Azóta el szerettem volna jutni Portugália fővárosába, mióta az iskolában kiselőadást kellett tartanom róla. Az érettségi után, de még az egyetem előtt volt egy év, amikor részt vettem egy utazás ügyintéző képzésen. Az egyik órán mindenki bemutatott egy európai országot és annak főbb városait, látványosságait. Lisszabon, Porto és Madeira akkor került fel a bakancslistámra.

Idén októberben volt szerencsém lehúzni az egyik tételt erről a bizonyos listáról. Természetesen az ott szerzett emlékeket szerettem volna megőrizni, így - mint mindig ilyen esetben -, ezúttal is írni kezdtem.

Ha kíváncsi vagy, hogy milyen élményekkel lettem gazdagabb, akkor kattints tovább és less bele a naplómba.

Ahhoz, hogy teljesen érthető legyen a történet, szeretnék egy kis háttér információt adni. A családommal utaztam és összesen öt napot töltöttünk ott, de ebből csak három teljes napra tudtuk belesűríteni a látnivalókat. Pénteken este értünk a városba és kedden délelőtt már jöttünk haza. Nem is terveztünk ennél hosszabb kirándulást; Lisszabonra többek között pont azért esett a választásunk, mert az elmondások és leírások alapján az egy tökéletes célpont hosszú hétvégézésre. Nos, azt hiszem ennél több bevezetőre nincs is szükség, úgyhogy nyissuk ki azt a naplót:

Vad, sötét, lüktető, energikus. Néhány ott töltött óra után így tudtam jellemezni az esti Lisszabont. Kicsit még idegen, kicsit még félelmetes, de a szívem ezerrel kalapált a mellkasomban és szinte üvöltve hívta fel a figyelmemet arra, hogy élek. „Élsz, úgyhogy kapd össze magad és csinálj BÁRMIT, ami feltölt vagy boldoggá tesz!”Jelenleg ez még talán túl sok volt megtépázott, fáradt lelkemnek, de azt hiszem, ez kellett, hogy ne essek teljesen katatón állapotba.

A szállodánk egy régebbi emeletes házból lett átalakítva. Egyértelműen megállapítható volt, hogy a porta a régi lépcsőház előterében kapott helyet. Na, nem úgy kell ezt elképzelni, mintha egy roskatag, olcsó lebuj lett volna kinevezve szállodának. Nagyon ízlésesen átalakították, úgyhogy a kezdeti lelkesedésünk csak növekedett, miután megérkeztünk és elfoglaltuk a szállodai szobánkat. Ledobtuk a csomagokat, majd elmentem a portára és feltettem a legfontosabb kérdést: „Melyik a legjobb étterem a közelben?”

Ezt követően határozott léptekkel megindultunk az ismeretlen kis utcákon. Olyan magabiztosan mentünk előre, mint akik minden nap ezeket a macskaköveket koptatják. Nos, ez a határozottság egyre inkább fogyni látszott, mikor az utcák is egyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Belebotlottunk hangosan futkározó gyerekekbe és még hangosabban társalgó felnőttekbe.

Lisszabon nem finomkodik. Lisszabon nem ismeri azt a fogalmat, hogy személyes tér. Lisszabon egyből az arcodba mászik, ismeretlenül és erősen ad két gyors puszit az arcodra, gyorsan elhadarja, hogy milyen jó, hogy láthat, aztán mire felfogod, hogy ki is áll veled szemben, ő már rég tovább ment és messziről integet, hogy majd még úgyis összefuttok valahol.

A legelső mondat, amit itt hallottam – leszámítva a taxisofőr sűrű bocsánatkérését, amiért késett, „hiszen tudják, a forgalom valami borzasztó errefelé” – úgy gondolom, tökéletesen összefoglalja a lisszaboni virtust. Az utcán várakoztam még két női rokonommal, amikor sebesen robogva elhaladt mellettünk egy városnéző TukTuk. A sofőr egy fiatal portugál srác volt, aki egy percig nem törődött azzal, hogy a béna szabályok szerint az utat kéne néznie. Lelkesen magyarázott angolul az utasainak, majd amikor elhajtott mellettünk füttyentett egyet és kikiabált: „Lisszabon gyönyörű város, de így, hogy itt vagytok, csak még szebb lett!”

Az első teljes napunkon bebizonyosodott, hogy Lisszabon a lépcsők, csempék és macskakövek városa. Itt a házak falát kívülről díszítik a legkülönbözőbb mintájú és színű csempékkel, és hihetetlen, hogy már ettől mennyire egyedinek, színesnek, élettel telinek tűnik a város.

Tény, hogy egyfajta furcsa kettős érzés fogja el az embert. Lisszabon területe (by wikipédia) 83,84 km². Viszonyításként: Budapest területe 525,13 km². Tehát, a város meglehetősen kicsi, viszont ehhez képest sok az ember és egész egyszerűen nem tudják olyan gyorsan összeszedni a szemetet, mint ahogy azt a turisták eldobják. Így azonban koszos, néhol büdös, fülled, tele graffitivel.

Más részről viszont minden talpalatnyi helyet – és komolyan mondom, hogy a legapróbb helyet is! – kihasználják és fát ültetnek oda. Rengeteg a zöld, a nagyobb terek rendezettek, szóval úgy érezni, hogy az egész város lélegzik, lüktet, él.

Van egy része a városnak, amit mi egy vicces félrehallás miatt mindig Almafának hívtunk (eredeti nevén egyébként Alfama). Ezzel a városrésszel kapcsolatban még az útikönyvek és weboldalak is azt tanácsolják, hogy csak barangolj, csatangolj, engedd, hogy a város hangulata magába szippantson. Hát, mi ennek maximálisan eleget tettünk. Elvesztünk, de nem voltunk elveszettek egy percig sem. Alig pár méter széles, szűk sikátorokban bolyongtunk. Az egyik bal kanyar után vizes ruhákkal teleaggatott részre értünk, a másik után egy fado-házhoz, ahol egy kisebb tömeg várta, hogy jó ételhez és jó zenéhez jusson, majd a harmadiknál egy idős nénihez, aki a bejárati ajtajában egy kis hokedlin árulta a házi készítésű helyi specialitásnak számító szeszes italt, a ginjinhat.

Az első nap után az fogalmazódott meg bennem, hogy Lisszabon olyan, mint egy gyönyörű. buja szerető, akinek folyamatosan ígérgetik, hogy majd feleségül veszik, de végül ő lesz az, akivel titokban egy eldugott, lepukkadt hotelben találkozgatnak.

Az emberek kedvessége, a „déli vendégszeretet” újra és újra lenyűgöz. A helyes pincérfiú már második este úgy fogadott minket, mintha törzsvendégek lennénk. A kisboltban a fiatal eladólány majdnem depresszióba esett, amikor megtudta, hogy nem ehetek tejet és glutént tartalmazó dolgokat (és akkor a szójára és a tojásra még rá sem tértünk), és addig keresgélt a boltban, amíg talált nekem egy megfelelő kekszet.

Egyik pillanatról a másikra néhány rasztahajú fiatal körbeállt és táncolni kezdett a tér közepén. Bevontak mindenkit; arra tévedő időseket, tiniket, fiatalokat. Kajla gyerekek ugrottak fel a híres 28-as villamosra, hogy élvezhessék, ahogy egy megállót az ajtón kívül lógva bliccelhetnek.

Pékségek, betört ablakú, üres épületek, híres márkájú divat üzletek. Itt minden megfér egymás mellett.

E-L-K-É-P-E-SZ-T-Ő! Akinek kenyere a déli életérzés, ő mindenképpen látogasson el ide!

Ez a nap a TukTuk nap volt. Nem is taxi, nem is tömegközlekedés. Valahol a kettő között és szerintem egy ilyen kis utcákkal szabdalt városban ez az egyik legpraktikusabb dolog a turistáknak. Ez itt a reklám helye volt.

Az elsődleges célunk a város egyik leglátogatottabb nevezetessége volt, a Belém-torony. Ez az erőd a világörökség része, és bár az egyik legkisebb erőd, amiben csak jártam, kétségtelenül méltó a hírnevéhez. A hosszú sorban állást csak ketten vállaltuk be a családból, és bár majdnem napszúrást kaptunk a közel egy órás várakozás miatt, egészen biztosan megbántam volna, ha nem megyek be. A torony szűk folyosóiba majdnem beragadtunk, de a kilátás sok mindenért kárpótolt.

A TukTuk-on kívül még a templomoké – bocsánat, katedrálisoké volt a főszerep. Eszméletlen, hogy van, amelyik a tizenkettedik század óta áll! El tudjátok képzelni, hogy mennyi mindenen ment át az épület? Mennyi titkos sugdolózást hallott? Mennyi örökre eltemetett titkot őriz? Hát, én belegondolni sem merek, mert egész egyszerűen felfoghatatlan és valahol félelmetes is.

Egészen random programként betévedtünk egy viking kiállításra is, ahol egy kis videón bemutatták, hogy a vikingek, mint vérengző, elvetemült barbárok élnek a köztudatban, holott az egyik legbátrabb felfedezők és hódítók voltak. A biztonságos otthont, a szeretteiket hátrahagyva hajóra szálltak újra és újra, csak azért, hogy megismerjék az ismeretlent! A csillagok állásából tájékozódtak, az állatok szokásaihoz mérték az időt. Akármilyen kegyetlennek is tűnhet az akkori harcmodoruk, nem gondolnám, hogy náluk bátrabb nép valaha is élt a Földön.

Az érdekes vikingkiállítás mellett egy másik hajózási témájú kiállításra is eljutottunk, ahol láthattuk, hogy milyen eszközökkel tájékozódtak a tengeren és elképesztő maketteken nézhettük meg a legkülönbözőbb vitorlások felépítését. Ez már csak azért is érdekes, mert remek ötleteket adott egy készülő regénysorozatomhoz, szóval ezt abszolút kár lett volna kihagyni.

Az estémet az dobta fel, hogy megismertettek a narancsos-fahéjas gin tonic koktéllal, ami ezúttal jelentem, hogy az új kedvencem!

