Sziasztok!

A minap találkoztam az egyik népszerű közösségi oldalon egy képpel, ami igazából néhány szóval leírta az eddigi életemet. A bejegyzés a következő szöveget tartalmazta:

"Barát: - Hogy lehet, hogy te adod a legjobb tanácsokat párkapcsolati ügyekben, mégis szingli vagy?

Én: - Az edzők nem játszanak."

Ezzel nagyjából le is zárhatnám a dolgot, de ehelyett inkább kinyitnék egy témát.

Nyilván, mint minden másról, a párkapcsolatokról is meg van mindenkinek a saját véleménye. Mit szabad mondani? Mit kell tenni? Ezt még toleráljam? Ezt adjam fel? Amúgy mi a francot jelent az, hogy kapcsolat? Tuti, hogy mindenkinek meg van erre a válasza... de kizárólag akkor, ha másról van szó! :D

Az utóbbi néhány hétben különböző baráti társaságokban merültek fel ugyanezek a kérdések, és én váratlanul tanácsadó szerepben találtam magam. Oké, ez a munkaköröm megnevezésében is benne van, de a munkahelyemen nem mások szerelmi életéről hangoztatom a véleményemet, szóval ez mindenképpen más terep. Ráadásul egy meglehetősen kényes és felelősségteljes terep.

Kényes, mert mindenki azt szeretné hallani, hogy egy bizonyos szituációban a másik fél cselekedett rosszul. Felelősségteljes, mert a "Most mi a fenét csináljak?" kérdésnél ha megmondod, hogy mit lépjen az illető, de a helyzet rosszabbra fordul, akkor máris te vagy a hibás (még ha csak részben is). Én ezért megtanultam, hogy sokkal egyenesebb, ha egy ilyen párbeszéd kezdetén előrebocsátom a barátaimnak, hogy hiába az ő pártjukat illene fognom, ha úgy gondolom, hogy ők a hülyék, akkor bizony megmondom. Mert hogy amúgy szerintem ettől leszünk igazi barátok, nem pedig instánjólmutatunkegyüttabfffeliratmögött barátok. Ez másik téma.

Most nem szeretnék belemenni a különböző problémákba, amik egy kapcsolat során felléphetnek, mert ahhoz egy egész rovatot kéne nyitnom. Arról viszont írni akartam, amihez igazából az esetek 90%-ban kilyukadunk egy ilyen fröccsmámoros beszélgetés alatt: az ember fél egyedül lenni. Azért nem mer kimondani dolgokat, azért bátortalan ahhoz, hogy lépjen, mert valójában retteg attól, hogy valami rosszat tesz, a másik ezért búcsút int, ő pedig hoppon marad és hát nyilván, ha egyedül van az ember akkor magányos is, és ha magányos, akkor jobb, ha inkább el is ássa magát valahol. Bullshit.

Valóban nem könnyű feladat és éppen ezért időt is kell adnunk magunknak ahhoz, hogy az agyunkban átállítsuk azt a rossz felfogást, hogy az egyedüllét csak szenvedést hozhat nekünk. Ehelyett észre kell vennünk az ebben rejlő hatalmas lehetőséget! Én határozottan állítom, hogy minden embernek jót tenne minimum fél év egyedüllét. És nem, itt nem a remete életmódra gondolok (nyilván ér találkozni családdal és barátokkal...), de arra igen, hogy egyedül éljen az ember valahol, párkapcsolat nélkül. Miért? Mert ilyenkor rákényszerülsz arra, hogy saját magaddal tölts egy kis időt!

Ha erre képtelen vagy, az nem jó. És akkor jöhet a közhely: ha saját magadat nem szereted, hogyan várhatod el másoktól, hogy szeressenek? Tudom, tudom, mindjárt én ásom el magam, amiért ezzel a szöveggel jövök, de azért lássuk be, nem véletlenül mondogatják ezt olyan sokan.

A jelenben is vannak olyan ismerőseim, akiknek ezt napi rendszerességgel elmondhatnám, de pár évvel ezelőtt még én sem így láttam a dolgokat, ahogy most. Hagytam, hogy az aktuális kapcsolatomhoz idomuljon a saját személyiségem. Észre sem vettem, de a zenei ízlésem, a stílusom, a szóhasználatom, de még a gesztusaim is mindig olyanok voltak, amilyenek az akkori "életem szerelméé". Mondanom sem kell, hogy nagyon gyors "szerelmek" voltak ezek, ám a nagyobbik baj az volt, hogy amikor véget ért egy kapcsolat, én teljesen megsemmisültem. Lenullázódtam. Hirtelen nem maradt belőlem semmi, mert minden ami voltam, valójában nem a sajátom volt, hanem másé.

Aztán besokalltam. Olyan sokszor éreztem azt, hogy visszakerültem a START mezőre, hogy elegem lett. Eltökéltem, hogy mindenkitől függetlenül kitalálom, hogy ki is vagyok én. Ezzel kapcsolatban folyton az a jelenet jár a fejemben az Oltári nőből. Tudjátok, klasszikus romantikus film Julia Robertsel és Richard Gere-el (nem, nem a prostis, hanem egy kilenc évvel később készült másik közös filmjük xD). Abban van szó arról, hogy a főszereplő nő mindig úgy szereti a tojást, ahogy az aktuális vőlegénye. Rántva, buggyantva és a többi, és a többi. Aztán egyszer leül, végig kóstolja az összes, különböző módon elkészített tojásokat és kitalálja, hogy melyik az, ami tényleg az Ő kedvence. Ezt az egész folyamatot ezzel lehet a legegyszerűbben és a legjobban szemléltetni.

Márpedig mikor máskor tudnád másoktól teljesen függetlenül kitalálni, hogy TE mit is akarsz, ha nem akkor, amikor nincs melletted olyan, aki befolyásolna ebben? Igen, lehet, hogy ennek az első lépése az lesz, hogy kideríted, hogy csak azért imádtad e azt a béna, fura nevű zöldséget, amit együtt sokszor ettetek, mert a párod kedvence volt, vagy azért, mert tényleg ízlett. Aztán ebből kiindulva szépen fokozatosan megismered önmagadat. Mit szeretsz enni? Mi a kedvenc piád? Melyik a kedvenc filmed? Van egyáltalán olyanom, hogy hobbi? Aztán jöhetnek a kényes kérdések: milyen értékes dolog van bennem? Miben vagyok jó? Mi az, amire tényleg büszke vagyok? Milyen ember vagyok és milyen akarok lenni?

Az ezekre a kérdésekre adott válaszokból építed fel saját magad. Építőiparban dolgozó családból jövök, lehet ezért van az, hogy én erre úgy gondolok, hogy megépítettem az alapot. Erre aztán lehet valaki mással felhúzni egy közös házat, de ha annak bármikor, bármelyik fala összedől, az alapnak akkor sem eshet baja. Az csak az enyém, ahhoz nem nyúlhat senki. Nyilván azt nem tudom garantálni, hogy csalódások ne érjenek. Azt viszont igen, hogy az ilyen csalódások után ne azt érezzem, hogy teljesen elveszítettem azt, aki vagyok. Ez többé már nem fordulhat elő és ezt annak az időszaknak köszönhetem, amikor kizárólag önmagammal foglalkozhattam.

Ennek az időnek köszönhetően lehetek most biztos abban, hogy bárki is köt ki mellettem, ő azért fog szeretni, aki igazán én vagyok, nem pedig azért a valakiért, akinek miatta mutatni akartam magam.