Olvasnivaló: Mary Ann Shaffer, Annie Barrows - Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
október 03, 2019Sziasztok!
Ahogy azt múlt héten elmeséltem nektek, augusztus közepén épp nyaralni voltam a barátaimmal Horvátországban. (IDE kattintva elolvashatod, ha lemaradtál róla.😉) Sok pihenést, strandolást és napozást terveztünk, így adta magát, hogy több könyvvel is készülök. Miután befejeztem Hyeonseo Lee és David John A lány hét névvel című regényét úgy éreztem, hogy szükségem van egy romantikus, könyedebb olvasmányra, ami elfeledteti velem azt a dühöt, ami az Észak-Koreából szökött lány történetét megismerve elöntött.
Már hosszú ideje fájt a fogam arra a regényre, ami végül a kezeim közé került és hála egy random Libri látogatásnak, most már a könyv egy példányának büszke tulajdonosának is mondhatom magam.
Fogadjátok szeretettel a véleményemet, amit számomra az év egyik legjobb történetéről írtam.
Mary Ann Shaffer, Annie Barrows - Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
 |
| Forrás: Pinterest |
A könyvet gyakorlatilag befaltam. Régen volt már, hogy a letehetetlen jelzőt tudtam használni valamelyik olvasmányomra, de ebben az esetben ez teljesen fedi a valóságot. Amikor a barátaim megkérdezték, hogy milyen a könyv, csak egy szóval tudtam válaszolni: bájos. Még ez is olyan kevésnek tűnik! Inkább: az egyik legbájosabb, amivel valaha találkoztam. A hátulján olvasható egy kritika, miszerint ennek a regénynek minden lapjáról süt a szeretet. Ezt teljes egészében megerősíthetem, de van bennem azért egy furcsa bűntudat is emiatt.
A történet 1946-ban játszódik, nem sokkal a második világháború végét követően. Adott egy fiatal nő, Juliet Ashton, akinek a levelezéseiből alakul ki az egyszerre humoros, romantikus és mégis drámai történet, ami magába foglal több emberi sorsot is. Főhősnőnk levelezni kezd a csatorna-szigeteki Guernsey-n megalakult Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjaival. Egyre jobban megismerjük a paradicsominak tűnő szigetet, amit az ott élők csak még elbűvölőbbé tesznek.
Miért van hát bűntudatom ennyi kellemes érzés mellett?
Mert az emberiség egyik legszégyellnivalóbb időszakából rengeteg életutat mutat be nekünk a regény. A csodás Guernsey ugyanis német megszállás alatt volt a háború alatt, így az ottani angoloknak el kellett viselniük az ellenséges katonák mindennapi jelenlétét. Gyakorlatilag rabként éltek saját otthonaikban. Számtalan küzdelem, amit ritkán ismerhetünk meg ennyire bensőségesen.
Olvasás közben akaratlanul is részesévé váltam a történetnek. Úgy éreztem, én magam is a szigeten élek, és közeli szomszédaim sorsáról mesélnek a betűk. Már önmagában nagy dicsérete egy könyvnek, ha az olvasók könnyen azonosulnak vele, de az írónak ez nem kis kihívást jelent. Elvégre, ahány ember, annyi különböző személyiség, így tehát nehéz elérni, hogy tömegek azonosulhassanak ugyanazzal a regénnyel. Talán annak köszönhető, hogy ez ennek a műnek sikerül, hogy rengeteg sokszínű személyiséggel találkozunk. Minden lakó egy kicsit más, így tehát mindenki megtalálja a számára kedvenc karaktert.
Észrevettem már magamon, hogy legyen szó könyvekről vagy filmekről, én általában a főszereplő legjobb barátját szoktam leghamarabb megkedvelni. Ebben az esetben azonban szinte egyből azonosulni tudtam a hősnőnkkel, Juliettel. Az eltökéltsége, kielégíthetetlen kíváncsisága, életvidámsága és játékossága mind olyan tulajdonság volt, amit jobb napjaimon magamban is örömmel fedezek fel. Még az elvágyódását is sajátomnak éreztem. A fiatal nő, aki a nyüzsgő, londoni forgatagot otthagyja egy csendesebb, de milliószor festőibb és barátságosabb környezetért. Erről én is sokat szoktam fantáziálni. Értettem a tetteit, a miértjeit, az ok-okozatait, még akkor is, amikor épp rossz döntést hozott. Lássuk be, ez nem hátrány egy főszereplőnél.
Muszáj megjegyeznem, hogy tisztelettel adózom az írónők pártatlanságáért. Félre értés ne essék, a németek a rosszfiúk a történetben, ez teljesen egyértelmű, de bizonyos szituációkban rávilágítanak, hogy az a nép is különálló személyiségekből, egyénekből áll, akik közül nem mindenki gonosz. Amikor az összes karakter, esemény és az egész környezet arra utal, hogy minden német maga az ördög, szerintem igenis nagy bátorságra vall megmutatni néhány olyan szereplőt, akik erre rácáfolnak. Megingatják egy kicsit az olvasóban gerjedő gyűlöletet, megálljt parancsolnak a vak indulatoknak és egy kis megértést, világos rálátást adnak, amiktől hacsak egy kicsit is, vagy csak egy-két személlyel szemben is, de az olvasó ráébred arra, hogy nem minden fekete vagy fehér.
Bár arra számítottam, hogy egy könnyed, romantikus olvasmánnyal találom szembe magam, a háttértörténet miatt ezt nem igazán húzhatom rá a regényre. Tény, hogy mindig nagy érzékenységgel fogadom az ilyen tragédiákat. Anyám szavaival élve, "szociálisan nagyon érzékeny" vagyok. Ennek következménye tehát, hogy idegenek fájdalmát is képes vagyok néha magaménak érezni, ami azért nem mindig jelent előnyt. Ettől függetlenül, mint mondtam, valósággal bedaráltam a könyvet és egészen biztos vagyok abban, hogy akármikor kerül még a kezembe, ez mindig is így lesz.
A regényt meg is filmesítették. Kíváncsi voltam, hogy miután ilyen sokat kaptam a könyvtől, vajon mennyit fog visszaadni ebből a film, így tehát a napokban meg is néztem. Mint az várható volt, sok mindenben változtattak: szereplők rokoni szálait kavarták meg, voltak, akiket kihagytak és voltak események, amiket átírtak. Ez nem is ért nagy meglepetésként. Úgy gondolom, hogy csak annak szabad a könyv megfilmesített változatát is megnézni, aki képes elvonatkoztatni. Ebben az esetben most ez sikerült, így gazdagabb lettem egy romantikus filmmel. Nos, igen. Ez a lényeg: ez egy romantikus film volt. A könyv azért adott nekem többet, mert jobban meghatottak az emberi sorsok és a megszállás allatti időkből származó történetek. Viszont egy vasárnap délutáni, otthoni mozizásnak talán jobban is esett, mintha ennél komolyabban beleszőtték volna a háborút. A szerelmi szálat részletesebben kibontották a filmben, bár jóval klisésebben. Ettől függetlenül, ha valamiben lehetett volna erősebb a könyv, akkor az ez. Bár őszintén szólva, eszembe sem jutott volna ez a "hiányosság", ha nem látom a filmet.
Egy azonban biztos: a filmet már csak a képi világért is KÖTELEZŐ megnézni. Már a regényben leírtak alapján tudtam, hogy Guernsey káprázatos - számomra kicsit Skóciára emlékeztető - sziget, és szerencsére ezt gyönyörűen meg is mutatják a filmben. Azt azonban töredelmesen be kell vallanom, hogy egy kis utánaolvasás* rávilágított, hogy a jeleneteket nem Guernseyn forgatták, mondván, hogy az a második világháborús jelenetekhez ma már "túl modern", így a nem túl távol eső dél-nyugat angliai partok kápráztatnak el minket a vásznon. Ettől függetlenül nem kétlem, hogy a sziget csodás lehet, szóval a végtelennek tűnő utazási listámra is egyből felkerült. 😃
*Forrás: https://www.solosophie.com/the-guernsey-literary-and-potato-peel-pie-society-filming-locations/
Kedvenc főszereplőm: Juliet Ashton. Nagyon régen azonosultam főszereplővel ennyire könnyen. Imádtam azt a hangvételt, amivel a leveleit írta. Bájos, szeleburdi, eltökélt nőnek festették le őt az írónők és ezzel engem teljesen megvettek.
Miért van hát bűntudatom ennyi kellemes érzés mellett?
Mert az emberiség egyik legszégyellnivalóbb időszakából rengeteg életutat mutat be nekünk a regény. A csodás Guernsey ugyanis német megszállás alatt volt a háború alatt, így az ottani angoloknak el kellett viselniük az ellenséges katonák mindennapi jelenlétét. Gyakorlatilag rabként éltek saját otthonaikban. Számtalan küzdelem, amit ritkán ismerhetünk meg ennyire bensőségesen.
Olvasás közben akaratlanul is részesévé váltam a történetnek. Úgy éreztem, én magam is a szigeten élek, és közeli szomszédaim sorsáról mesélnek a betűk. Már önmagában nagy dicsérete egy könyvnek, ha az olvasók könnyen azonosulnak vele, de az írónak ez nem kis kihívást jelent. Elvégre, ahány ember, annyi különböző személyiség, így tehát nehéz elérni, hogy tömegek azonosulhassanak ugyanazzal a regénnyel. Talán annak köszönhető, hogy ez ennek a műnek sikerül, hogy rengeteg sokszínű személyiséggel találkozunk. Minden lakó egy kicsit más, így tehát mindenki megtalálja a számára kedvenc karaktert.
Észrevettem már magamon, hogy legyen szó könyvekről vagy filmekről, én általában a főszereplő legjobb barátját szoktam leghamarabb megkedvelni. Ebben az esetben azonban szinte egyből azonosulni tudtam a hősnőnkkel, Juliettel. Az eltökéltsége, kielégíthetetlen kíváncsisága, életvidámsága és játékossága mind olyan tulajdonság volt, amit jobb napjaimon magamban is örömmel fedezek fel. Még az elvágyódását is sajátomnak éreztem. A fiatal nő, aki a nyüzsgő, londoni forgatagot otthagyja egy csendesebb, de milliószor festőibb és barátságosabb környezetért. Erről én is sokat szoktam fantáziálni. Értettem a tetteit, a miértjeit, az ok-okozatait, még akkor is, amikor épp rossz döntést hozott. Lássuk be, ez nem hátrány egy főszereplőnél.
Muszáj megjegyeznem, hogy tisztelettel adózom az írónők pártatlanságáért. Félre értés ne essék, a németek a rosszfiúk a történetben, ez teljesen egyértelmű, de bizonyos szituációkban rávilágítanak, hogy az a nép is különálló személyiségekből, egyénekből áll, akik közül nem mindenki gonosz. Amikor az összes karakter, esemény és az egész környezet arra utal, hogy minden német maga az ördög, szerintem igenis nagy bátorságra vall megmutatni néhány olyan szereplőt, akik erre rácáfolnak. Megingatják egy kicsit az olvasóban gerjedő gyűlöletet, megálljt parancsolnak a vak indulatoknak és egy kis megértést, világos rálátást adnak, amiktől hacsak egy kicsit is, vagy csak egy-két személlyel szemben is, de az olvasó ráébred arra, hogy nem minden fekete vagy fehér.
Bár arra számítottam, hogy egy könnyed, romantikus olvasmánnyal találom szembe magam, a háttértörténet miatt ezt nem igazán húzhatom rá a regényre. Tény, hogy mindig nagy érzékenységgel fogadom az ilyen tragédiákat. Anyám szavaival élve, "szociálisan nagyon érzékeny" vagyok. Ennek következménye tehát, hogy idegenek fájdalmát is képes vagyok néha magaménak érezni, ami azért nem mindig jelent előnyt. Ettől függetlenül, mint mondtam, valósággal bedaráltam a könyvet és egészen biztos vagyok abban, hogy akármikor kerül még a kezembe, ez mindig is így lesz.
