Mennyire fontos a nevünk? Elgondolkodtatok már ezen valaha? Ritkán merül fel az emberben a kérdés, hiszen olyan természetes, hogy rendelkezünk vele. Egyszerűen van és kész. Kaptuk a szüleinktől, esetleg később saját magunktól egy jobb hangzásút, vagy házasság révén kibővítettük a szeretett személy nevével, hogy egyértelműen kimutassuk összetartozásunkat. A lényeg, hogy mindig, minden körülmények között van nevünk. Vajon ez mennyire határoz meg minket? Egy idő után név nélkül a személyiségünk is kicserélődik? Ha megváltoztatom (vagy megváltoztatják), akkor azzal együtt én magam is más emberré lennék?

Kérdések és kérdések, amik folyamatosan csak jönnek és igazán egyiket sem tudom  megválaszolni, hiszen nekem szerencsére csak egy nevem volt eddigi életem során, amivel - köszi apa és anya! - tökéletesen ki vagyok békülve. Ám az egyik legutóbbi olvasmányomnak köszönhetően megismertem egy, a sajátomtól teljesen eltérő perspektívát: egy lányról olvastam, akinek hét neve volt.

Hadd meséljek nektek az alábbi könyvről:

Hyeonseo Lee és David John - A lány hét névvel

Ez egy igaz történet. Azért kezdem ezzel, mert számomra talán ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben. Ez a sztori egyenlő a VALÓSÁGGAL! Talán akkor érthető meg igazán az, hogy miért ezen lovagolok, ha előtte mesélek egy kicsit róla.

Hyeonseo Lee (ejtsd: Hjonszo I) egy Észak-Korában született fiatal nő. Ott töltötte a gyermekkorát. Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja, azaz a felnőtté válása előtt azonban kíváncsisága olyan területre csábította, amelytől rettegnie kellett volna: ki, a való világba. Egy olyan helyre, amiről annyit tudott, amennyit a Kedves Vezető és a koreai propaganda - ide értve az iskolai tanulmányokat is - mondott neki. Vagyis nem mást, minthogy a szörnyek birodalma van a határon túl, az egyetlen, ami hűséget és tiszteletet érdemel, az Észak-Korea.

Elképesztő az a módszer, amit abban az országban használnak arra, hogy megtartsák a nép hitét. Mert ők bizony, hisznek. A könyvben Hyeonseo is leírja, hogy ő szereti a hazáját és mindig hiányozni fog neki. Ám azt a rendszert, ami mérgezi, tiszta szívből megveti. Mégis ennek a bizonyos rendszernek a téves működésére csak akkor eszmélt rá igazán, amikor már nem volt annak része, vagyis félig-meddig külső szemlélővé vált.

Érezte ő, hogy nem minden klappol. Az emberek hite ott nagy részt pusztán szín tiszta rettegés. Milyen tökéletes módszer az erőszakkal kivívott tisztelet! Milyen lélekölően elszomorító tény, hogy egy országot még ma is lehet így irányítani.

Nem szeretnék mindent elárulni a könyvből, de van egy apró részlet, ami azt hiszem, képes rá, hogy spoiler-mentesen, de mégis megfelelően ábrázolja az alaphangulatot, felfogást, életérzést, ahonnan a sztori indul.

A lány elmeséli, hogy a Nagy Vezérről és fiáról, a Kedves Vezetőről minden háztartásnak kötelezően egy-egy portrét kellett kiakasztani a falra. Néha ehhez társították még a Kedves Vezető édesanyjáról készült festményt is. Azon a falon semmilyen más kép nem kaphatott helyet. A keretnek és a festményeknek mindig, minden körülmények között tökéletesen pormentesnek, szimmetrikusnak és hát... egész egyszerűen tökéletesnek kellett lennie. Van az a kérdés tudjátok, hogy ha égne a házad és egyetlen dolgot hozhatnál ki, akkor melyik tárgy lenne az? Nos, azt hiszem, ezután a könyv után én már sejtem minden észak-koreai válaszát. Bizonyos időközönként, nyilván mindenféle előzetes bejelntés nélkül betoppanhattak a házba a "fehér kesztyűs hivatalnokok", akik leellenőrizték, hogy kellően rendezett állapotban vannak e a portrék. Ha nem? Jött a büntetés. Azt pedig, senki sem akart kapni. 

A politika hatalmas mértékben tör be az emberek magánszférájába... Vagyis elnézést, hiszen olyan igazából nincs is! Minden a kormányé, mindent ők irányítanak, mindent ők szabályoznak és bírálnak el. Ha hűséges vagy, jutalmat kapsz, ha nem, akkor büntetést. Egészen egyszerű rendszernek tűnik a kommunizmus, tudjuk ezt mi is, de ebben az országban teljesen más méreteket ölt, mint amilyet 21. századi fejjel, európaiként, felvilágosultként bármikor is fel tudnánk fogni.

Talán kicsit magával ragadott a hév. Ha erről a könyvről mesélek, mindig nagyon belelovagolom maga, egyre ingerültebb és dühösebb leszek. Nem bírom az igazságtalanságot. 

Ám Hyeonseo története nem csak erről szól. Megdöbbentő történeteket mesél arról, milyen felnőni ott, tanulni, családban élni, netalántán barátokat szerezni. Nem könnyű, amikor gimnazistaként kötelező foglalkozás az, hogy valakit megvádolj az osztályodból valamilyen "bűntettel". Olyan nem volt, hogy nem vádoltál meg senkit, hiszen csak a Vezér tökéletes. Mindenki hibázik néha. Így aztán olyan szintű bizalmatlanságot nevelnek bele a gyerekekbe, ami aztán egész életükre örök nyomot hagy rajtuk. Az írónő is belátja, hogy ezzel még most, sok-sok évvel később is küszködik.

Ám ez a sztori a szökésről szól, csak előtte muszáj megértened, hogy miért akar egyáltalán bárki elmenni onnan. Hyeonseo leírásánál jobb betekintést nem kaphatunk arra a világra, ám az sem sokkal szebb vagy egyszerűbb, amibe utána belecsöppen.

Számtalan kalandon keresztül vezet az ő útja, ami még most sem ért véget. Emiatt nem tudom igazán kijelenteni azt, hogy ez egy befejezett könyv, hiszen az írója még ma is éli életét, és annak minden egyes percével tovább szövi a történetet. Saját bujkálása - amely különböző személyazonosságok felvételére kényszerítette - azt is megmutatja, hogy milyen kívülállóként élni a világban. Egy szökött betolakodóként a hatalmas Kínában. Később pedig abba a folyamatba is bepillanthatunk, amit Dél-Korában alakítottak ki arra, hogy az északról átmenekülteket megfelelően bevezessék a saját társadalmukba. Hiszen nekik előről kell tanulniuk a történelmet! Fel kell fogniuk, hogy valójában mekkora a világ, és mennyi választási lehetőséget, új esélyt kínál nekik. Vannak, akiknek ez túl sok, túl ijesztő és aligha tudom őket megszólni ezért. Aki nem éli át, neki elképzelése sincs, hogy ez milyen lehet, de a könyv segít abban, hogy a sokkoló információk adagolása mellett azért befogadhatóvá és egy szabad szelleműnek is érthetővé tegye azt a rengeteg megpróbáltatást, amin a menekültek keresztül mentek - és mennek még ma is.

Mire tanított ez a könyv? Arra, hogy becsüljem a jogaimat, a szabadságomat, azt, hogy választhatok, dönthetek. Lehet, hogy nem mindig jól, de a rossz döntések is az enyémek, nem mástól függnek. A téma nehéz, és bár leír benne egy-két brutálisabb jelenetet (elmesélése Észak-Koreáról az éhezés idején különösen szívbemarkoló volt a számomra), nem ez az, ami miatt én többször megálltam és félretettem a könyvet. Sok gondolkodnivalót, mérlegelnivalót adott, amiket inkább ízlelgettem egy darabig.

Hyeonseo Lee és mindenki más, aki nála még sokkal szörnyűbb megpróbáltatásokon megy át csak azért, hogy szabad legyen, megérdemel minden tiszteletet, elismerést és megbecsülést. Olyan erő lakozik ezekben az emberekben, amit mi talán nem is érthetünk meg soha.

A könyv mellett szeretném felhívni a figyelmeteket egy videóra is, ami igazán híressé tette az írónő történetét. Sajnos angol tudás szükséges a megértéséhet, de azoknak is ajánlani merem, akik nem tudnak angolul, mert elég csak nézni azt, ahogyan előad, amilyen érzéseket kivált belőle a saját életének elmesélése.

Zárásként pedig néhány személyes adat a könyvről:

Könyv elkezdésének ideje: 2019.07.14

Könyv befejezésének ideje: 2019.08.17

Így jutott hozzám: Az egyik barátnőmtől kaptam ebookra.

Azaz igazság, hogy ebben az esetben egyszerűen nem érzem helyénvalónak, hogy kedvenc fő- és mellékszereplőket nevezzek meg, vagy olyasvalakit, aki a legnagyobb meglepetést okozta. Mint írtam az elején ez egy igaz történet. Valós emberek valós, átélt eseményeiről szól, így nem tartanám tisztességesnek, hogy karakterekről beszéljek.

Kedvenc idézeteim: