni! - Cassy egyenesen barátnője szemébe nézett és reménykedett benne, hogy szavai a megfelelő hatással lesznek rá. Nem kellett csalódnia.

- Nem hagyom! – jelentette ki határozottan Terry, majd szorosan magához ölelte Cassyt.

Miután elengedték egymást a két lány valamivel kellemesebb témát választott. Cassy szerette volna elterelni Terry gondolatait, és barátnője engedte is neki. Szerencsére Cassy adós volt még egy beszámolóval. Részletesen elmondta, hogyan futott össze Nathaniellel, hogyan sikerült fellógniuk a kilátóba és még Kheirón történetéről is beszámolt. Terry éppen arról faggatta Cassyt, hogy mikor és hogyan fogja behajtani az elmaradt csókot, amikor a Freeman szülők beléptek a kórterembe.

Terry beleveszett szülei ölelésébe, Cassy pedig úgy gondolta, hogy jobb, ha magára hagyja a családot. Elköszönt Frida és Damir Freemantől, akik két-két cuppanós puszival és csontropogtató öleléssel hálálkodtak, amiért Terry mellet volt. Cassy mosolyogva tűrte a csillagász páros szeretetteljes gesztusait, de amikor kilépett a szobából, úgy érezte megfullad.

Szinte menekülve hagyta el a kórházat. Az épület előtt egy nagyobb zöldpázsitos teret alakítottak ki tele padokkal és árnyékot adó, terebélyes fákkal. Cassy leült az egyik üres padra és kezébe temette az arcát. A rosszullét kerülgette, mikor a Freeman szülők szavaira gondolt. Nem érdemelte meg a hálájukat, hiszen nem volt ott Terry mellett, amikor barátnőjének igazán szüksége lett volna rá. Cserbenhagyta, amikor meg kellett volna védenie. Harcos akart lenni. Arra vágyott mióta az eszét tudta, hogy megvédje az ártatlanokat, a jókat, ám most csúfos kudarcot vallott.

Patrick jól mondta korábban. Kemény leckét kapott az élettől, de ha már így alakult, tanulhatott belőle. Soha többé nem akarta érezni azt a rémületet és kétségbeesést, ami akkor lopakodott a szívébe, amikor meghallotta Terry sikolyát. Tehetetlen szemlélője volt csak az eseményeknek, és ezt gyűlölte. Nem engedi, hogy ez még egyszer előforduljon. Édesapja mindig azt mondta, hogy találnia kell egy motivációt, ami életének minden percében arra ösztönzi, hogy feladatát ne csak jól, de a legjobban elvégezze. Erre ő mindig azt felelte, hogy a Kívülállók védelme az ő hajtóereje, ám apja csak legyintett, hogy olyasmit nem lehet erre a célra használni, amit még nem ért igazán az ember. Hát, most már érti. Most már tudja, mivel jár, ha nem védelmez egy ártatlant. Most már tudja, hogy miért kell napról napra jobbnak, erősebbnek és gyorsabbnak lennie. Most már tudja, hogy az ő motivációja az, hogy soha ne kelljen még egy élettelen testet néznie és gyászolók könnyét felszárítania. Ez az érzés soha nem fog benne csillapodni.

Cassy úgy érezte, képtelen még visszamenni a Központba. Zaklatott idegeit muszáj volt lecsillapítania, és egyetlen hely rémlett csak fel előtte, ahol erre csendben lehetősége lenne. Felállt, és elindult a Pandora Egyetem felé.

Bár tömegközlekedéssel alig negyed óra alatt ott lehetett volna az épületnél, inkább mégis gyalog ment, hogy kiszellőztesse a fejét. A kissé hűvös szellő jól esett neki és lépteinek egyenletes üteme is nyugtatóan hatott idegeire. Fél óra múlva már átvágott az egyetem előcsarnokán, majd kilépett a kertbe, ahol a levegő a növények mámorító illatától volt nehéz. A centrumban elhelyezett planetárium volt az úti célja. A kör alakú épület kupoláját ezernyi kőből kifaragott csillag képe díszítette. A bejáratát két ugrásra kész kőoroszlán szobra őrizte. Édesanyja egyszer azt mondta, hogy az építője egy oroszlán csillagjegyben született Sagittarius volt, ezért faragta ilyen formájúra a szobrokat. Bár ez inkább volt mese, mint valóság, Cassynek tetszett a történet.

Bent néhány sorban hátradönthető, kényelmes bársonyszékeket helyeztek el. A bejárattal szemben egy kisebb pódium állt, ahol előadásokat szoktak tartani, ám az ide látogatóknak ez szinte fel sem tűnt. A figyelmet egyből az égbolt képét mutató kupola vonta magára. Olyan monumentálisnak tűnt, hogy a nézelődő úgy érezte, az egész sötétkék, folyamatosan formálódó, változó égbolt egyszerűen magába szippantja.

A terem üres volt. Cassy leült középen, hátradöntötte az ülését és némán elmerült a végtelenben. A világegyetem nagyságát nézve úgy érezhette, hogy a saját problémái eltörpülnek, elenyésznek és egész jelentéktelenné zsugorodnak. Békés és biztonságos érzést nyújtott. Cassy levegővétele lelassult, egyenletessé vált, hosszabban pislogott és párszor ásított is egy nagyot. Nem kellett sok idő, és a Harcos Sagittarius az álmok világába menekülhetett a valóság elől.

