Aki követte a 10 napos kihívást, és olvasta a 7. napra vonatkozó részt, ahol négy könyvet kellett kiválasztanom (elérhető ITT), ő tudhatja hogy a Mi vagyunk a medvék után melyik könyvet szerettem volna a kezembe venni. Hadd meséljek nektek kicsit az alábbi regényről:

DANIEL GLATTAUER - GYÓGYÍR ÉSZAKI SZÉLRE

A tavalyi évben az egyik facebook csoportban szó volt a levélregényekről. Egyet sem olvastam még soha életemben, de a hallottak alapján úgy gondoltam, ideje belevágni és valami újat kipróbálni. Több cím is szerepelt a listámon, azonban a dolog kísérleti jellege miatt úgy gondoltam, hogy jobb kicsiben kezdeni, ezért a nem túl hosszú (238 oldalas) német műre esett a választásom.

Mielőtt továbbhaladnánk, szokás szerint olvassátok el a könyv leírását:

"Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, de félreüt egy betűt, és levele véletlenül Leo Leikénél köt ki. Minthogy újra meg újra a rossz címre ír, Leo egy idő után kénytelen felvilágosítani őt a tévedéséről. Így veszi kezdetét a különleges levélváltás, melynek során a teljes ismeretlenség és kedves bensőségesség közti keskeny mezsgyén egyensúlyozva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, míg végül kénytelenek feltenni maguknak a kérdést: vajon a levelekben kifejezett, egymás iránti egyre erősebb érzéseik kiállják-e a személyes találkozás próbáját? És ha igen, hogyan tovább?"

(Forrás: Moly)

Nos, az alapsztorit ez a leírás elég érthetően felvázolja nekünk. Egy ostoba véletlen, egy rosszkor rossz helyen becsúszott plusz betű - néha csak ennyin múlik.

A könyv sok szempontból remek választás volt. Egyrészt teljes mértékben meghozta a kedvemet a levélregényekhez, másrészt pedig jól esett egy ennyire élethű történetet olvasni. Félelmetes, mennyire magamra ismertem néhány szituációban, és az a sejtésem, hogy az olvasóközönség legnagybb százaléka így volt ezzel.

Kezdetben a korábbi, plátói szerelmeimet juttatta eszembe a könyv, akik - pont úgy, mint mindenki másnak - nekem is részesei voltak az életemnek. Talán emiatt tudnám elsősorban keserédesnek leírni a regény által bennem keltett érzést. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért pont ez a kellemetlen, de az élettel együtt járó szerelem ugrott be. Az, hogy a szereplők emailen keresztül kommunikálnak, nem pedig személyesen, kísértetiesen emlékeztet egy olyan szituációra, amikor az internet adta álarc mögé bújva sokkal nyíltabban és könnyebben beszél az ember, ám szemtől-szemben leginkább csak dadogni képes. Tipikus tini-filmes jelenet, és leginkább azért, mert minimum egyszer ezt mindenki átéli.

Álarc. Arctalanság. Rejtőzködést sejtettnek, mégis ilyenkor adja az ember igazán önmagát. Ez tökéletesen kiderült a könyvben is. Elképesztő volt olvasni, hogy mennyire más, ám közben mégis ugyanolyan egy kapcsolat akkor, ha nem "zavarnak be" a külsőségek. Tudom, ez most kissé kacifántos, megpróbálom kibogozni.

Más, mert a külsőség nem jelent gátló tényezőt. Akárki, akármit mondd, manapság az bizony igenis számít. Ha eléd áll egy olyan személy, aki a lehető legtávolabb esik az "esetedtől", akkor nem kezdeményezel vele kommunikációt, vagy ha ő teszi meg, próbálod a legrövidebben lezárni. Így soha nem tudhatod meg, hogy milyen ember társaságától estél el. Nem kell egyből házasságra gondolni, itt egy tökéletes barát elvesztésére is gondolok. Az, hogy a szereplőink a számítógépük mögé bújtak, adott számukra egy lehetőséget arra, hogy igazán őszintén megismerjék egymást. Függetlenül attól, hogy kinek milyen színű a haja, vékony vagy túlsúlyos-e, alacsony vagy magas, fiatal vagy idős. Minden, ami "normális" esetben alapvető információ, sőt, részei az első benyomásnak, hiszen mindez - többnyire - ránézésre megállapítható, itt elenyészett, jelentéktelenné vált. Legalábbis egy ideig.

