Nem volt túl megdöbbentő tény, hogy Theonak ismét igaza volt, de ettől Cassy nem érezte kevésbé csalódottan magát. Sehol egy varázspálca, csúcsos süveg, de még csak egy ősz hajszál sem. A Pandora Központjába belépő három Ős fiatalnak és életerősnek tűnt, nem pedig kortalan, hatalmas mágiával bíró vezetőknek. Ha egy percre is engedte volna magának azt a luxust, hogy arra szánja az idejét, hogy azon gondolkodjon, milyen az Ősök külseje, akkor valószínűleg ráeszmélt volna, hogy aligha mozoghatnának a Kívülállók között észrevétlenül a klasszikus varázsló jelmezben. Ám Cassynek mindig akadt jobb dolga, így számára most kifejezetten illúzióromboló volt, ahogy egy alacsony, ceruzaszoknyát és fehér blúzt viselő fiatal nő és két, elegáns öltönybe bújt férfi a folyosón ácsorgott.

Ha a hétköznapi külsőt vette volna alapul, akkor azért tudott volna vitatkozni Theo „átlagos” jelzőjével. A nőnek lángoló vörös, vállig érő, göndör hajfürtjei egy finomvonású arcot kereteztek. Apró ajkak, apró pisze orr, és nagy, kerek szemek. „Kék!”– Cassy nem tudott másra gondolni csak erre az egy szóra. A nő szeme ugyanis olyan megdöbbentően világoskék volt, amilyennek Cassy eddig egyedül a felhőtlen égboltot látta.

Amint tekintete továbbkalandozott, megállapította, hogy a másik két férfi is ugyanilyen színű írisszel büszkélkedhet. Egyikük magas volt és rendkívül karcsú. Sötét bőre épp csak néhány árnyalattal tért el az általa viselt fekete öltönytől. Savanyú ábrázata, lefelé görbülő, széles ajkai miatt olyan látványt nyújtott, mint aki épp egy közeli családtag temetésére érkezett meg. A másik férfi jóval pozitívabb benyomást keltett: vidám, szinte már játékos tekintettel mérte végig a szobában összegyűlteket. Vékony ajkai mosolyra görbültek, miközben ujjaival szórakozottan dobolt az izmos combján feszülő világosszürke öltönynadrágon. Cassy próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a férfiak divatmagazin címlapjára való modelleket megszégyenítő külsővel rendelkeznek, de nem volt könnyű dolga. Az Ősök jóképűek! Cassy tudta, hogy ezt a váratlan, de kegyes fordulatot Terry barátnője értékelte volna a legjobban.

- Üdvözöllek benneteket újra itt! – fogadta őket Inaya egy mély meghajlással, majd olyan széles vigyorral közelített az alacsony nő felé, mintha rég látott legjobb barátnőjét köszöntené. – Annyira örülök, hogy ismét találkozhatunk kedves Florence!

Cassy biztosra vette, hogy állának koppanását mindenki más is hallotta. Inaya már sokat mesélt a Menedékben töltött éveiről, amikor a mágia mesterségét sajátította el az Ősök segítségével, ám ezekben a mesékben többnyire a csodás tájak kapták a főszerepet. Arról eddig bőszen hallgatott, hogy milyen közeli viszonyt ápol az egyik Őssel!

- Mérhetetlen az én örömöm is drága Inaya Hunter! – felelt dallamos hangján Florence. Őszinte mosollyal fogadta rég látott barátnőjének köszöntését, de Cassy figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjában van valami alig észrevehető, de mégis biztosan ott lapuló szomorúság. Édesanyja hangszínére emlékeztette Cassyt.

- Hadd mutassalak be benneteket – vette át a szót Patrick. – Florence, Belenus, Aiden, akikkel még nem találkoztatok – először rám mutatott – Anthony és Celestine Gale gyermeke, Cassandra Gale. – Cassy arra gondolt, hogy csak a királynőket és hercegnőket szokták így bemutatni, és ettől rettenetesen feszengeni kezdett. Ügyetlenül, de azért sikerült többé-kevésbé leutánoznia Inaya előbbi meghajlását. – A fiatalember pedig – mutatott az étkező átjárójában álló Nate-re –, Nathaniel Brent. – Semmi formalitás, vagy kiegészítés. Nate neve bőven elég volt ahhoz, hogy az Ősök tudják, ki ő.

- Üdvözlünk benneteket ifjak! – szólalt meg a legmagasabb Ős, akit Patrick Belenus néven mutatott be a többieknek. Sötét bőre miatt kék tekintete sokkal hangsúlyosabb volt, mint a másik két Ősnek. Ránézésre alig lehetett tíz évvel idősebb Cassynél, furcsamód mégis helyénvalónak tűntek a szavai. – Biztosan tudjátok, hogy mi korai érkezésünk elsődleges oka - ekkor jelentőségteljesen Nate-re nézett -, de figyelembe kell vennünk egy másik eseményt is, ami a közeljövőben lett volna esedékes.

- Nos, ha kevésbé rejtélyesen szeretnénk fogalmazni – vette át a szót Aiden, a világosbarna hajú, széles vállú Ős, akinek továbbra is ott bujkált tekintetében valami, ami leginkább a gyermeki csíntalansághoz volt hasonlítható -, a két Csillagifjú Vizsgájáról van szó. Már így is nagy rajtuk a nyomás, Belenus, ne akard azt fokozni.

Theonak elállt a lélegzete, amit egy Sagittariusokkal teli szobában vélhetően mindenki tisztán hallott. Cassynek is öklömnyire zsugorodott a gyomra, hiszen nem tudta, mire kell számítania. Az elmúlt időszak eseményei miatt esélye sem volt rendesen felkészülni. A vizsgadrukk, ami eddig sikeresen elkerülte, most kamatostul tört rá.

- Tudjuk, hogy a tervezett időnél korábban érkeztünk, de biztosak vagyunk benne, hogy amit kellett, azt már régen elsajátítottátok – mondta Florence. Hajával, pisze orrával és lágy, halk hangjával egy kismanóra emlékeztette Cassyt, amitől ő zavarba is jött, hiszen ki képes ilyeneket gondolni egy Ősről?! – Patrick, drága barátunk, merre mehetünk?

- Kérlek, fáradjatok utánam – mondta Patrick és a könyvtárszoba felé terelte a három Őst. Az ajtót becsukták maguk mögött, a nappaliban ragadt társaság pedig egy emberként engedte ki a benntartott levegőt.

- Most mi történik? – tette fel a Cassy fejében is megforduló kérdést Nate.

- Megvitatják a Vizsga menetét, és majd szólnak, ha mehetünk a vesztőhelyre – felelte Theo, aki teljesen magába roskadt. A kanapára rogyva ült teljes kétségbeesésben.

- Ugyan, okoska! – huppant le mellé Sasha. – Gondolj arra, hogy ha nekem sikerült, akkor te a kisujjadból kirázod az egészet.

Theo erre valóban felvidult kissé, mire persze Sasha megjátszotta a sértődött primadonnát. Tökéletesen tisztában volt vele, hogyan terelje el Theo figyelmét.

Cassy figyelme azonban másra terelődött. Nate továbbra is az ebédlőbe vezető, boltíves átjáró alatt állt, és a kanapé elé lerakott sötét szőnyeget fixírozta. Cassy elindult felé, de Inaya útját állta és csendben, hogy lehetőleg csak a lány hallja, azt súgta a fülébe: - Ne.

Cassy tudta, hogy el kell engednie a fiút - akkor már vészesen közeledett ennek az ideje. Mégsem tudta tétlenül nézni, ahogy ott állt magányosan. Oda akart menni hozzá, szorosan átölelni és meggondolatlanul megígérni maguknak, hogy minden rendben lesz. Ám a felnőttekhez méltó, komoly döntések nem azt tükrözték, hogy mit akarnakmegtenni. Cassy az imént elképzelt tettével csak még nehezebbé tenné az elkerülhetetlen búcsút. A fiúnak így is számtalan dologgal kell megküzdenie a közel jövőben, hiszen ismeretlen helyen, ismeretlen személyek között fog élni. Ám egy ismeretlen, árva kisfiúból így fog Sagittarus Bukottá válni. Cassy ezt nem nehezítheti meg csak azért, hogy neki legyen milyen emlékképbe kapaszkodnia, amikor egyedül álomra hajtja a fejét.