 |
| Saját fotó |
Egy azonban biztos: a filmet már csak a képi világért is KÖTELEZŐ megnézni. Már a regényben leírtak alapján tudtam, hogy Guernsey káprázatos - számomra kicsit Skóciára emlékeztető - sziget, és szerencsére ezt gyönyörűen meg is mutatják a filmben. Azt azonban töredelmesen be kell vallanom, hogy egy kis utánaolvasás* rávilágított, hogy a jeleneteket nem Guernseyn forgatták, mondván, hogy az a második világháborús jelenetekhez ma már "túl modern", így a nem túl távol eső dél-nyugat angliai partok kápráztatnak el minket a vásznon. Ettől függetlenül nem kétlem, hogy a sziget csodás lehet, szóval a végtelennek tűnő utazási listámra is egyből felkerült. 😃
*Forrás: https://www.solosophie.com/the-guernsey-literary-and-potato-peel-pie-society-filming-locations/
Zárásként pedig néhány személyes adat a könyvről:
Könyv elkezdésének ideje: 2019.08.17
Könyv befejezésének ideje: 2019.08.20
Így jutott hozzám: A Libriben vettem.
Így jutott hozzám: A Libriben vettem.
Kedvenc főszereplőm: Juliet Ashton. Nagyon régen azonosultam főszereplővel ennyire könnyen. Imádtam azt a hangvételt, amivel a leveleit írta. Bájos, szeleburdi, eltökélt nőnek festették le őt az írónők és ezzel engem teljesen megvettek.
Kedvenc mellékszereplőm: Hát ez nehéz döntés. Gondolkodtam, hogy Isolát említsem e meg, aki egyfajta kelekótya vidámságot csempészett a lapok közé vagy Kitet, aki gyermeki ártatlanságával felüdülést hozott a világháború sújtotta vidék történetébe. Eszembe jutott Sidney, hiszen mindenki megérdemelne egy ilyen barátot és főnököt egy személyben. Nem beszélve Dawseyról, a kissé visszahúzódó, romantikus lelkű férfiról, aki önfeláldozóan mindent megtesz a szeretteiért. Sőt, még Amelián is elgondolkodtam, aki mintha mindenki édesanyja lett volna a könyvben. Szóval ne haragudjatok, de annyira megszerettem a karaktereket, hogy nem tudok egyetlen kedvencet kiválasztani.
Aki a legnagyobb meglepetés volt: Elizabeth McKenna. A legerősebb, legelszántabb, legemberségesebb személy, akinek minden tette magában hordozza ezeket a tulajdonságokat. A sorsa az, ami igazán meglepett, de erről most nem mesélnék többet. Olvassátok csak el! 😃
Kedvenc idézeteim: Mivel a regényben sok más írásból indéznek, ezért van, amelyik most említett idézetem eredeti forrása nem ez a könyv, hanem az abban megjelölt olvasmány.
"Én nem akarok férjhez menni csak azért, hogy férjnél legyek. El sem tudok képzelni fájdalmasabb magányt, mint hogy életem hátralévő részét olyasvalakivel töltsem, akivel nem lehet beszélgetni, vagy ami még rosszabb: akivel nem lehet hallgatni."
"Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele."
"Igaz lehet a régi mondás: a humor a legjobb szer, hogy az elviselhetetlent elviselhetővé tegye."
"A tengeren honol a menny nyugalma,
Halld, a hatalmas Lény ébren figyel."
"Azt hiszem, az ember többet tanul, ha közben nevethet is."
"Eszedbe jut-e valaha, hogy korábban az embereknek lelkük volt? Nemcsak hallomásból vagy afféle beszédfordulatként ismerték, hanem igazságként, és hozzá alkalmazták tetteiket. Semmi kétség, az más világ volt, mint a miénk... Mégis nagy kár, hogy süketek lettünk a lelkünk üzenetére - fel kell hát kerekednünk, hogy megtaláljuk újra, vagy mindenfelől nagy bajok fognak lesújtani ránk."
"A könnyű bánat sokat fecseg, de a nagy bánat néma."
"Gondold csak el! Akár az örökkévalóságig is epekedhettünk volna egymásért, és játszhattuk volna a gyanútlant. A méltóságunkhoz való rögeszmés ragaszkodás az egész életünket tönkreteheti."
A következő idézet pedig az eredeti kézirat írónőjétől, Mary Ann Shaffertől származik:
"Abban is bízom, hogy könyvem nyomatékot ad ama meggyőződésemnek, miszerint a művészet szeretete - legyen szó bár irodalomról, festészetről, szobrászatról vagy zenéről - segít az embereknek felülemelkedni az emberek állította korlátokon."
0 megjegyzés