Ugyanolyan ez az email-kapcsolat, mint mindegyik másik, mert idővel itt is óhatatlanul felbukkantak problémák. Érdekellentétek, amik esetén kompromisszumot kell kötni. Kíváncsiság és a vágy, hogy a számodra fontos személyről mindent megtudj. És igen, kezdetben bármennyire is szép, idővel egyre sürgetőbb kérdéssé válnak a külsőségek is. Ám akkor már mérlegelni kell: mi az, amit még titokban tarthatok? Amit még megvédhetek az email adta álarc mögött? És mi az, amit ki kell adnom magamból annak érdekében, hogy a másikról is többet tudjak? Adok-kapok játék ez; ha az egyik féltől sokat várunk, nekünk is sokat kell beletenni. És mi történik akkor, ha én többet veszíthetek a "sok" beleadásánál, mint a másik? Tipikus kérdések egy kapcsolatnál, nem igaz?

A női és férfi hozzáállást, gondolkodást, szemléletet és viselkedési formákat is tökéletesen bemutatja Glattauer. Lényegében én arra jutottam, hogy pont annyira különbözünk egymástól, mint amennyire hasonlítunk. A könyvben szó van arról - nyugalom, semmilyen "poént" nem lövök le -, hogy a női karakter, Emmi néha "lealacsonyodik" a férfiak világába és az ő szemszögükből vizsgálja az adott kérdést, ám amikor így tesz, a férfi majdnem minden alkalommal elutasító lesz, kérdőre vonja őt. A férfi pedig pont ellentéte mindennek, amit nőként várna az ember: rendkívül kitartó!

Az író sikeresen fent tartja az olvasó érdeklődését a történet elejétől a végéig. Adott egy érdekes véletlen, ami a kezdeti, döcögős indulást teszi izgalmasabbá, majd jönnek a könnyek és nevetések, amiknek hála mindig pont akkor kapunk újabb löketet a folytatáshoz, amikor az előző már kissé fogytán volt. Talán ennek is köszönhető, hogy számomra ez szó szerint a letehetetlen kategória volt és 24 óra leforgása alatt, minden erőlködés nélkül végigolvastam (pedig azon a napon még egy családi látogatást is tettünk Esztergomban xD).

Nem tudom, hogy kettejük történetét lehetett volna-e fokozni az első részben. A könyvnek van folytatása (A hetedik hullám), és a lezárásnak köszönhetően alig várom, hogy azt is elolvassam, de azt hiszem, hogy a Gyógyír északi szélre számomra pont eleget adott. Kevesebbnél reklamálnék, többet már lehet túl soknak éreztem volna. Így azonban gazdagabb lettem egy rendkívüli olvasmánnyal.

Forrás: saját fotó

Zárásként néhány személyes adat a könyvről:

Könyv elkezdésének ideje: 2019.02.16

Könyv befejezésének ideje: 2019.02.17

Így jutott hozzám: 2018 karácsonyán kaptam ajándékba

Kedvenc főszereplőm: Leo - Én lepődtem meg a legjobban, de szívesebben azonosultam vele, mint Emmivel. Talán ennek az az oka, hogy túl jól ismerem a női nemet, így Leo több meglepetést okozott a reakcióival, mint Emmi.

Kedvenc mellékszereplőm: Adrienne - Bár csak Leo emailjeiből "ismerhettük meg", a mellékszereplők közül mégis őt jegyeztem meg a legjobban. Talán azért, mert tetszett, ahogy segített Leonak, még úgy is, hogy amit csináltak az tiszta őrültség volt.

Aki a legnagyobb meglepetés volt: Leo - Nos, ahogy már pár sorral feljebb is megfogalmaztam: tekintve, hogy nem vagyok férfi, így az ő karaktere okozott nagyobb meglepetéseket. Emmi kiborulásainak nagy részét szinte előre meg tudtam volna jósolni - magamból kiindulva. :D 

Kedvenc idézeteim: