Bár nem a legjobb minőségű, mégis ez a kedvenc fotóm anyáról. Az első közös képünk. Bármikor fel tudom idézni magamban, ahogy szemtelenül fiatalon, széles mosollyal, csillogó tekintettel áll büszkén az apró, ám annál rumlisabb konyha közepén. Úgy öleli domborodó pocakját, hogy elhiszem, képzeletben ő már a hús-vér, lélegző, apró babáját karolja át.

Még ma is így hív, amikor elérzékenyül: kisbabám. A nagymamám is így szólítja őt, ha épp szentimentális kedvében van – márpedig elég érzelgősek vagyunk. Volt idő, amikor zavart. Kamaszként a lehető legmesszebb éreztem magam a kisbaba kortól, szinte letagadtam, hogy valaha is hordtam pelenkát, hát még azt, hogy édesanyám cserélte ki! Most, egy évtizeddel később meghallom, hogy „kisbabám” és máris olvadok, mint meleg kenyéren a vaj. Mi változott? Sok minden történik tíz év alatt.

Ma csendben figyelem anyut, ahogy fújja ki a konyhaablakon a cigi füstöt és közben azt magyarázza teljes meggyőződéssel, hogy a családban csak ő képes minden füstkarikát a lakásból kifelé fújni, így természetesen mindenki más miatt van büdös bagószag. Rázom a fejemet, de nem szólok semmit, csak mosolygok. Úgyis igaza van – akkor is, ha nem. Ezt túl sok tapasztalat árán tanultam meg. Eszembe jut a kedvenc képem és lelki szemeim előtt próbálom azt rávetíteni a jelenre.

Tágasabb a konyha, így a rumli jobban eloszlik, de azért halványan még felfedezhető. Anyu a zumbához felvett edzőnadrágban feszít. „Még mindig elképesztően csinos, pedig azóta három gyereket szült! Többször kell eljárnom vele zumbára…” – jut eszembe a gondolat. Aztán az arcára nézek. Több ránc van rajta, de közel sem annyi, amennyit az elmúlt évek valójában indokolttá tettek. A mosolya kissé megtört, de még mindig tud széles és őszinte lenni. A tekintetéből süt, hogy vele aztán nem szórakozhat senki. Sem idegenek, sem barátok, sem férfiak, sem az Élet. Köszöni szépen, de ő most ki van békülve önmagával és a helyzetével, szóval a depresszió keressen mást, aki vevő lehet rá.

Emlékszem, milyen volt, amikor a búskomorság úgy élt velünk, mintha a harmadik fivérem lenne. Akkor igazán féltem. Nagyon aggódtam, hogy ott is marad és családtagként ott lesz velünk minden fontos pillanatban, csak azért, hogy beárnyékolja azt. Akkor sokkal nehezebb volt felidézni azt az anyukámat, aki a kamerának pózolt, pocakjában velem. Nekem is és neki is.

Aztán valahogy neki mégis sikerült. Felidézte, megőrizte, szívébe zárta olyan mélyre, hogy senki ne férjen hozzá, ne bánthassák, ne törölhessék el. Úgy éreztem, hogy szemtanúja vagyok egy főnix újjászületésének. Féltem, hogy a hamvak látványától már soha nem szabadulunk, ám végül kiderült, hogy azok új életet rejtettek.

Láttam, ahogy talpra áll, majd egyenes gerinccel, felemelt fejjel egyre inkább kiszélesíti a mosolyát és a tekintetében megbújó szikrából újra lángot csihol. Ez a tűz azonban nem csak ragyogást kölcsönzött neki, hanem erőt is. Idővel olyan sokat, hogy már mások is meríthettek belőle. A betegek, akiknek ápolásának szentelte egész életét. A szerettei, akik legalább annyi ámulattal, mint tisztelettel figyelik az ismét lobogó lángokat. Én is tőle csenek egy kis muníciót, ha úgy érzem, egyedül már nem megy.

A legszebb az egészben, hogy ő ebből mit sem érzékel. Fogalma sincs, hogy miközben a családom nem megfelelő cigarettafüst kifújó technikájáról beszél, az én agyam azon jár, hogy mennyi minden történt a kedvenc közös képünk lencsevégre kapása és a jelen pillanat között. Nem is sejti, hogy fejemet rázva, magamban mosolyogva újra és újra hálát adok, amiért ilyen erős édesanyám van.