Egy újabb apró szösszenet a portugál életérzésről: a zene hangját követve betévedtünk egy sikátorba, ahol körülbelül tízlépésnyi helyen rendeztek utcabált – vagy házibulit, ki, minek hívná az ilyet. Volt egy gitáros, egy énesek, rögtönzött grill, egy utcára dobott matrac és olyan hangulat, amit körülbelül a Dirty Dancingben láttam utoljára.

Egyszerűen csak VÁÓ!

Bevásárló nap.

Igazából ennyivel le is zárhatnám, ha nem lett volna velem olyan klassz társaság, akik szerencsére pár óra után kellőképpen agyfaszt kaptak a vásárlástól. Épp a délutáni koffein adagot juttattuk a szervezetünkbe egy forgalmas kávézóban, amikor jött az ötlet, hogy vonatozzunk.

Olvastunk ugyanis egy remek helyről, amit sokan ajánlottak, és nagyjából csak fél órát kellett a vonaton zötykölődni hozzá. Simán belefért. Igazából ez a program abszolút nem volt betervezve, mégis számomra ez volt a legmeghatározóbb.

A csoda neve: Sintra.

A portugál királyok nyári székhelye, így természetesen tele van különböző palotákkal és kastélyokkal. Ahány domb, annyi kastély – mondhatnánk. Erdő, erdő, erdő mindenhol! Hát lehet ezt nem imádni?! Tekintve, hogy mi októberben mentünk, gondolhattuk volna, hogy ezen a vidéken már nem lesz olyan kellemes, nyári hőmérséklet, mint a fővárosban, de hát ilyen, amikor random programot szervez az ember. Fogalmunk sem volt róla, hogy körülbelül tíz-tizenöt fokkal hidegebb tájra merészkedünk, amire sűrű köd ereszkedik. Kísérteties hangulatú volt, de én annyira imádtam, hogy az ott töltött néhány órában vagy tátott szájjal bámultam az erdőt és a kastélyt, amit meglátogattunk, vagy ujjongva tapsikoltam, vagy egyszerűen csak annyit hajtogattam, hogy ez lenyűgöző.

Még most is nehezemre esik összeszedni a gondolataimat ezzel kapcsolatban, mert annyira feltöltött energiával, fékezhetetlen lelkesedéssel, hogy az élmény gondolata is teljesen magával ránt. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha tiszta az idő. Ilyenkor ugyanis ellátni elvileg egészen az óceánig, illetve könnyedén észrevehetőek a szomszédos „kis nyaralók” is. Tudom, hogy nekem azon a helyen még túráznom kell egy jót! Egy tétel lejött a bakancslistáról, egy pedig felkerült. Soha véget nem érő játék.

A ködtakaróba burkozó kastélyban bolyongva belebotlottunk egy házasulandó párba, akik éppen a fotós előtt pózoltak. A szűk hely miatt esélytelen volt, hogy kikerüljük őket, ezért az egyik rokonom úgy döntött, inkább odaáll és feldobja a pár képét. A menyasszony egyből csinált vele egy szelfit. Komolyan, ez már csak hab volt a lisszaboni tortán.

Az utolsó napunkon már kora reggel ki kellett mennünk a reptérre, így az a nap igazából nem tartogatott túl sok meglepetést. A legnagyobb magam elé kitűzött kihívás az volt, hogy megkóstoljam a híres portugál édességet, a pastel de natat, ami tulajdonképpen vaníliakrémmel töltött leveles tészta. Pastel de Belémnek, vagy a szerzetesek süteményének is hívják, mivel a Belém-torony közelében található Szent Jeromos-kolostorból indul a finomság története.

A bökkenő az, hogy ez a kis apróság tulajdonképpen megtestesíti mindazt, amit nem ehetek. Viszont ott voltam ötödik napja Lisszabonban, minden második üzletből ez a kis szépség szemezett velem és könyörgött, hogy kóstoljam meg. Tekintve, hogy egyszer élünk, úgy döntöttem, hogy utolsó nap megkóstolom az édességet – így ha rosszul leszek, akkor legalább már otthon. Hát, megérte a bűnözés, mert méltán híres ez a desszert, bár lehet nem vagy túl objektív, tekintve, hogy hónapok óta vágytam már hasonló édességre.

Ezen kívül még egy érdekesség történt, amit mindenképpen meg szerettem volna említeni. Hazafelé a repülőn mögöttem egy olyan fiatal magyar srác ült, aki – ha jól emlékszem – Floridából tartott Magyarországra, így ő már több mint egy napja nem csinált mást, csak utazott. Vagy talán már több is volt, mint egy nap. Nyilván így elég fáradt volt, de pár apróságról azért mesélt nekünk és hát egy világjáró történeteit ki ne hallgatná tátott szájjal. Így tudtam meg, hogy az átszállásnál simán lekésheted a gépet, mert vannak olyan repülőterek, amiknek az egyik végéből a másikba három óra alatt jutsz csak el, illetve azt, hogy Las Vegasban már a terminálnál félkarú rabló játékgépek vannak.

Mondtam már, hogy imádok utazni? :D

- Henna