Micsoda pompa! Ezekben a hatalmas termekben még kisebbnek érzem magam, mint egyébként. Ami nagyon nincs rendjén! Elegem van a lábak közti rohangálásból. Na meg a sok emberből, akik úgy járkálnak fel-alá, mintha bármi közük is lett volna a boldog befejezéshez. Hah! Mit tudnak ők a történtekről? Semmit! Csak élvezik a szerintük jól megérdemelt békéjüket, anélkül, hogy egyáltalán küzdöttek volna érte.

- Hé, gyere már! Ha nem érünk oda időben, nem fogjuk látni őket!

- A lábad járjon, ne a szád! – morogtam oda testvéremnek, aki csak egy lépéssel volt előrébb, mint én. Izgatottságában annyira remegett, hogy páran már meg is kérdezték, nincs-e valamilyen rohama. Kíváncsi népség! Remélem, hamar beleöregszenek.

Zsörtölődésem ellenére azért kapkodva szedtem kurta virgácsaimat. Elvégre, ha valaki, hát én megérdemeltem a tökéletes kilátást. És amint megtaláltam a megfelelő helyet, testvéreim is odaállhatnak mögém.

A tömeggel együtt haladva szép lassan kiléptünk a palota belsőkertjébe. Olyan nagy terület volt, hogy innen nem is lehetett látni a túlsóvégét. Émelyítően édes virágillat terjengett a levegőben, amitől Hapci fél pillanatonként tüsszentett egyet.

A kert közepén széles kör alakú teraszt alakítottak ki, aminek a központi részén egy boltív kapott helyet. Úgy tűnik, Hófehérkének nem volt elég az az ezer növény, ami már így is körülvette őket, mert ezt is teleaggatta fehér szirmú virágokkal. Csak a csúcsán lévő egy szál vörös rózsa törte meg az egyszínűséget.

Hát igen, ez mind tipikusan az ő ízlését tükrözte.

- Káprázatos!

- Csodaszép! – ámuldoztak testvéreim egymás szavába vágva.

- Büdös van, és mindjárt megvakulok ennyi fénytől – dünnyögtem, majd Hapci felé fordulva orra alá dugtam az ujjam, megelőzve ezzel egy újabb tüsszentést. – Nem tudnád visszatartani a levegőt, amíg vége? Rettenetesen idegesítő vagy!

- Nem tu… tudo... – fogott bele bátyám, de egy újabb hapci megakadályozta, hogy végig mondja.

- Azért próbáld csak meg – tanácsoltam, mert így is értettem, mit akart mondani.

- Hagyd békén szegényt! Inkább nézz körbe! Egy történelmileg jelentős helyen vagyunk – mutatott körbe legidősebb fivérem.

- Jaj, csak bele ne kezdj! – könyörögtem, de Tudor, mint mindig, csak legyintett egyet, majd belekezdett a meséjébe.

- Száz évvel ezelőtt építették, de akkor még sokkal kisebb volt, és csak egy fa árválkodott itt. Aztán Hófehérke nagyanyja bővíttette ki… - mondta és mondta szakadatlanul, mint egy magbokrosodott ló, akit gyakorlatilag képtelenség megállítani, ha egyszer nekiiramodott.

Természetesen rá sem hederítettem. Érdekel is engem, hogy mi volt száz éve!

Gondolataim sokkal korábbra kanyarodtak vissza. Valóban csak pár hónapja volt, amikor az a szemtelen fruska az ágyukban feküdt le aludni? Mennyire szerettem volna, ha olyan gyorsan eltűnik, mint amilyen váratlanul megjelent!

Teljesen átlagos, nyomorúságos napnak indult az is. Keményen dolgoztunk a koszos bányában a vacak kövek közt, ám hazaérve ott találtuk Őt, ahogy békésen szundít… A mi ágyunkban! Micsoda pofátlanság! Naiv testvéreimet azonnal elvarázsolta ártatlan bája, és a gonosz mostoháról szőtt történetét is rögtön elhitték. Az teljesen mellékes, hogy utólag kiderült, igaza volt. Akkor sem helyénvaló csak így beengedni valakit a házunkba, az életünkbe, az ágyunkba meg aztán főleg nem!

Büszke vagyok arra, hogy engem nem vett le a lábamról azonnal. Olyan kedvesen takarított, és főzte az ebédünket, hogy biztos voltam benne, ezért még csúnyán megfizetünk. És nem is tévedtem.

Teltek a napok, szép lassan mindenki úgy viselkedett, mintha Hófehérke egész végig velünk élt volna, és nem lenne más vágya, mint rólunk gondoskodni. Én pedig csak figyeltem, vártam, hogy mikor jön el a szomorúság ideje. Azt magamnak azért be kell ismernem, hogy nem esett rosszul, hogy nem voltak koszos edények a konyhában, nem volt por a házban és gaz a kertben. Ám akkor úgy voltam vele, hogy bevállaltam volna akár egy hónapnyi takarítást, ha eltűnik végre a dalos pacsirtáival együtt.

