Ti is néztek tévét, ugye? Szeretitek a filmeket? Esetleg a sorozatokat is? Csak azért, hogy egy költői kérdést is feltegyek: imádtok olvasni?

Nincs olyan ember – vagy legalábbis nagyon kevés -, aki legalább az egyik kérdésre ne igennel válaszolna. Persze most jogosan merül fel bennetek a kérdés: mi ezzel a baj?

Alapvetően semmi, én személy szerint mindegyikre igennel tudok válaszolni – oké, a tévém nem működik jelenleg, úgyhogy az első kérdésre pont nem lenne a feleletem, de azért értitek a lényeget. Az elkészült filmeket, írásokat, akár színdarabokat mind-mind kreatív alkotásnak, értékes szellemi terméknek tekintem. Hálásak lehetünk, amiért egy jó művet megosztanak velünk, amiért gazdagodik az életünk néhány értékesen eltöltött órával. A kivételekkel most nem foglalkozunk; úgyis csak erősítik a szabályt!

Azonban nem kerülheti el a figyelmünket az, hogy ez mekkora részét teszi ki az életünknek, és így mekkora befolyása van rá. A személyiségünk folyamatosan átalakul, változik, fejlődik és teszi ezt mindannak hatására, ami megérinti a lelkünket, beindítja a fogaskereket az agyunkban vagy csak szimplán összeszorítja a szívünket. Így tehát óhatatlanul alakítanak minket a látott képkockák vagy az olvasott sorok.

Manapság nem „csak” beleütközünk egy-egy reklámba. Nem kell hetekig szervezkedni azért, hogy beüljünk a moziba és nem kell messzire sem menni egy jó könyvért. Az arcunkba tolakodik a műveltséget kiáltó termékek hada és addig üldöznek, amíg tudomást nem veszel róluk.

Mi ennek a káros hozadéka?

A képzelőerőnk szárnyal. Nincsenek korlátok, határok, szabályok, megkötések, SEMMI. Ez szerintem a legcsodálatosabb dolog a világon… de! Százával rohamoznak meg minket a tömény romantikával, hátborzongató horrorokkal vagy hajmeresztő kalandokkal teli világokat lefestő képek. Nagyon nehéz – megkockáztatom, hogy lehetetlen – kikerülni mindezt, és talán észre sem veszi az ember, de ezek hatására olyan álomvilágba ringatjuk magunkat, ami a valóságérzékelésünkre nagy veszélyt jelent.

Sokan a tökéletes párkapcsolatot kajtatják, de páran lehet, hogy kincsvadászok vagy vámpírvadászok akarnak lenni – esetleg vámpírok, ha már itt tartunk. A való életben azonban egyik sem létezik. Amikor ezt realizáljuk, akkor olyan, mintha egy delíriumos álomból ébrednénk fel. A legtöbben ilyenkor szívesen megnyomnánk a szundi gombot és visszaaludnánk, de persze tudjuk, hogy mint minden reggel, bármeddig húzod is a pillanatot, a végén mindenképpen fel kell kelned.

Ez az ébredés azonban keményen arcon csaphat, a gyomrodba bokszolhat, elgáncsolhat és megrugdoshat. Ha a tökéletesről alkotott álmod végül darabokra hull, pusztán azért, mert rájössz, hogy egyszerűen nem is létezhet soha a valóságban, akkor könnyen gödörbe eshet az ember. Egy sötét, mély, feneketlen verembe, ahová nem jut el a fény, és ezért könnyen elfeledheted, hogy bár most nem látod, azért van még boldogság, napsugarak és nevetés.

Mindenkinek az életében van egy pont, amikor rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem létezik, így nem is lehet egyenlő a boldogsággal. Mindig vannak problémák. Mindig vannak hullámvölgyek. Mindig van egy bazinagy hegy, ami előtted terem. És mindig van valami vagy valaki, aki helyesen motivál. Motivál, hogy észrevedd: a probléma egy megoldandó feladat, a völgyek után magasba törő dombok várnak, a hegyet pedig csak meg kell másznod ahhoz, hogy győzz.

Amikor ezt felismered, akkor rájössz, hogy az elképzelt álomvilágnál, amit a torkodon lenyomott filmek és könyvek alapján alkottál, sokkal többet és jobbat adhat a valóság. Végül, egy nap ráeszmélsz, hogy a valóságod maga az álom.

Talán úgy tűnhet, hogy én bojkottálok minden álmodozást, de ha olvastál már akárcsak egy bejegyzést a Csillagtörténetek oldalon, akkor tudod, hogy pont az ellenkezőjét vallom. A képzelet és a kreativitás kombinációja valami igazán különlegeset és egyedit képes alkotni. Ettől szebb és színesebb a világ.

Azonban azt el kell ismernem, hogy pont emiatt képes annyira magába szippantani, hogy az egyszerű hétköznapok olyan szürkének tűnnek. Könnyen elkedvtelenedik az ember, hiszen nem élnek köztünk mesebeli lények. Könnyen belesavanyodhat a mindennapos feladatokba, hiszen ma sem a világot kellett megmentenie valamilyen űrlény támadástól. Persze ezek elég szélsőséges példák, de ezt nézzétek el nekem.

Bevallom, az utóbbi időben sokszor jellemezte a hangulatomat a kedvtelenség vagy a fásultság. Persze, mindenkinek az életében vannak ilyen szakaszok, és biztosra veszem, hogy akárcsak mások, én is hamarosan túl leszek ezen az időszakon, de mégis elgondolkodtatott. Így született meg ez a poszt, amit remélem, gondolatébresztőnek találtatok. Fontosnak tartottam megosztani veletek a saját tapasztalatomat, mert úgy gondolom, ha ennek hatására legalább csak egy személy úgy fog felébredni delíriumos álmából, hogy legalább egy picikét fel van készülve a valóságra, akkor nem lesznek irreális elvárásai és talán kikerülheti majd azt a bizonyos sötét vermet is.

Nektek mi a véleményetek a tökéletességről? Melyik volt az a pillanat, amikor rádöbbentetek, hogy nem elég elképzelni a vágyott életet, hanem keményen meg kell dolgozni annak kialakításáért? Esetleg volt már részetek abban, hogy a valóság keménye arcon csapott benneteket?

- Henna