Csak egy bólintásra telt tőle, de Inaya nem is várt ennél többet. Figyelmét azzal próbálta elterelni, hogy elmesélte, hogyan lett olyan jóban Florence-el. Mint kiderült, az Ős volt Inaya tanítója a Menedékben, így a Gyógyító Mester neki köszönhette, hogy megtanulta megfelelően kezelni különleges képességét. Elmondása szerint Florence még az Ősök között is kivételes érzékkel bánik a mágiával, a gyógyítás pedig érdeklődésének központjában van. Így tehát nem volt váratlan meglepetés, hogy hamar megtalálták a közös hangot és jó barátságot kötöttek.

A nappaliban a duruzsoló beszélgetésektől oldódott a feszültség, ám a jól ismert kellemetlen érzés hamar visszatalált közéjük, amikor a könyvtárszoba ajtaja kinyílt, majd Patrick lépett ki rajta.

- Cassandra – szólt komoly, mély hangján -, gyere, kérlek!

Cassy hangosan nyelt egy nagyot, a szokásosnál nyirkosabb tenyerét nadrágjába törölte, majd elindult Patrick felé. Szinte ösztönösen vetett még egy pillantást Nate-re, mielőtt kilépett a nappaliból, ám a fiú csokoládészínű szemei továbbra is érdekesebbnek találták a szőnyeg mintázatát, mint bármi mást körülötte. Magára erőltetett egy halvány mosolyt, amikor Theo sok sikert kívánt neki, majd belépett a könyvtárszobába.

Mivel Patrick irodája túl szűkös lett volna a három Ős, a Központ Vezetője és a gyomra remegésével küszködő Cassy számára, ezért mindenki a könyvek által körbeölelt, elegáns szobában állt. A plafonról lógó narancssárga burájú lámpa kellemes, meleg fénnyel töltötte meg a szobát, ám Cassy ezt az egyetlen pozitív tényt állapíthatta csak meg a környezetét illetően.

Belenus és Florence azon a kanapén próbáltak egyenes háttal, méltóságteljesen ülni, amin pár napja még Cassy szenvedett kezében a vaskos, Ősök által írt Kódex egyik kötetével. A lány most azt kívánta, bárcsak vissza tudna idézni magában akárcsak egyetlen sort is abból az átkozott könyvből. Tekintete abban a reményben siklott át az egyik könyvespolcnak dőlő Aidenre, hogy az imént vidámnak tűnő alak ezúttal is biztató pillantással néz majd rá. A férfi kék írisze valóban rejtett némi mosolyt, ám Cassyben ezúttal azt a benyomást keltette, hogy inkább szórakozik rajta, mintsem ösztönözné.

Patrick halkan becsukta a szoba ajtaját, feszengve leült a kanapé mellé tolt fotelbe, majd egyenesen Cassy szemébe nézve némán azt üzente: „Kitartást, Miss Gale!”

- Cassandra Gale – szólalt meg Aiden a sarokból -, te aztán igazán felbolygattad ennek a Központnak a mindennapjait, nem igaz? – A vigyortól Cassy nem tudta eldönteni, hogy ez szemrehányás volt vagy dicséret, így inkább költői kérdésként fogta fel a dolgot és válasz nélkül hagyta. Aiden várt pár pillanatot, majd folytatta: - Anthony és Celestine kivételesen jó Sagittariusok, így tehát felmerül bennem a kérdés: honnan ez a makacs ellenállás benned ifjú? Biztos vagyok benne, hogy példaértékű nevelést kaptál, valahogy mégis… eltérsz az átalagos korodbeliektől.