Ó, és ha már itt tartunk! Az örökös énekléstől, dúdolgatástól a falat kapartam idegességemben. Munka közben testvéreim dalolászását többnyire elnyomta a csákányom hangja, amikor a falat csapkodtam vele. Megjegyzem, azóta sem találtam jobb stressz oldó módszert. De amikor ellepték a házat az erdei állatok csak azért, mert meghallották Hófehérke hívogató énekét, akkor nagyon kevés tartott vissza attól, hogy kipenderítsem a házból. Vagy csináljak egy jó kis vadragut.

Ám még ezeket a megpróbáltatásokat is eltűrtem, mert láttam, mennyire az ujja köré csavarta mind a hat fivéremet. És bár ha valaki kérdezi, biztosan letagadom, de egy kis idő elteltével az én szívem is örült, akárhányszor megpillantottam, ahogy munkából hazatérve az ajtó előtt várt minket.

Talán ha semmi nem változik, ha nem talál ránk az a rusnya boszorkány meg az a rusnya herceg, megbékéltem volna én is a helyzettel és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. De hát ez nem az én örömteli mesém volt, hanem Hófehérkéé, és ő első látásra beleszeretett abba a piperkőcbe.

Ám ahogy előre megjósoltam, a békés hétköznapok nagyon gyorsan tragikus véget értek. Nem nagyon értem, hogy miért számított annyira a királynőnek, hogy Hófehérke szebb nála, és ha rajtam múlik a hiúságáért még nem is utáltam volna a banyát. De akkor azért betelt a pohár, amikor alattomosan, sunyi módon akarta megölni Hófehérkét. És az sem mellékes, hogy törvényesen Hófehérkét illette volna meg a trón. Ennyi indok elég volt, hogy testvéreimmel karöltve bosszút esküdjünk, majd némi fáradozással a mélybe taszítsuk a bibircsókos vénasszonyt.

Nyereségünk miatt érzett örömünk hamar elszállt. Megmondtam én az elején is, hogy szomorúság és fájdalom lesz mindezek következménye. Bármennyire is igyekeztünk, Hófehérke életét már nem menthettük meg. Az a fránya alma! Nem véletlenül utáltam egész életemben a gyümölcsöket.

Amikor megláttam élettelen testét, akkor értettem meg igazán, hogy mennyit is jelentett nekem az ő barátsága és szeretete. És nem csak nekem, testvéreimnek is. Életünkben egy olyan törés keletkezett a halálával, amit soha nem tudtunk volna megjavítani.

Az iránta érzett tiszteletből készítettük el a világ legcsodálatosabb koporsóját. Azért használtunk tiszta, ragyogó üveget, mert az utolsó pillanatig látni akartuk halálával sem múló szépségét. Elvittük a házunkhoz közeli tisztásra, hogy végső búcsút vegyünk tőle. Mindenki mondott róla egy-egy jó szót. Én nem találtam a megfelelő szavakat. Valahogy hirtelen mindegyik olyan átlagosnak, vagy oda nem illőnek tűnt, hogy szinte bűnnek éreztem volna kimondani őket. Így utólag… Hála Istennek! Ha ott kiöntöm a szívem mindenki orra előtt, miközben meg sem halt, oda a jó hírem!

Természetesen az utolsó pillanatban futott – vagy inkább lovagolt – be a hős, akinek most is mindenki olyan végtelenül hálás, pedig nem csinált mást, csak megcsókolta elhunyt kedvesét. Ami mellesleg undorító és gusztustalan. Na jó, azt azért elismerem, hogy amikor Hófehérke felébredt, én is őszintén örültem, de azért egy köszönömöt elviseltem volna. Ehhez képest lóra pattantak Mr. Jóképűvel és eljöttek ide, ebbe a hatalmas palotába.

Ugye szerintetek is az lett volna a logikus és érthető folytatás, ha mi visszaballagunk a jól megszokott életünkbe? Hát, testvéreim máshogy látták. Elmondásuk szerint nem bírtak volna tovább úgy élni, hogy a fekete hajú szépség nincs a közelükben. Így hát összecsomagoltunk, és utánuk jöttünk, hogy a palota környékén keressünk új szállást.

- Nézzétek, jön! – hallottam meg hirtelen Vidor izgatott hangját, ami azonnal visszarángatott a jelenbe.

A kert egyik végében kinyílt a kétszárnyú ajtó, és földig érő, nevéhez illő ruhában és fülig érő vigyorral kisétált rajta Hófehérke, hogy méltóságteljesen odasétáljon élete szerelméhez.

- Gyönyörű – suttogtam. Fel sem tűnt volna, hogy hangosan is kimondtam, de testvéreim egy emberként fordultak felém. Ajjaj, ebből még baj lesz.

- Tudtad, hogy ez volt az első kedves szavad? – kérdezte széles mosollyal Tudor.

- Hát, lehet – hebegtem megszeppenve, majd összeszedve magam folytattam: - De biztosíthatlak, hogy az utolsó is!