43. napos kihívás - 7. nap
szeptember 19, 2018
Sziasztok csillagok!
Ismét egy nagyon kreatív, és véleményem szerint meglehetősen mókás kihívást kellett teljesíteni. A feladat a következő volt:
HETEDIK NAP:
Válassz egy háztartási tárgyat, és írj le egy dialógust, ami közted és a tárgy között zajlik!
A főszereplőmet elég hirtelen elhatározásból választottam ki: körbenéztem, és egész egyszerűen ráböktem az egyik, engem éppen körülvevő tárgyra. Mivel megelehetősen viharos a kapcsolatunk, ezért úgy gondoltam, tökéletes alkalmat biztosít ez a kihívás arra, hogy tisztázzuk, hányadán is állunk. Ez nem tudom mennyire sikerült, de a rövid párbeszéd megírása mindenképp megmosolyogtatott, úgyhogy számomra ez most egy nagyon pozitív élmény volt.
Remélem a ti arcotokra is csalok egy apró mosolyt az írásommal. Írjátok meg a bejegyzés végén, hogy sikerült e. ;)
✩
Hetedik nap
- Sziaaa! Úristen, na végre, már alig vártam, hogy újra lássalak!
- Az érzés nem kölcsönös. – Igazán nem megbántani szeretném, de mind a ketten tisztában vagyunk az érzelmeim valódi természetével. Tulajdonképpen azzal sérteném meg, ha azt a látszatot kelteném, hogy szeretettel gondolok rá.
- Aaaajjj, uuuugyan máááár! – mondja elnyújtva, amitől egészen olyan érzésem támad, mintha valaki a körmét húzta volna végig egy táblán. – Tudom én, hogy szeretsz! - Egy nagyon látványos szemforgatás és egy sokat mondó, szkeptikus horkantás volt a feleletem. - Ne is tagadd! Miért töltenéd meg gyomromat újra és újra, ha nem így lenne?
- Hidd el, ha tehetném, akkor nem adnék neked semmit! – És ez igaz is. Ha lenne más mód, esetleg egy muglik által is használható varázsige, ami megkímélne ettől a tevékenységtől, akkor azonnal alkalmaznám.
- Most is tele a hasam – mondja, és ha lennének szemei, akkor biztosra veszem, hogy most rendkívül fölényesen pillantana rám.
- Tudom – sóhajtok beletörődve az elkerülhetetlen sorsomba. – Mindjárt gondoskodom róla, hogy ismét üres légy. Csak pár perc…
- Tegnap is ezt mondtad – vádol meg mosollyal a hangjában.
Széles szájában a koszos edények úgy mutatnak, mint a rothadó fogak. Bár azok külön nem jártatják a lepénylesőjüket, puszta jelenlétük is szinte gúnyolódik velem.
- Ma tényleg eltüntetem őket! Mindet! – esküdözöm, de szavaim még nekem is hamisan csengnek. Emlékszem jól: tegnap is ugyanezt mondtam.
- Látod, – szól hozzám kivételes gyengédséggel – hogy mégis törődsz velem?
Kelletlenül grimaszolok egyet, a mihez tartás végett nyelvet öltök a feleselő irányába, majd feltűröm pulcsim ujját, kezembe veszem a társalgópartnerem mellé helyezett szivacsot, mosogatószerrel telepöttyözöm, majd lassú mozdulattal felé nyújtom a kezemet.
Beleremeg, amikor elfordítom a pirossal színezett csapot. Szinte magam előtt látom, ahogy a csőbe tódul a forró víz, majd csatlakozik hozzá egy kis hideg, hogy végül langyos folyadék zúduljon a tenyeremre és a benne szorongatott szivacsra.
- Éljen! – hallom még utoljára a diadalittas kiáltását.
Ellepi őt az immáron habos víz, és ahogy morózusan teljesítem azt a kötelességet, amit minden háztartást vezetőnek kell, a mosogatóm gyomrának tartalma, a szutykos fogakként rám vicsorgó edények és evőeszközök hadának sora fogyatkozni kezd.
A mozdulatsor innentől már automatikus. A kezdeti ódzkodásom semmivé foszlik, a mosogatást – magamat is meglepve – hamarabb befejezem, mint azt előre sejtettem. Mikor elzárom a csapot és megszűnik a víz zajos csobogása, meghallom az elégedett sóhajt, amit mosogatóm hallat. Megkönnyebbült, a terhet levettem róla, a gyomra most üresen tátong.
Elégedetten és magamra teljesen büszkén tevékenykedem tovább. Élvezem, hogy ez a napirendi pont is lekerülhet a listámról. Néhány óra múlva úgy érzem, abszolút megérdemlek egy könnyed, finom vacsorát. Csak egy kis zöldséget, esetleg sonkát egy-két pirítóssal. Igazán egyszerű, hiszen a néhány ételen kívül csak egy tányér és egy vajazó kés kell hozzá. Minden valamirevaló háztartás alapkellékei.
Később jól lakottan, kissé már álmosan felemelem a kis, kerek, zöld színű tányért és az egyszerű, fémszínű kést, majd mit sem sejtve belerakom a mosogatóba. Gondolataim már az ágyam és az esti olvasmányom körül járnak, amikor elfordulok. Egy lépésre vagyok csupán a konyha kijáratától, amikor a hátam mögül hirtelen hangot hallok:
- Sziaaa! Úristen, na végre, már alig vártam, hogy újra lássalak!
- Agh – nyögök fel fáradtan, magamra mérgesen, amiért nem számítottam a fecsegésre.
- Máris megetettél? Hát ez fantasztikus! Tudtam, hogy így lesz, hiszen mindig… - csak mondta, mondta, mondta és mondta végtelenül.
Tisztában vagyok vele, hogy nem hagyja abba, amíg üres nem lesz a gyomra.
Ekkor a villanykapcsoló felé nyúlok, és hagyom, hogy a szószátyár a sötétbe beszéljen tovább.
- Majd holnap – dünnyögöm, majd becsukom a konyha ajtaját.
✩
2 megjegyzés
Helló,
VálaszTörlésIgen, igen, sikerült azt a mosolyt elő csalni. Tetszett a hangulata, ahogy életre keltetted a gépet. :D Kicsit amolyan önparódiának tűnik, de az a pozitiv fajtára gondolok. Így lenne a valóságban is?
Puszi
Brukú
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy elértem a célomat azzal a mosollyal. ;) És igen, ez magam felé egy kis büntetés, amiért olyan lusta vagyok főzés/sütés után elmosogatni. Márpedig gyakran szoktam a konyhában tevékenykedni, de a mosogatás részére nagyon nehezen veszem rá magamat. Egy ilyen kis vidám hangulatú - ahogy te is mondtad - önparódia után viszont én is mosolyogva álltam neki a feladatnak. :D
Köszönöm a kommentedet, nagyon sokat jelent! :)
Puszi
Henna