Az olvasás nem csak kellemes, megnyugtató, de hasznos unaloműző tevékenység is. Miért? Megismerhetsz új embereket, szokásokat, tájakat, sőt egész világokat. Az, hogy ezek néha nem valóságosak, elég mellékes, aprócska részlet.

Azonban úgy gondolom, hogy vannak bizonyos terjedelmek, amik még a legelvakultabb könyvmolyokat is elbizonytalanítják néha. Egy ezer oldalas regénynek nem csak a hossza, de már a súlya is elég figyelemreméltó, és nagyon jó történetnek kell lennie, ha végig le akarja kötni az olvasóját.

Én magam kisebb sokkot kaptam, amikor megláttam, hogy Diana Gabaldon Outlander kötetei hány oldalból is állnak, de aztán történt valami. Valami varázslatos.

Nem túlzás azt állítanom, hogy elvakult fanatikus lettem. Igaz, a könyvmolyok által nem annyira támogatott sorrendet követtem az Outlander kapcsán, ugyanis először láttam a sorozatot, és csak utána faltam fel a könyveket, de azt hiszem, a végeredmény szempontjából ez jelenleg teljesen mindegy. Szerencsés helyzetbe kerültem, mert a kötetek elolvasása után sem kellett csalódottan visszaemlékeznem a sorozatra. Kivételesen úgy sikerült az alkotóknak elkészíteni egy könyvadaptációt, hogy az élvezhető, látványos, izgalmas legyen és még hűen kövesse is a könyv által kijelölt utat. A legtöbb esetben ezt úgy sikerül elérniük, hogy nagyban eltérnek az írott szavaktól, most azonban azt hiszem, közel 80% az egyezőség a forrással.

Szóval igen, tessék a tévé elé ülni, és megnénzni a sorozatot, mert szerintem nagyon megéri. Ám azért egy több kilós könyvnek nekiesni már nem ennyire egyszerű eset. Ennek ellenére, én erre szeretnék buzdítani titeket, mert szerintem ebből a varázslatból mindenki megérdemel egy csipetnyit. Emiatt döntöttem úgy, hogy összeszedem nektek azt a néhány okot, amiért engem bizony ujja köré csavart az elismert írónő. Persze ennél sokkal több indokot is felhozhattam volna, de úgy gondoltam, ezek a legfontosabbak. Lássuk, hát!

Ugyan nem sorolnám a regényt egy az egyben a történelmi kategóriába, azért mégsem vetném meg teljesen azt, aki mégis megtenné. Miért? Mert az, ami folyamatosan feszültségben tartja a szereplőket és velük együtt az olvasót, valós, megtörtént esemény. Ez főként az első két részt követi végig. Azt hinné az ember, hogy ha a történelem könyvekből (vagy a wikipédiából) már tudja, hogy hová vezetnek az események, akkor unalmas lesz a sztori. Diana Gabaldon azonban remekül az olvasó gondolatai közé csalja az örök kérdést: Mi van, ha most máshogy történik? A kitalált szereplők cselekedeteikkel vajon képesek lesznek megváltoztatni a kőbe vésettnek titulált múltat? És ha igen, akkor helyes lépés az idő kereke által szőtt sorsba belekontárkodni? Ezek nagyon izgalmas kérdések, és sok könyv vagy film épül ezekre.

Persze, sokan klisének gondolhatják, de az írónő szerencsés korszakot választott. A Skócia és Anglia közti feszült viszonyból sok rendező és író meggazdagodott már, így az ezeket feldolgozók meglehetősen biztosak lehetnek benne, hogy egy mindenki által ismert, "népszerű" viszálynak köszönhetően, szép bevételt hozó mű kerül majd ki a kezei közül. Ám mennyire ismerjük valójában a két fél közös múltját? Valljuk be, első sorban a Rettenthetetlenre, esetleg a Rob Royra támaszkodunk a legtöbben. Gabaldon azonban egy kevésbé közismert (tekintve, hogy ezidáig nem készítettek belőle hollywoodi sikersztorit), mégis sorsdöntő időszakot választott: az 1700-as éveket. A skót hagyományok halálának időszakát, a legvégső nagy csatát, ami eldöntötte egy egész nép sorsát. Ezzel elérte, hogy az olvasó tudja, hogy mekkora tét forog kockán. Nálam egyúttal azt is sikerült elérnie, hogy Skócián belül a Culloden Moor meglátogatását is felvegyem a bakancslistámra.

A legtöbb múltba visszanyúló regény (vagy film) szerintem akkor követi el a legnagyobb hibát, ha nem követi az akkori kor hagyományait megfelelően. Ám ezúttal nem csak az ünnepi szokásokra kell gondolni, hanem az egyszerűbb, hétköznapi eseményekre, az akkor gyakori betegségekre és ismert gyógyfüvekre, gyógymódokra. Nem beszélve arról, hogy milyen ruhát hordtak a hölgyek és a férfiak, hogyan mosakodtak, mit ettek vagy ittak, sőt, ha már itt tartunk, az akkori társadalmi normáknak bizony befolyással kell lennie a szereplők jellemére is. Elvégre egy átlagos beszélgetés menetére is hatást gyakorol a kor felfogása a nemek közti egyenlőségről. (Példának okáért bizonyos korban elég ritka, hogy egy nő beleszól a férfiak beszélgetésébe, vagy úgy egyáltalán, hangot ad a véleményének.) Egy szóval, ebben az esetben gondolni kell MINDENRE! Ez nagyjából lehetetlen. Eddig azt hittem, tökéletesen csak az képes ezt betartani, aki tényleg élt is akkor. Én személy szerint ezért nem merek egyenlőre ilyen témájú írásokkal foglalkozni. Inkább utópikus világot alkotok, ahol azok a szabályok vannak, amiket én fektetek le. (Bár ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.)

Ám Diana Gabaldon már több elismerést is bezsebelhetett azért, mert megcsinálta. Bizony, ő mindenre figyelt! Szívesen megkérdezném tőle, hogyan és mégis mennyi időbe tellett ennyi adatot összeszednie?! Megdöbbentő és elismerésre méltó. És csak azért, hogy a sorozat készítői mellett se menjek el szó nélkül: a tévében megjelenített környezet, a kosztümök, a helyszínek mind-mind hűek az adott korhoz, és ezt bizony nagyon jó látni. Persze sokat segíthetett az írónőnek, hogy egy modern felfogású nőt helyezett a múltba, így a főhősnő attól is olyan izgalmas, mert többet enged meg magának, mint az 1700-as években élő hölgyek nagy része.

Mivel nem szeretnék én magam is egy ezer oldalas összefoglalót írni nektek, ezért "csak" a két főszereplőről mondanék néhány szót.

Claire a legbátrabb, legmakacsabb, legvagányabb női főszereplő, akiről mostanában olvastam. Nincs felesleges picsogás, szájhúzás, finnyáskodás vagy hiszti. Nem. Ha valaki tényleg képes lenne kétszáz évet visszautazni az időben, majd megállni ott a saját lábán, hát az egészen biztosan ő lenne. A legjobban mégis azt szeretem benne, hogy közel sem tökéletes. Hibázik, téved, néha túl hamar ítélkezik és előbb jár a szája, mint kéne. Viszont kiáll magáért, a véleményét soha nem rejti véka alá és azért, aki fontos számára, egy zokszó nélkül tűzbe menne. Mondjuk azt el kell ismernem, hogy már-már elképzelhetetlen, hogy valaki valóban ilyen gyorsan alkalmazkodni tudjon egy másik kor szokásaihoz, illetve az, hogy ekkora lelkierővel és higgadtsággal kezelje a tényt, hogy utazott az időben. Ennek ellenére Gabaldon szerintem meglehetősen trükkösen alkotta meg Claire hátterét, ugyanis sikerült vele eloszlatnia az olvasóban az előbb általam is megfogalmazott kétkedést. A hölgy ugyanis (és ezzel semmilyen poént nem lövök le) egész gyerekkorát régész nagybátyjával töltötte. Sátrakban aludt, bunkerekben, piramisokban. Továbbá, remek csel volt, hogy nem a 2000-es évekből utaztatta vissza, hanem 1945-ből. Így azért valamivel hihetőbb, hogy nem akad ki annyira, ha sebesült harcost lát vagy ha áram nélkül marad.

És hát persze egy erős női karakter mellé nem kerülhet akárki. Diana nevét imába kéne foglalni, amiért megalkotta a hálás olvasóinak James Alexander Malcolm McKenzie Frasert. Tudom, ez nyálas és csöpögős, de hát könyörgöm! :D Egy "átkozott skót" a makacsságával, elhivatottságával és bátorságával. Ám mégsem ezek a tulajdonságai azok, amik miatt szeretem az ő karakterét. Hű, nem csak a feleségéhez, de az elveihez is. Ő akkor érzi magát igazán gazdagnak, ha a becsülete sértetlen, a lelke tiszta. Ha egyszer megígér valakinek valamit, azt betartja, akár saját kárára is. Még legádázabb ellenségével is képes emberségesen bánni. Ám ennek ellenére persze nem egy irgalmas szamaritánus.  Neki is túl tud csordulni az a bizonyos pohár, és igazán sajnálom azt, aki olyankor az öklének a célpontja. Harcias, de mégsem kegyetlen. Továbbá az, hogy képes volt elfogadni Claire történetét arról, hogy ő egy jövőből jött idegen számomra szintén a hihetetlen kategóriába esik, viszont mégis remekül illik kettejük kapcsolatához.

És igen, ha már beszéltem róluk külön-külön, akkor nem mehetek el szó nélkül a kapcsolatuk mellett sem. Az elv, amire építenek az, hogy lehetnek titkaik, de az egymásnak kimondott szavak mind igazak legyenek. Mikor erre először rájöttem, letettem a könyvet pár pillanatra, mert annyira megdöbbentett, hogy egy, az én saját meggyőződésemmel teljesen azonosat olvasok vissza. Mindent megadnának egymásért - bár ez egy tipikus romantikus regényhez lenne csak elég. Ami igazán "élővé" teszi a házasságukat számomra az a folyamatos veszekedésük. A tény, hogy lehetnek nézeteltéréseik, de mindig arra koncentrálnak, hogyan jussanak közös megegyezésre. Az pedig, hogy két teljesen eltérő korból származnak nagyon sok vicces jelenetnek és párbeszédnek az alapja, ami szórakoztatóvá is teszi az egészet.

Bár sokan mondják, hogy fantasy, elvégre az egész történet az időutazással kezdődik. És ez az, ami szerintem igazán kiemelte a történetet a társai közül. Én elfogult vagyok a skótokkal szemben, mert engem mindig lenyűgöztek a hozzájuk köthető dolgok vagy művek, de ezzel a húzással az írónő elérte azt, hogy azok is odafigyeljenek a regényére, akik alapvetően közömbösek a nép iránt. Hiszen nagyon izgalmas ellentét bontakozik ki: Claire "modern" kori, felvilágosult énje a durva, hideg és sötét 1700-as években. Bár nem minden az időutazás ténye körül forog, mert a múlt gyors eseményei hamar magával rántják a főszereplőnket, mégis ez az alapja mindennek.

Az idő egy olyan izgalmas dolog, amit a képzeletünkkel bárhogyan és bármelyik irányban meghajlíthatunk. A tudósokat is régóta mozgatja ez a kérdés, nem csak a filmrendezőket és regényírókat. Így hát nem csoda, hogy az időutazás gondolatával már legalább egyszer mindenki eljátszadozott. Emiatt nehezen nyúlhat mellé az, aki ezzel a témakörrel foglalkozik.

Ez csupán négy egyszerű gondolat a Gabaldon varázslatról, de remélem ez is elegendő volt ahhoz, hogy meghozzam a kedveteket.

Higgyétek el, erre az ezer oldalra érdemes időt szakítani. ;)

A bejegyzésben látható képek forrása: https://www.pinterest.co.uk/