A széles tornácon elhelyezett, szebb napokat látott, kopott rattan fotelben ült. Celestine a konyhában pakolta el az ebéd maradékát, Anthony pedig orra alatt motyogva elvonult a nappaliba, és elkezdte felforgatni a régi dobozok és ládák hadát. Cassy nem tudta, mit keres ennyire édesapja, de most nem is foglalkoztatta a kérdés.

Bőröndje immár telepakolva a bejárati ajtó mellé támasztva várta az utazást két nagyobb sporttáska és egy ragasztóval körbetekert doboz társaságában. Így összepakolva lehangolónak tűnt, hogy csupán ennyi holmi jelenti Cassy Gale életét. Mikor rosszérzését kifejtette anyjának, a nő csak mosolygott és elárulta, hogy ő egyetlen táskával jött el otthonról.

Bár nem volt titok a Gale szülők múltja, mégsem került szóba soha. Ők nem hánytorgatták azt, ami volt, Cassyben pedig egy halk belső hang azt suttogta, hogy jobb, ha nem kíváncsiskodik. Így a keserédes mosolyú Celestinetől még ez a kis információ is sokat ért a lány számára. Talán a költözködés miatt tört rá a túlzott szentimentalizmus, de akárhogy is, hirtelen nagyon fontosnak érezte, hogy megtudja, honnan és kiktől is indul el az úton.

A nappaliból kihallatszott Anthony diadalittas felkiáltása, amiből Cassy arra következtetett, hogy bármit is keresett, azt megtalálta. Apja dübörögve ment ki hozzá a teraszra, majd büszkén átnyújtott egy tépett szélű, gyűrött fotót. Cassy zavartan nézett fel apjára, aki nevetve legyintett, leült lánya elé a poros deszkákra, majd a képre bökött.

- Nézd meg jobban! – unszolta Cassyt. – Kicsi voltál még, amikor a kép készült, de te is rajta vagy.

Cassy eleget tett apja kérésének és figyelmesebben megnézte a kezében lévő fotót, amin emberek kisebb csoportja mosolygott a kamerába. Nem, nem embereké. Sagittariusoké.

Pár másodperc keresgélés után megtalálta a tizenhét évvel ezelőtti Anthony Galet, aki hátulról óvón átkarolta az előtte álló Celestinet. Cassy édesanyja kezében volt és buta tekintettel, nyálas arccal nézett a kamerába. A lány tekintete szüleiről egy másik ismerős arcra tévedt.

- Patrick William? – kérdezte döbbenten apját.

- Igen, ő is itt volt. – Anthony arcáról eltűnt a mosoly. – Azért szerettem volna megmutatni neked ezt, mert tudom, hogy nem szívleled Patricket. Talán elsőre nem tűnik fel, de hidd el apádnak, hogy nála jobb Vezetőt nem is kívánhatnánk Pandorában.

- Tudom, hogy ti ismeritek, és bájos ez a kép is, de ettől még nem lopja be magát a szívembe.

- Nem is ezt kérem tőled, csak szeretném, ha te is elhinnéd, hogy jó helyre költözöl, csodálatos emberek közé. A képen látott személyek közül majdnem mindenki a lakótársad lesz a következő hónapokban.

Cassy nagyobb érdeklődéssel pillantott ismét a kezében tartott tárgyra. Az első, ami egyből szemet szúrt neki az volt, hogy Patrick nem mosolygott. Tekintete szinte élettelenül fürkészte a körülötte történő eseményeket. Mintha egy szellem lett volna, vagy egy idegen, aki véletlenül csöppent bele egy családi fotó kellős közepébe. Egy élénkvörös hajú lány kezét szorongatta, aki maga elég bámult a földre. Nem sok látszott belőle, mert dús, göndör fürtjei előrehulltak, eltemetve ezzel arcát.

Patrick jobb oldalán egy kreolbőrű, magas, rendkívül karcsú nő állt. Cassy még soha nem látott nála gyönyörűbb nőt. Felszegett állal, büszkén állt, mintha egy rendíthetetlen kőszikla lenne a szomorú tömegben, akire mindenki más támaszkodhat. Karjával egy kisfiút ölelt magához, aki Cassyvel nagyjából egy korú lehetett. A baba nagyon sírt, arca egészen kivörösödött, ujjait ökölbe szorította.

Cassy nem értette, miért örökítettek meg egy ennyi bánattal teli pillanatot. Apja tudhatta, mi jár a fejében, mert a következőket mondta:

- A Pandorai Csata.

Cassy olvasott erről a csatáról néhány bejegyzést az Ősök által nyilvántartott krónikák egyik újabb kötetében, de nem sok részletet tudhatott meg belőle. Annyira azért emlékezett, hogy az akkori Pandora Központ teljesen megsemmisült, így azt követően kellett megvásárolni a jelenlegi területet, ahol aztán megkezdték az átalakításokat. Rémlett neki, hogy a Sagittariusok akkor is nagyon összetartottak és egészen távoli Központokból is küldtek segítséget az új hely kialakításához. Egyszerű, szép mesének tartotta, aminek a végén megint az a tanulság, hogy egységben az erő. Elnézve Anthony tekintetét, most szidta magát korábbi gondolataiért. Egy csata soha nem lehet egyszerű vagy szép. Soha.

- Mi hárman akkor már itt éltünk a farmon, így közvetlenül nem vettünk részt a csatában, de később sokat segítettünk. Olvashattad, hogy az akkori harcban dőlt össze a régi Központ. Lakhatatlanná vált és életveszélyessé, tekintve, hogy az Árnylények már tudták, hol találják. Aki élve kijutott, soha többé nem mehetett vissza. Gondold csak el, milyen érzés lehet, hogy egyik pillanatról a másikra kicsúszik a lábad alól a talaj, pár perccel később pedig már azon kapod magad, hogy az otthonod megsemmisült – Anthony mély levegőt vett és érdes tenyerével megdörzsölte arcát, mintha ezzel eltörölhetné az emlékeket. – Sok veszteség ért mindenkit aznap. Nem volt könnyű feldolgozni mindezt, de megtettük, hiszen ez a dolgunk. Az a fotó nem csak a veszteségeinkre emlékeztet bennünket, hanem arra is, hogy utána talpra álltunk.

Cassy némán hallgatta apja történetét. Nagyobb szelet volt ez a múltjából, mint bármi, amit eddig kapott. A csata a lány számára felfoghatatlan veszteségek okozója volt, de az elmondottakon túl is tudta, hogy van még valami… valami igazán fontos, amit nem árulnak el neki.

- Miért nincsen testvérem? – A szavak még magát Cassyt is meglepték, de amint kimondta, tudta, hogy a helyes kérdést tette fel.

Anthony csak sóhajtott egyet, majd bólintott, mint aki belátja, hogy ideje elmondania lányának a történteket.

- Tudod, hogy édesanyád Gyógyító, és természetesen olyan borzalmas időkben minden erejével azon volt, hogy begyógyítsa még a begyógyíthatatlan sebeket is.

- Drágám? – Celestine jött ki váratlanul a tornácra. Cassy nem tudta, hogy mióta állhatott a bejáratnál és mennyi mindent hallhatott az eddigi beszélgetésből, ám mikor meglátta anyja elhomályosult tekintetét már sejtette, hogy jó ideje hallgatózik már. Anthony nem szólt, csak felállt, magához húzta feleségét, aki átkarolta őt, majd a lányát figyelve folytatta a történetet, amit Cassy már egyáltalán nem akart hallani. - Meggondolatlan voltam Cassy. Egy alkalommal visszamentem a régi Központ romjaihoz. Meg szerettem volna nézni, hogy megmaradt e bármi, ami még menthető és felhasználható lett volna az új Központ kialakításnál. Az orvosi eszközöket, gyógyszereket és gyógynövényeket korántsem olyan könnyű beszerezni, mint az új fegyvereket. Reméltem, hogy pár eszköz valamilyen csodával határos módon megúszta. A meggondolatlanságom abból fakadt, hogy nem szóltam senkinek, hová készülök, egyedül mentem, és csupán egy kis tőr volt nálam. Nagy volt akkoriban a fejetlenség, egyszerűen nem akartam ilyen semmiséggel zaklatni apádat, vagy bárki mást. Azt hittem, néhány óra és meg is fordulok. Az eszembe sem jutott, hogy néhány Árnylény még figyeli a romokat, arra számítva, hogy valaki, aki elég ostoba hozzá, visszatér. Nos, én elég ostoba voltam.

Cassy tudta, hogy a történet, amit anyja mesél több mint egy évtizeddel ezelőtt történt, és Celestine abban a pillanatban is ott állt előtte, így a történet végét ismeri már, hiszen édesanyja életben volt. A rettegés a gyomrában, a félelem, ami összeszorította a torkát, mégis azt sejtette, hogy itt a végén nem írják majd ki a happy end szöveget.

- Egy Árnylény volt ott csupán, akivel meg is küzdöttem, de tekintve, hogy váratlanul ért, és az alapkiképzés ellenére mégsem vagyok Harcos, nem sok esélyem volt. Ám volt valaki, akinek az emléke akkora erővel ruházott fel, hogy végül az Árnylény szívébe döfjem a tőrömet. Te voltál az! A tudat, hogy te itthon vársz, szükséged van az édesanyádra és igenis látni akarom, ahogy felnősz, valóságos adrenalin bombaként hatott rám. Ám a végeredmény ellenére az Árnylénynek sikerült megsebezni – Celestine keze öntudatlanul is a hasára siklott. – Egy üvegszilánkot vágott a hasamba. Gyógyítóként el tudtam magam annyira látni, hogy felhívjam apádat és éberen megvárjam, amíg értem jönnek. Életben maradtam, de tudtam, hogy több gyermeknek nem adhatok életet. Ezért is óvlak ennyire Cassy, bár tudom, hogy ezt te néha tehernek érzed. Te vagy az egyetlen gyermekem és nem veszíthetlek el!

Cassy megdöbbent, hogy édesanyja könnyek nélkül, határozottan fejezte be a történetet. Olyan elszántság volt a tekintetében, hogy azt egy anyatigris is megirigyelhette volna. Odarohant szüleihez és szorosan átölelte mindkettőjüket. Magába szívta anyja hajának sütemény illatát, apja föld és napfény illatát, érezte óvó, ölelő karjukat maga körül, a testük melegét és az összes szeretetet, amit egymás iránt éreztek.

Talán csak egy perc, de lehet, hogy fél óra telt el így, mikor a távolból a földútra kanyarodó nagy dzsip kerekeinek hangja Cassy tudatába tolakodott. Elhúzódtak egymástól, majd figyelték, ahogy Patrick a tornác elé kormányozza az autót.

Természetesen most is mosolygott, mikor kiszállt a kocsiból. Cassy már értette, hogy a szemeihez miért nem ér fel ez a vidámság. A csukódó ajtó keltette fuvallat Cassy felé vitte a kamilla aromáját és egy másik, eddig még idegen, kissé fűszereset is.

- Anthony, Celestine! Micsoda öröm, hogy ilyen hamar láthatlak titeket ismét! – Patrick szélesre tárta a kezét, mintha ő lenne otthon és akarná üdvözölni a vendégeket.

Cassy nem tehetett róla, de rosszérzése sehogy sem akart elmúlni Patrick irányába. Nem véletlenül volt ő a Vezető, ezt ő is tudta, de manipulatívnak tűnt. Olyannak, aki csak azért mutatja magát kedvesnek, hogy az emberek bizalmát megszerezze. Tudta, hogy nem helyes ilyet gondolnia róla, hiszen ő felelt a szabályok betartásáért és mindenki biztonságáért, ami valószínűleg megterhelő feladat volt.

Patricknek erősnek és keménykezűnek kellett maradnia, különben a határ a jó és a rossz között könnyen elmosódhat. Ezt Cassy nagyon jól megtanulta. Ez a láthatatlan határ életbevágó volt. Abban a pillanatban, amikor nem látod már a határvonalat, a lelkedben megtörik valami, és a fényt szép lassan, de egyenletesen kioltja a sötétség. A lelked végül fekete lyuk lesz, ami minden jót elnyel és csak a rosszat hagyja maga után. Ekkor válsz Árnylénnyé. Ez a lecke az első, amit minden Csillagifjúnak megtanítanak a szülei.

Patrick teljesen magára vonta Cassy figyelmét, így a lány kissé késve vette észre a fűszeres illat gazdáját. Patrickkel hasonló magasságúak voltak, de a kettejük közti hasonlóságok listája ezzel véget is ért. Ez a férfi jóval erősebbnek tűnt, sötét bőre, rövidre vágott fekete haja és szinte már fekete szemei pedig még ijesztőbbé tették a megjelenését. Az ismeretlen fellépése határozottan azt sugallta, hogy jobb, ha nem kötekedsz vele. Barna túrabakancs, farmer és egy sötétkék rövid ujjú felső volt rajta. Igaz, hogy az ősz csak néhány pillanatra mutatta meg magát, azért ezen a vidéken hűvösebb volt annál, hogy valaki pulóver nélkül mászkáljon. Bár Cassy biztosra vette, hogy ezt nem ő fogja közölni vele.

- Cassandra, készen állsz? – fordult a megszólított felé Patrick, miközben összecsapta a tenyerét. 

- Összepakoltam – mutatott Cassy a táskák felé. A korábbi szeretetteljes, intim családi pillanat hatása alatt volt még, és amúgy sem hitte, hogy komolyabb párbeszédbe kellene bonyolódnia Patrickkel. Az már kiderült, hogy az érzelmei rejtegetésében nem valami ügyes, ezért határozottan bölcs taktikának ítélte a tőszavakkal kommunikáló kisvárosi lány szerepét eljátszani.

- Remek! – bólintott a Vezető, majd kísérője felé mutatott. – Én pedig hadd mutassam be neked Lionel Huntert, akit megkértem, hogy segítsen a költözködésnél.

- Örülök, hogy megismerhetlek Cassandra – nyújtotta erős kezét Lionel. Miután Cassy gyorsan kijavította a nevét illetően, megrázta érdes tenyerét. Erős, határozott szorítása volt. A lány biztosra vette, hogy egy Harcos áll vele szemben.

- Lionel, barátom, ezer éve nem láttalak – köszönt Anthony, majd átölelve megpaskolta Lionel széles hátát. Cassy egyre több olyan személlyel találkozott az elmúlt napokban, akiket szülei barátként üdvözöltek, de ő még alig halott róluk. Rájött, hogy sokkal több eseményről és személyről hallgattak eddig, mint képzelte volna.

Miután mindenki kellően nagy örömmel fogadta a másikat, Patrick rövidre zárta a csevegést és néhány apró kérésnek feltüntetett utasítás kiadása után elkezdték a csomagtartóba pakolni a holmikat. Úgy tűnt, nem akarja tovább húzni a barátságos pillanatot, mint amennyire nagyon muszáj.

- Szeretlek benneteket! – mondta szüleinek Cassy, mielőtt beszállt volna a járműbe.

Celestine szorosan megölelte lányát és megígértette vele, hogy gyakran telefonál, és ellátogat a farmra, amikor csak ideje engedi. Cassy természetesen mindent megígért, és még komolyan is gondolta. Eszébe sem jutott olyan forgatókönyv, ami ne engedett volna meg neki annyi szabadidőt, hogy hazalátogasson.

Mikor Anthony állt Cassy elé, szorosan megfogta a vállait és olyan komoly tekintettel nézett rá, mint talán még soha.

- Ne felejtsd el amiket tanultál! Emlékezz minden leckére, edz sokat, hogy még erősebb legyél és tudod mi a legfontosabb, ugye? – Apja kapkodó, ideges tanácsai megmosolyogtatták a lányt, de Cassy tudta, hogy mire gondol, úgyhogy a háta mögé nyúlt a pulóvere alá, majd előkapta Ezüst Sárkányt.

- Mindig kéznél!

A hátsó ablakhoz tapadva Cassy addig nézte integető szüleit, amíg el nem nyelte őket a távolság. Tudta, hogy nem örökre köszön el tőlük, mégis megsajdult kicsit a szíve. Sóhajtott egy nagyot, majd elküldött egy gyors üzenetet Terrynek: „Elindultunk. Ha nem ásnak el valahol, este jelentkezem.”

Barátnőjének még előző este vázolta a kialakult helyzetet, és Terryt bár pár perc erejéig letörte a hír, hogy nem lakhatnak együtt, valamiért így is izgatottabbnak tűnt, mint Cassy. Azt kezdte ecsetelni, hogy milyen fantasztikus egyetemi bulik és pasik várnak rájuk. Cassy úgy érezte, lehet, vele van a baj, de a buli volt az utolsó, ami eszébe jutott.

- Csinos kis fegyver – jegyezte meg váratlanul Lionel. Cassy bízott benne, hogy elkerülhetik a kínos csevegést és a városba vezető úton mindenki úgy fog tenni, mintha ő ott sem lenne.

- Köszönöm – mondta, bár Ezüst Sárkányra gondolva kicsit lealacsonyítónak tűnt a csinos kifejezés.

- Születésnapi ajándék volt.

- Egy tőrt kértél születésnapodra? – húzta félmosolyra száját a férfi.

- Valahogy meg kell védenem magam - felelte a lány felszegett állal. Úgy vélte, ha a férfi valóban Harcos, akkor bizonyára értékelni fogja a válaszát. – Mindig kéznél!

Lionel még szélesebb mosolyra húzta telt ajkait, és vidám tekintettel fordult Patrick felé.

- Tetszik a lány!

- Fogadni mertem volna rá, hogy így lesz – válaszolt Patrick. A Vezető és Cassy tekintete összetalálkozott a visszapillantó tükörben. A szeme most sem mosolygott, bár a hangja derűsnek tűnt.

- Cassandra talán ideje lenne megtudnod, hogy Mr. Hunter a Központunk Harcos Mestere.

Bár az nem volt kérdés, hogy Lionel Harcos, arra azért Cassy sem gondolt, hogy Mester is. Próbálta leplezni meglepettségét, de Lionel kacsintásából ítélve ez nem sikerült neki.

Minden Sagittariusnak eldől a sorsa a Vizsga letétele után. Attól függ, hogy milyen titulust kap, hogy hogyan szerepelt ezen a megmérettetésen a három Ős előtt. Ők voltak az első Sagittariusok, akik azt kapták feladatul, hogy örökké védelmezzék a népet, akik így óvhatják a Kívülállókat. Szavuk szent és sérthetetlen a Szabályzat értelmében, így mindenkinek kötelessége volt elfogadni a döntésüket, hiszen az a népük biztonságát és fennmaradását szolgálja.

A Vizsga eredménye alapján egy Sagittarius lehet Tanító, Gyógyító, Harcos és Erőtlen. Kivételes esetekben, ha egy Sagittarius minden próbán kitűnően teljesít, akkor Vezető lesz belőle, aki az Ősök
Városában részesülhet az ő személyes oktatásukban. Mesterré akkor avathatnak valakit, ha az illető képességeivel és tapasztalataival bizonyítja, hogy megérett a cím viselésére és lehetősége van továbbadni ezt a tudást.

Az, hogy Lionel Hunter Harcos Mester volt, annyit jelentett, hogy Cassy találkozott az új edzőjével.

✩

Nem sokára még több szereplővel találkozhattok a Sagittarius világán belül és kívül egyaránt, de addig kíváncsian várom véleményeteket az eddig megismert személyekről. Cassy gondolatait ismeritek Patrickkel kapcsolatban, de mi a TI véleményetek róla? Valóban manipulatív vagy csak megkeseredett az évek során? Kíváncsi vagyok, mi jár a ti fejetekben. :)