Álmában a havas hegycsúcsok között járt, ahová egy Kívülálló sem merészkedett. Érintetlen, vad természet vette körül. Szárnyak nélkül repült a szurdokokban, céltalanul és szabadon. Épp arra gondolt, hogy soha nem volt még ennyire nyugodt és boldog, amikor égni kezdett a mellkasa. Lenézett és rémülten állapította meg, hogy fekte folt lepi el a mellkasát és egyre csak terjed. Kapkodva próbálta letörölni magáról, de aztán észrevette, hogy a sötétség belőle jön. Mintha megsebesült volna és vérezne, de nem sötétvörös vér buggyant elő a szívéből, hanem koromfekete szurok. Zuhanni kezdett, egyenesen egy mély szakadékba. Fogalma sem volt, miért gondolja ezt, de tudta, hogy ha egyszer lezuhan, örökké az éles, hideg sziklák börtönében fog raboskodni. Épp mikor becsapódott volna, szemei hirtelen felnyíltak és zihálva ült fel a planetárium bársony székében.

- Hé, hé, nyugalom! Csak rosszat álmodtál.

Cassy oldalra kapta a fejét és csak ekkor vette észre, hogy Nathaniel próbálja lecsillapítani. A rémálom képe és az általa keltett érzések még ott voltak a lányban, de Nathanielt látva megkönnyebbült, mert tudta, hogy most már biztonságban van. Mikor végleg sikerült kitörölnie szeméből az álom nyomait, kissé kínosan érezte magát.

- Mióta ülsz itt?

- Nem tudom – vonta meg a vállát, majd hátradőlt a székében. – Talán negyedórája.

- Micsoda? Miért nem keltettél fel?!

- Olyan mélyen aludtál, és úgy tűnt, rád fér a pihenés, úgyhogy nem volt szívem felébreszteni. Amúgy is elég nehéz éjszakád lehetett.

Cassy is hátradőlt a székén és a csillagokat figyelte.

- Eltűntél – mondta röviden. Biztos volt benne, hogy Nathaniel tudja, hogy az előző estére gondol.

- A rendőrök engem is kikérdeztek, de mikor rájöttek, hogy velem nem mennek sokra, elengedtek. Kerestelek, de láttam, hogy a barátnőddel és valami marcona nyomozóval beszélsz. Nem volt lehetőségem elköszönni, a számodat pedig nem ismerem, úgyhogy még üzenni sem tudtam.

- Akkor szerencsés véletlen, hogy most összefutottunk – mondta Cassy, majd odanyújtotta a kezét. Nathaniel rájött, hogy mit szeretne, belenyúlt a zsebébe és elővette a mobilját. Cassy bepötyögte a számát, majd visszaadta. Kezük összeért, ahogy átcsúsztatta a készüléket Nathaniel tenyerébe.

Tekintetükkel tartották fogva egymást. Cassyt ismét elvarázsolta Nathaniel aranypettyes csokoládé szeme. Soha senki iránt nem érdeklődött még különösebben, ezért még magát is meglepte, hogy milyen kétségbeesetten akarja megismerni Nathaniel minden titkát. Pláne úgy, hogy ő nem adhatta ki a sajátjait. A tarkóján szinte égni kezdett a Sagittarius mivoltára utaló jel.

- Mindig idejövök, amikor le akarom csillapítani a gondolataimat – vallotta be Nathaniel. – A csillagok közelsége megnyugtat. Nevetséges, de néha úgy érzem, szívesebben tartoznék a csillagok közé, mint az emberek közé.

Cassy elmosolyodott erre a gondolatra. Ő pont azért létezhetett, mert az őse fordítva gondolkodott. Inkább lebukott a Földre, minthogy távoli szemlélője legyen a világnak.

- Nem is annyira nevetséges ez a gondolat, mint amilyennek hiszed.

Nathaniel Cassy felé fordította a fejét és úgy nézett rá, mint egy ritka drágakőre. A lány egészen zavarba jött, mégis jól esett neki ez a kimondatlan bók. Nathaniel összekulcsolta a kezüket. Ezúttal nem rázták meg egymást és Cassy egy pillanatra el is töprengett azon, hogy vajon képzelte-e a bulin történteket. Ám Nathaniel simogató ujjai, meleg csokoládé tekintete annyira lángba borította a lány bensőjét, hogy ezt intenzívebbnek érezte, mint bármelyik korábbi érintkezést.

- Nem tudom, miért van akkora szerencsém, hogy rád találtam – suttogta Nathaniel.

A köztük lévő távolság milliméterről milliméterre csökkent. Bár a székek miatt nem ez volt a legkényelmesebb testhelyzet, ez semelyiküket sem érdekelte. Alig pár leheletnyi távolság volt köztük. Cassy másra sem tudott gondolni, csak a fiú ajkaira. Meggyőződése volt, hogy az álomban tapasztalt békét és boldogságot sehol máshol nem találja meg, csak Nathaniel karjaiban. Ösztönösen mozdult, amikor szabad kezével felnyúlt, és beletúrt a fekete hajtincsekbe.

Innentől kezdve egy szemvillanás volt az egész. Nathaniel éppen a köztük lévő utolsó centiméterek eltüntetésére készült, amikor Cassy észrevette a fiú bal füle alatt lévő mintát. Először csak magára vonta a figyelmét az alakzat, de egy másodperc töredéke alatt agya felfogta a látottak jelentését.

Nathaniel bal fülcimpája alatt ott volt A Jel. Egy csillag felé mutató nyíl.