Sagittarius kiegészítő novella - Örökre
szeptember 12, 2019Sziasztok!
Ahogy hétfőn megígértem, most egy újabb Sagittarius meglepetést hoztam nektek, de nyugalom, ezúttal többet kaptok, mint egy kép. :D
Az eredeti történethez már készült két kiegészítő novella: az egyik Cassy kedvenc tőréről, az Ezüst Sárkányról, a másik pedig a sokat emlegetett Pandorai Csatáról szólt. Kinek a története lesz tehát a mostani? Derítsétek ki! ;)
Az eredeti történethez már készült két kiegészítő novella: az egyik Cassy kedvenc tőréről, az Ezüst Sárkányról, a másik pedig a sokat emlegetett Pandorai Csatáról szólt. Kinek a története lesz tehát a mostani? Derítsétek ki! ;)
 |
| Forrás: Pinterest |
Örökre
A kár
felbecsülhetetlen volt.
Nem az összedőlt ingatlan, vagy a leomló falak súlya alatt tönkrement tárgyak értéke volt kérdéses. Nem hulltak könnyek a szétszakadt könyvekért, az összetörött porcelán tányérokért, sem az ezüst étkészletért. Eszébe sem jutott senkinek, hogy sirassa a lakhatatlanná vált szobáját, a benne őrzött kincseket, a családi fényképeket vagy ékszereket. Mindez könnyen számszerűsíthető lett volna, de ezzel senki sem törődött. Mind tudtuk, hogy az egész örökre elveszett.
Örökre.
Milyen súlyos szó. Nehéz, akár a lelket nyomó fájdalom, ami vele járt. Olyan könnyen dobálóztam korábban ezzel a kifejezéssel! Abban a pillanatban azonban nem csak egy kiejtett szó volt, hanem maga a valóság. Soha azelőtt nem tűnt még ennyire igazinak és véglegesnek. Korábban azt hittem, hogy gyerekkoromban édesanyám halála miatt keresztül mentem már egyszer a poklon, így tehát még egy ilyen szenvedést nem kell újra elviselnem az életem során. Ám ez nem így működik, ez nem kívánságműsor.
Ahogy futottam a kártyavárként összedőlő falak, az esőcseppek gyorsaságával felénk hulló tégla darabok elől tudtam, hogy abban a pillanatban nem csak egy ház válik romhalmazzá, hanem az egész addigi életem.
Jobb kezemben tartottam egy fiú csecsemőt, akinek kétségbeesett sírását elnyomták a harcoló társaink éles sikolyai és dühös kiáltásai. Ballal erősen szorítottam egy lány aprócska csuklóját – talán túl erősen is, de nem kockáztathattam meg, hogy kicsúszik az a kis kar markom fogságából. A lány nem sírt, csak zihált a futástól, az erőltetett tempótól. Szinte magamon éreztem, ahogy fájhat már az oldala, a tüdeje és a végtagjai, de ő is tudta: lassítani nem lehet.
Mikor mindennek vége lett már messze jártunk. Nem láttuk, amikor az utolsó fal is támaszték híján feladja a küzdelmet és inkább meghajol. Ahogy azt sem követtük figyelemmel, hogy ott maradt családtagjaink harca milyen eredménnyel zárult.
A szívem szakadt meg, amiért apámat, vezetőmet és mentoromat is hátra kellett hagynom. Nem harcolhattam az oldalukon – az én utam nem a küzdelem, hanem a gyógyítás volt. Ebből merítettem erőt, amikor már úgy éreztem, nem megy tovább. Két gyermek biztonsága, élete múlott azon, hogy mennyire leszek kitartó, erős és határozott. Puszta jelenlétemmel gyógyítanom kellett kettejük éppen összeomló, ártatlan lelkét.
Mindenki azt mondja, hogy aznap én mentettem meg családunk két legfiatalabb tagját. Pedig az igazság az, hogy ők tartottak életben engem. A tudat, hogy mellettem vannak, gondjaimra bízták őket, továbbhajtott. „Ha megtörténik a lehetetlen és a családunk elveszíti a csatát, akkor csak én maradok nekik” – mantráztam magamban és még erősebben szorítottam a gyerekeket.
Érdekes az idő. Az akkori gondolataimat játszi könnyedséggel idézem fel, de tetteim annyira ösztönösek voltak, hogy szinte oda sem figyeltem rájuk, így azokat felidézni már sokkal nehezebb.
A Központtól két háztömbnyire, egy ócska garázsban volt két tartalék autó, amit vészhelyzet esetére tartottunk fent. Így vagy úgy, de elvergődtünk odáig, beültünk az egyik járműbe és padlógázzal elhagytuk a várost. Az úti cél sem volt kérdés: a Gale farm felé tartottunk. Halványan dereng, ahogy leparkolok a farm közepére épített családi ház előtt. Olyan görcsösen szorítottam a kormányt, hogy a családfőnek, Anthony Galenek szabályosan le kellett feszítenie róla az ujjaimat. Felesége, Celestine ijedt arccal, de rutinos mozdulatokkal vette át a kislánytól az ölében pihenő csecsemőt, majd mindkettőjüket beterelte a házba, ahonnan egy másik baba sírása hallatszott ki.
- Inaya – szólított meg Anthony halkan, óvatosan. – Most már biztonságban vagy, tündér, nem kell félned.
Tündér. Kislánykoromban hallottam utoljára ezt a becézést.
Abban a pillanatban zokogni kezdtem, és talán abba sem hagytam még néhány napig. Bár a Központunk Vezetőjét, Patricket Anthony életben találta, a gyászunk akkor még sokkal nagyobb volt az örömnél.
Elvesztettem az édesapámat.
Örökre.
Megint ez a szó! Szívet tépő, lélekromboló, mint hallani valaki utolsó sóhaját. Én nem hallhattam apámét. Nem volt búcsúszó, utolsó tanács, melybe kapaszkodhatok a nagy betűs életnek nevezett úton, amin még csak most indultam el. Még annyit sem mondhattunk, hogy szeretlek. Mindezt legjobban tisztelt mentorom, Natasha árulásának köszönhetően. Ha lehet, ettől csak még kínzóbb volt a fájdalom.
Nem szenvedtem egyedül. Ez a tudat, bármilyen kegyetlenül is hangzik, megnyugtatott. Körülvettek Sagittariusok, akik ugyanazt a fájdalmat élték át, amit én. Jobban támaszkodnunk kellett volna egymásra, de mind roncsnak éreztük magunkat, így hát nem volt elég energiánk ahhoz, hogy sokáig egymás vállán sírjunk. Hiányzott egy szilárd erő, ami az életünk széttört darabjait ismét egy egésszé varázsolja.
Tudtuk, hogy lelkünk romhalmazának összetakarításához több idő kell, ám környezetünk újjáépítésébe belefoghattunk. Néhány nappal a csata után a Pandora környékén élő Sagittariusok összefogásának köszönhetően találtunk egy épületet, amiről úgy gondoltuk, hogy kis tatarozással az új Központunkként tündökölhet majd.
Amíg Anthony és Patrick a ház újjáépítésének tervén dolgoztak, én bevetve mágikus képességemet azon voltam, hogy enyhítsek Celestine fájdalmán és szeretett vendéglátónk Árnylénytől kapott szúrt sebe hamar begyógyuljon. Tisztában voltam vele, hogy a lelkében sokkal nagyobb a kár, mint a testében, de én csak az egyiken segíthettem – így azon megpróbáltam minden erőmmel. Bár elvesztette a lehetőségét, hogy újabb gyermekeket szüljön, lánya, Cassandra szerencsére biztonságban és egészségben nevelkedhetett fel. Én akkor nem tudtam ennél nagyobb ajándékot elképzelni.
Újabb napok teltek el, a tervezgetést tettek követték: megkezdődött az építkezés. Számtalan ismeretlen ismerős bukkant fel a farmon és a Központ környékén, mondván, hallották, hogy mi történt, segíteni akarnak. Elöntött a hála és a meghatódottság. Ez volt a Sagittarius nép. Ettől volt olyan erős: az összefogástól.
Az új Központ a városközponttól kijjebb volt, mint az előző, de így nagyobb volt a telek mérete, ami a ház alatt megbújó kiképző termek miatt határozottan előnyt jelentett. A tervek szerint ugyanis a föld alatt a ház területének majdnem kétszerese beépítésre került, hogy a leendő Harcosok ott tanulhassanak és gyakorolhassanak.
Épp a bejárati ajtóhoz felvezető lépcsősoron ültem Patrick mellett és azon vitáztunk, milyen elrendezésre lenne szükség a lenti részen, amikor meghallottuk az akkor még rozoga vaskapu nyikorgását: ismét érkezett hozzánk valaki. Annyira belemerültem a tervezgetésbe, hogy először fel sem pillantottam. Szinte naponta bukkantak fel új arcok az építkezésen, mindenki eltérő ideig tudott maradni és más-más területen a segítségünkre lenni, így különösebben nem hozott lázba, hogy új személy érkezik.
Aztán megcsapott a férfi illata és lelki szemeim előtt azonnal különböző képek váltakoztak gyors egymásutánban: sűrű fenyőerdő, a tűlevelektől süppedő, de szúrós talaj, a fák durva erezete, a levelek közt utat találó fénysugár. Pusztító támadás volt ez az érzékeimnek.
Felnéztem, és figyeltem a Patricknek épp kezet nyújtó ismeretlen minden mozdulatát. Nálam legalább egy fejjel magasabb volt, bőre két-három árnyalattal sötétebb, és sokkal, de sokkal izmosabb. Egyszerű fekete farmert és ugyanilyen színű pólót viselt, ami szorosan tapadt gondosan kidolgozott felsőtestén. Egyértelműen Harcos volt. Ha az izmaiból még nem is, de a határozott mozdulataiból és magabiztos kiállásából már mindenképpen tudni lehetett. Katonásan rövidre vágott fekete hajához és ugyanilyen színű szemeihez tökéletesen illett a ruházata és az acélbetétes bakancs.
Észre sem vettem, hogy egyenesen bámulom az újonnan érkezőt, amíg Patrick torokköszörüléssel fel nem hívta rá a figyelmemet. Pironkodva fordítottam tekintetemet a Vezető felé, aki ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rám, mint amilyennel mindenki másra a csata óta. Ez kissé kijózanított és kellő erőt adott ahhoz, hogy felálljak a poros lépcsőről, kezet nyújtsak a férfi felé és illedelmesen bemutatkozzak.
- Szia, a nevem Inaya Payton. – A Sagittarius társadalomban nem volt szükség magázódásra, hiszen mind egy család részének tekintettük magunkat. Ez megkönnyítette, hogy hamar be tudjunk illeszkedni máshol élő Sagittarius csoportokba is, ám akkor úgy éreztem, hogy a szám teljesen kiszárad, a gyomrom összezsugorodik, a térdem pedig remegni kezd. Én magam sem értettem, de elfogott a vágy, hogy minél hamarabb érintkezzünk, még ha csak egy futó kézfogásról is volt szó.
Azonban a következő pillanatban nem történt semmi… majd az azt követőben sem. Mivel két lépcsőfokkal feljebb álltam, ezért pont egy magasságba kerültem a férfival. A tekintetemmel próbáltam kerülni az övét – féltem, hogy akkor Sagittarius létemre szégyen szemre elpirulok, vagy ne adj Kheirón elájulok -, de az örvényként vonzotta az enyémet. Messziről tiszta feketének tűnt a szeme, de közelebbről már észrevettem a sötét árnyalatot díszítő, pár árnyalattal világosabb barna pöttyöket. Telt ajkai halvány mosolyra húzódtak, amit az arcát fedő rövidre vágott szakáll megpróbált eltakarni, de szerencsére én szemfülesebb voltam ennél.
- Az új segítőnk pedig Lionel Hunter. – Patrick megunta a várakozást és kezébe vette az irányítást. Úgy tűnt, ez kissé kirángatja Lionelt is a kábulatból, de reméltem, hogy azért nem nagyon. Hízelgőnek éreztem, hogy szóhoz sem jutott.
- Örülök, hogy megismerhetlek Inaya – mondta végül Lionel, én pedig abban a pillanatban elvesztem, amint kiejtette a nevemet.
A napok innentől kezdve sokkal vidámabban teltek. Észrevettem magamon, hogy alig várom, hogy eljöjjön a reggel és újra találkozhassak a Harcossal, aki a legnagyobb káosz közepén bukkant fel az életemben, mint valami hős megmentő. Bár az időnk legnagyobb részét kemény munkával töltöttük, még az is szórakozásnak tűnt. Amikor Lionel egy-egy röpke pillanatra megérintette a vállamat, hogy mutasson valamit, esetleg végig simította a tenyeremet, amikor a kezembe adott egy tárgyat, mindig úgy éreztem, hogy a talaj fölött lebegek néhány centivel.
Rövid időn belül az is kiderült, hogy Lionel nem „csak” egy egyszerű Harcos, hanem meglehetősen elismert a Sagittariusok ezen körében. A kiképző központnak szánt terület megtervezését végül teljes egészében átvállalta és rengeteg olyan hasznos tanáccsal szolgált, ami a Tanító Patricknek és nekem, mint Gyógyítónak eszünkbe sem jutott volna. Ám én mégsem ezt tartottam a legnagyobb segítségnek. A közelében úgy éreztem, fellélegezhetek, megkönnyebbülhetek, soha többé nem kell rettegnem semmitől. A képzeletemben ő jelentette számomra az erős támasztékot, ami hozzájárult ahhoz, hogy elkezdjem összefoltozni darabokra esett lelkemet.
Azon az esős napon, amikor minden megváltozott hárman ültünk a Gale farm fedett teraszán és a szükséges felszerelésekről készítettünk listát.
- Szükségem van új orvosi eszközökre, hiszen a korábbiak használhatatlanok – erősködtem, miközben próbáltam kerülni Patrick tekintetét. Az előző eszközeinket ugyanis az akkori Gyógyító Mesterünk, Patrick felesége használta, akinek árulása a pusztuláshoz vezetett. – Ezeket nem lehet csak úgy kimenekíteni a romok alól és „kipofozni”. Kíváncsi lennék, hogy akkor is húznátok e a szátokat, ha a ti életetek múlna azon, hogy új eszközzel dolgozom vagy sem.
- Rendben van Gyógyítók gyöngye – mondta élcelődve Lionel -, de ne felejtsük el, hogy a fegyvereink értékét sem becsülhetjük le. Ha nincsenek megfelelő harcászati eszközök, a jövőbeli Harcos Mesteretek igen nagy gondban lesz, amikor a Központ és a benne lakók védelméről kell gondoskodnia.
Ez komoly arcon csapás volt. Nem a fegyverek miatt – hol érdekeltek azok engem?! -, hanem mert érkezése óta Lionel akkor először utalt rá, hogy ő csupán vendég köztünk. Majdnem egy egész hónapja velünk volt már, így a jelenléte már-már természetesnek hatott mindenki számára. Az én szívem pedig egyenesen meghasadt, amikor egyetlen rövid mondatával porba tiporta minden korábbi álmomat.
Nem marad itt. Elmegy.
Örökre.
Ostoba fruskának, romantikus félnótásnak éreztem magam. Ha egy kicsit okosabb lettem volna, akkor könnyen elkerülhettem volna a csalódást, hiszen soha, egyetlen szóval sem mondta, hogy végleg itt maradna. A sebzett, tönkretett lelkem könnyen beleesett egy illúzió csapdájába, amiben Lionel volt a herceg, én pedig a hercegnő, akit megmenthet. Nem is gondoltam, hogy lehet más a történet vége, mint az, hogy együtt ellovagolunk a naplementében.
Sok veszteséget átéltem már, de akkor úgy éreztem, elértem a határaimat, nem bírok el még többet. A gondolat, hogy egyetlen, erős támaszom magamra hagy és én ismét egy romhalmaz közepén találom majd magam, annyira elkeserített, hogy érzéseimet már titkolni sem tudtam.
Felugrottam az asztaltól és nem törődve Patrick meglepett arckifejezésével, szó nélkül lerohantam a tornácról és futottam, egészen a birtok szélén húzódó erdőig. Az első utamba kerülő fa törzsénél összerogytam. Ott ültem a nyári záportól nedves talajon, bőrig ázva, sárosan, reményvesztetten. Éreztem, hogy gyerekesen viselkedem, de hát nem rég még valóban az is voltam. Alig éltem többet, mint húsz év, az élet máris annyi terhet rótt rám, hogy úgy éreztem, belerokkanok.
Elveszítettem a szüleimet, a mentorom elárult, az otthonom megsemmisült. Egyik napról a másikra a Vezető után én lettem a Központ életének második legfontosabb tagja. Éppen csak megtanultam kezelni a képességemet az Ősöknek hála, de máris legfőbb Gyógyítója lettem Pandora város Sagittariusainak. Két gyermek kimondatlan anya pótlékja voltam és egyes napokon Patrick csak azért tudott a felszínen maradni, mert mágiámnak köszönhetően el tudtam venni egy kicsit a mérhetetlen fájdalmából.
Úgy éreztem, egyetlen jó dolog történt az elmúlt időszakban: Lionel érkezése. A Harcos felbukkanására úgy tekintettem, mint egyfajta ajándékra Kheiróntól a sok szenvedésért. Akkor azonban kiderült, hogy ez is csak újabb csapás, egy veszteség, amit el kéne tudnom viselni.
- Tesztelsz engem? – suttogtam magam elé a semmibe meredve. – Kíváncsi vagy mennyit bírok még? Ennyit! Elég volt. Elég volt… elég volt. – A hangom teljesen elhalt, már szavakba sem bírtam önteni a fájdalmamat.
Fogalmam sincs, hogy meddig maradtam volna a szakadó esőben a sáros talajon ülve. Néha úgy érzem, soha nem álltam volna fel. Ám Lionel utánam jött. Tudtam, hogy ő az; testének illatát úgy ismertem már, mint a sajátomat. Nem mozdultam. Képtelen voltam megfordulni és a szemébe nézni. Nem akartam látni, hogy kit fogok elveszíteni.
Lionel azonban következő tettével teljesen meglepett: mögém térdelt, nem törődve a minket körülvevő sárral, majd szorosan átkarolt. Mellkasának döntöttem a hátamat és éreztem, milyen erősen ver a szíve. Karjaival átfogta a vállaimat és úgy magához szorított, mint aki legszívesebben összeolvadna velem. Ajkaival csókot lehelt a nyakamra, amitől az ereimben áramló vér azonnal meglódult.
- Kérlek, ne haragudj rám! – halk suttogás volt csupán, de én mindent kristálytisztán értettem. – Nem akartalak megijeszteni a szavaimmal.
- Nem azokkal ijesztettél meg – mondtam én is halkan, mégis vádlón -, hanem azzal, amire utaltál velük.
Mély sóhaj volt a válasz, majd Lionel ajka ismét az ütőeremnél pihent meg. Tudtam, hogy megálljt kellene parancsolnom neki és saját vágyaimnak is, hiszen ezzel csak megnehezítette az elválás pillanatát, de Lionel, akkor másodszor lepett meg.
- Nem így terveztem, Inaya. Ide akartam jönni, segíteni, néhány napot, talán egy hetet itt tölteni, majd továbbmenni. Meg akartam látogatni az összes Sagittarius Központot ezen a kontinensen, hogy még többet tanuljak és egy nap én legyek a legjobb Harcos Mester, akit ez a nép valaha látott. Tessék, most mégis itt vagyok. Majdnem egy hónapja érkeztem Pandorába, de abban a pillanatban, amint megpillantottalak tudtam, hogy egyáltalán nem érdekel, máshol mit tanulhatok és kikkel találkozhatok. Attól a perctől fogva nem akartam senki mást, csak téged és most sem akarok semmi mást, csak veled lenni örökre.
Örökre.
Azt hittem, nálam jobban senki nem ismeri ennek a szónak a valódi értelmét. Először édesanyám halála után fogtam fel. Legnagyobb példaképem olyan betegségben hunyt el, amit most mágiámmal könnyedén leküzdhetek, ám akkor, alig tizenkét évesen képességem még nem mutatta meg magát. Az emiatt érzett bűntudatról is tudtam, hogy örök kísérőm lesz az életben. Másodszor a Pandorai Csata néven elhíresült borzalmas napon találtam szembe magam ezzel a kifejezéssel. Azután is abban a hitben voltam, hogy egy ilyen véglegességre utaló szó csak rosszat jelenthet, fájdalmat és kínt hozhat.
Tévedtem.
Lioneltől ez a szó ígéret volt és elhatározás. Egyszerre nyújtott biztonságot, bizonyosságot és szerelmet. Azt hittem, az engem ért veszteségek miatt már soha többé nem leszek képes őszintén mosolyogni. Abban a pillanatban azonban felfelé íveltek az ajkaim és szárnyra kapott a lelkem. Ott és akkor tudtam meg, milyen igazán boldognak lenni.
Nem emlékszem, meddig ölelkeztünk az esőben, de azóta sem engedtük el egymást.
Mert az örökre pontosan ezt jelenti.
✩
0 megjegyzés