- Köszönöm a bókot – reagált Cassy ösztönösen az irónia mögé rejtve az izgatottságát és a félelmét. – Átadom majd a szüleimnek az üzenetét.

Aiden hátravetett fejjel hahotázott, amit Cassy úgy értelmezett, hogy az Ős értékelte a szavait. Már-már félve nézett a kanapén ülő, addig csendes Ősökre.

- Sagittariusok vagyunk – mondta finom, mégis határozott hangján Florence –, Kheirón gyermekei, így tehát egytől egyig különlegesek. – Szemrehányó tekintettel nézett Aidenre, aki csak egy legyintéssel fogadta a nő dorgálását. Cassy úgy érezte, mint akit meginvitáltak egy idegen család vacsorájára, majd belecsöppent azok megszokott vitáiba.

- Nos, a kissé szabad szájú testvérem minden bizonnyal csak arra a tényre akarta felhívni mindannyiunk figyelmét, hogy a szokatlan és egyszersmind vészjósló események határozottan felgyorsultak a Központba érkezésedet követően. – Belenus nyelvéről olyan tökéletesen bukfenceztek le a szavak, mint amilyen pazarul állt rajta a márkás öltönye. Cassy egy fél pillanatig nem is realizálta, hogy éppen számon kérik, sőt, tulajdonképpen gyanúsítják.

- Ethan bevallotta, hogy rám fájt a foga, így tehát azt gondolom, nem túl meglepő, hogy amikor egy emelettel fölé költöztem, akkor kissé elragadtatta magát, és úgy gondolta, szerencsésebb, ha felgyorsítja a tervének haladását.

- A terve – Aiden úgy ízlelgette a szót, mint valami ételkülönlegességet. – A Vezetőd beszámolója szerint – biccentett a némán üldögélő Patrick felé -, te voltál az egyetlen jelenlévő, nos, vagyis az egyetlen eszméleténél is lévő személy, aki meghallgathatta Ethan McGerrett szavait.

- Így van.

- Miért kéne igazságként elfogadnunk a szavaidat? – szegezte Cassynek a kérdést Belenus.

Cassy nem számított rá, hogy majd ilyen vádak ellen kell védekeznie. Persze, az nem volt meglepetés, hogy a Vizsga előtt az Ethannel történtekről is akartak beszélgetni, de Cassy inkább úgy érezte, vallatják. Feldühítette, hogy mindazok után, amin keresztül ment, azt várják tőle, hogy bizonyítsa szavahihetőségét. A lángra kapott harag szaga áramlani kezdett a pólusaiból. Cassy tudta, hogy ezzel a testi reakcióval nem tud mit kezdeni, így inkább azokra koncentrált, amit még koordinálhatott. Nyugodt hangszínt magára erőltetve fogott bele saját védőbeszédébe.

- Ahogy azt imént mondta Ön is, Uram – fordult Aiden felé a lehető legtiszteletteljesebben -, a szüleim igazán jó emberek. Szeretetben és békében nevelkedhettem nekik köszönhetően, amiért örök életemben hálás leszek nekik. Apám próbált az élet komoly leckéi közül megtanítani párat; azokat, amikről tudta, hogy nem egyedül, magamtól kell megtanulnom. Bízom benne, hogy büszkévé teszem őt azzal nap, mint nap, hogy ezek szerint élem az életemet. Volt két fontos lecke, amit minden alkalommal elmondott csak azért, hogy biztos legyen benne, ha mást nem is, ezt a kettőt azért a fejembe veri. Az egyik az volt, hogy merjek, őszinte lenne. Őszinte lenni másokhoz, és őszinte lenni saját magamhoz. Nem tudom megváltoztatni a múltat, és úgy intézni a történteket, hogy ne egyedül kelljen szembe néznem Ethannel, amint épp meg akar ölni engem és a szeretteimet. Így tehát nem tudok másban reménykedni csak abban, hogy ha bennem nem is, akkor legalább apámban bíznak.

Cassyt édesapja szavainak felidézése jobban megérintette, mint gondolta volna, de minden erejével azon volt, hogy továbbra is büszkén álljon az Ősök és a Vezetője előtt, és lehetőség szerint ne sírja el magát. Annak apja biztos nem örült volna.

Patrick tőle szokatlan mosollyal nézte a lányt. Cassy azt hitte, Penelopén kívül soha senki nem tapasztalhatja már meg, hogy milyen érzés, amikor Patrick William rámosolyog - és Penelopé is maximum addig, amíg még kordában tartható az önakarata. Ennek ellenére most ott állt az egyre kisebbnek tűnő könyvtárszobában, az Ősök számon kérő tekintetével körbevéve, miközben a szigorúnak és komornak megismert Patrick elismerően figyeli őt. Ha csak ennyi pozitívummal távozik majd a szobából, Cassy akkor is győztesnek fogja érezni magát.

A szónoklata után az Ősök nem szóltak pár percig. „A halhatatlanság biztos türelemre tanít”– gondolta Cassy, akinek határozottan nem tartozott erényei közé ugyanez a tulajdonság.

- Mi volt a második lecke? – szólalt meg váratlanul Florence.

Cassy majdnem ösztönösen felmordult annyival, hogy „Ennyi maradt meg az egészből?”, de végül sikerült visszafognia magát és továbbra is színlelt nyugalommal felelt a kérdésre.

- Az, hogy a tőröm mindig legyen kéznél. – Cassy ezt a leckét is betartotta és Ezüst Sárkány ezúttal is a dereka köré csatolt vékony övre helyezett tokjában pihent. Ösztönösen megsimogatta a bőr tokból kinyújtózó pikkelyes markolatot.

A választ Aiden értékelte a leginkább, aki ismét hangos hahotával adta tudtára a világnak, hogy mennyire egyetért apja tanításaival. Florence és Belenus ugyan visszafogottabban reagáltak, de Cassy látta rajtuk, hogy ezt a hozzáállást ők is értékelik.

Ezek után Belenus megkérte, hogy számoljon be részletesen a tornateremben történtekről. Cassy az elmúlt napokban azon volt, hogy a lehető leggyorsabban elfelejtse az akkor átélteket, így azok újbóli felidézését úgy élte meg, mintha egy friss sebről tépték volna le a ragtapaszt. Valószínűleg célt ért a korábbi szónoklatával, mert ezúttal senki nem kérdőjelezte meg az általa elmondottak igazságtartalmát. Nem kommentálták az eseményeket, csak újabb és újabb részletekre kérdeztek rá. Cassy az arcukat figyelte, miközben beszélt, ám az Ősök akár gyönyörűen megmunkált márványszobrok is lehettek volna, olyan kifejezéstelen tekintettel hallgatták őt végig.

Mikor elérkeztek a történet azon pontjára, amikor megérkezett az egyszemélyes felmentő sereg Nate személyében, Cassy hangja kissé megremegett. Próbált korrigálni egy torokköszörüléssel, de így sem sikerült teljesen lepleznie, hogy mit is gondol a hős megmentőjéről. Bízott benne, hogy az Ősök ezt annak tudják be, hogy nem minden nap menti meg egy lány életét egy jóképű fiatal férfi és gyanakvásuk el is hal a tinédzser szerelem gondolatától.

Az Ősök szinte mozdulatról mozdulatra ki akarták elemezni az eseményeket, de azután miután Ethan fejbe vágta Cassyt az Ezüst Sárkány markolatával, kissé elhomályosult a kép, így az utána történteket felületesen tudta elmesélni, ami érezhetően nem tetszett az Ősöknek.

Miután a sztori végére ért, Cassy némán, a sok beszédtől kissé kiszáradt torokkal várta, hogy az Ősök véleményt nyilvánítsanak – vagy ha azt nem, legalább a Vizsgát kezdjék már el. Cassy úgy érezte, minden egyes bent töltött perccel fogy az ereje, és lassan képtelen lesz tartani a magabiztosság és erő álarcát magán és mindenki előtt összeesik. Szerencséjére Florence akkor megszólalt.

- Igazán figyelemreméltón és bátran viselkedtél abban a helyzetben, Cassandra. – A lány nem akarta kijavítani az Őst a nevét illetően, főleg, hogy éppen a pártját fogta. – Nem sok Csillagifjúnak adatik meg, hogy ilyen fiatalon próbára tehessék talpraesettségüket, kitartásukat és hűségüket. A tudás magját már gyermekkorotokban elültetik a fejetekben, amit aztán ti folyamatosan tápláltok és gondoskodtok róla. Ám kevesen tudják elérni, hogy a magból kikelt növény életerős legyen. Az elméleti tudás gyakorlatban történő sikeres használata már majdnem olyan ritka képesség, mint maga a mágia. Szerencsés csillagzat alatt születtél, amiért te rendelkezel ezzel a varázslatos képességgel Cassandra Gale.

Bár a hasonlatot kissé zavarosnak találta, Cassy azt azért kiszűrte, hogy Florence, az egyik Ős, népük védelmezője és vezetője éppen megdicséri őt. A megható szavak után Cassy nem is igazán tudott mást mondani, csak egy remegő hangon kinyögött köszönömöt.

- Testvérem ékes szólobban a kelleténél, de mindenképpen igazat szólt – mondta Aiden, miközben elrugaszkodott a könyvespolctól, és pár lépéssel közelebb állt Cassyhez. – Nekünk azaz egyik örök feladatunk, hogy a hozzád hasonló, sok lehetőséget magában rejtő Csillagifjú tehetségeket felismerjük, és a megérdemelt tisztelettel bánjunk vele. Ha Florence hasonlatát akarnám folytatni – bár fogalmam sincs, miért megint a virágokkal jössz drága testvérem -, akkor mi vagyunk a kertészek, te pedig a mag. A mi gondoskodó munkák folytán egy életerős növény válhat belőled, aki büszkén áll majd a legvadabb viharban is. – Aiden jól láthatóan teljesen el volt magától ájulva, amiért sikerült így továbbfűznie Florence hasonlatát, bár az irónia testvére szavai iránt erősen érzékelhető volt. Ennek ellenére, amit mondott, azt komoly tekintettel és határozottan mondta Cassy szemébe nézve.

A Cassy fejében zakatoló kérdésre („Mi a fenét jelent mindez?”) végül Belenus adta meg a választ, miután Florence-el együtt felálltak a kanapéról.

- Cassandra Gale, Anthony és Celestine Gale egyetlen leánygyermeke! – Belenus mély, reszelős, dörgő hangján ettől a megszólítástól felállt Cassy karján a szőr. – A Sagittarius Vizsgádat ezennel sikeresen teljesítetted! A Sagittariusok vezetőjeként és oltalmazójaként, én, Belenus Ős ezúttal neked jutalmazom a Harcos rangot. Életedet szenteld a fény megőrzésének, a sötétség elpusztításának, az ártatlanok és a szükséget szenvedők védelmének. Mutasd testeden az atyáinktól kapott Jeledet, hogy azt kiegészítve, kijelöljük életed további útvonalát.

Cassynek kellett egy kis idő, mire felfogta, mi történik. Az Ősök vizsgafeladatként tekintettek az Ethannel vívott közelharcára. Mások életének védelme járt akkor a fejében, semmi más – egy Harcos ösztönös gondolata, érzése, motivációja. Bizonyította, hogy méltó erre a rangra, bár ő maga nem tudott az elmúlt eseményekre ekként gondolni. Örömmel és büszkeséggel töltötték el a hallott szavak, ám mindeközben mégis csalónak érezte magát. Mint aki megkerült egy akadályt, levágta az utat egy titkos ösvényen, és most hamarabb ért célba a többieknél.

A rossz szájízt elnyomva fordított hátat az Ősöknek és emelte fel haját, hogy tarkóján jól láthatóvá váljon az összes Sagittarius testén megmutatkozó Jel: egy csillag felé mutató nyíl.

Az enyhe virágillat alapján úgy gondolta, hogy Florence lépett a háta mögé. Aprónak tűnő kezét a bőre fölé helyezte. Nem érintette meg, Cassy mégis libabőrös lett tőle. A bizsergő érzés egyre erősebbé vált, mígnem egészen égető lett. Cassy összeszorította a száját, szabad kezét erősen ökölbe szorította, és próbált a körmei által okozott fájdalomra koncentrálni a Florence által okozottak helyett. Tudta, mi történik, és a fájdalom ködén át tudatosult benne, hogy ez az a pillanat, amiről egész eddigi élete során álmodozott: Harcossá vált.

A Jelet egy íjjal egészítették ki a nyíl mintája mögött. Minden Harcos ezt a motívumot viselte magán, pont úgy, ahogy a Tanítók a hold alakját, ami a csillag mellett bújt meg, vagy ahogy a Gyógyítók a csillag köré vésett virág formáját. Most már a Harcosok közé tarozik. Most már fontos szerepet tölthet be a társadalomban – azt a szerepet, amire mindig tudta, hogy arra született.

Az örömmámor és a szúró fájdalom ráereszkedő súlya miatt kissé kábán lépett ki a könyvtárszobából. Cassynek fogalma sem volt róla, mennyi ideig volt bent az Ősök társaságában, de időközben többen helyet változtattak – ám még mindenki ott volt. Inaya a szőnyegen ülve játszott lányával és annak hűséges ebével. Lionel az ablakpárkánynak dőlve mélyen gondolatai közé merülve figyelte őket. Theo és Sasha a kanapén ültek, és a heves kézmozdulatokból ítélve, éppen vitáztak valamin, vagy ugratták egymást. Nate azonban úgy nézett ki, akár a könyvek között ülő márványszobrok, akiknek átható tekintete elől Cassy éppen megmenekült. Ugyanúgy az étkező felé vezető boltíves átjárónak dőlt, és a padlót fixírozta.

Amikor Cassy kilépett a szobából, egy emberként fordult felé mindenki – kivéve azt az egyetlen személyt, akinek a figyelmére a lány a legjobban vágyott. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Patrick a háta mögül a szobába invitálta a remegő térdű Theot. Cassynek még lehetősége volt egy bátorító kézszorításra, majd a fiú belépett a kedvenc helyiségébe és nagyot nyelve a kihallgató bizottság elé állt.

Miután Patrick becsukta az ajtót és a négy fal közé zárt minden elhangzó szót és bennrekedt feszültséget, Cassy lassan a kanapéhoz sétált és elfoglalta Theo korábbi helyét.

- Na, mi lesz? Mesélsz magadtól, vagy úgy kell tennem, mintha érdekelne és kérdezgetnem kell? – Sasha szokásos stílusával sem tudta elrejteni az őszinte izgatottságát. Inaya megjegyezte, hogy lehetne kedvesebb, majd gyorsan túllépve ezen a megoldhatatlan problémán Cassy felé fordulva faggatni kezdte a lányt.

Cassy ügyelt rá, hogy miközben elmesélte élete első találkozóját az Ősökkel, kizárólag Sasha, Inaya, és párszor Lionel szemébe nézzen – még véletlenül sem arra a szoborra a szoba másik végében. Nem tudta, miért, de úgy érezte, ha találkozik a tekintetük Nate-el, akkor az egész ház felrobban körülöttük. Cassy egy másodperc erejéig ezt egész elfogadható árnak vélte, ám végül figyelmét próbálta a történetére fordítani, amit a többiek már türelmetlenül vártak.

- Harcos lettem – fejezte be néhány perccel később a mondandóját ezzel a határozott kijelentéssel.

Inaya tapsolt örömében, amit Penelopé ujjongása követett. Cassy érezte, hogy Sasha erősen vállon veregeti, de ezúttal Lionel tekintetét kereste. Felállt a kanapéról és a Harcos Mester elé ment, aki egy lélegzetvételnyi ideig csak szótlanul figyelte a lányt. Cassy érezte, hogy Mestere a lelke legmélyébe lát, ám ezt nem zavarónak gondolta, sokkal inkább megnyugtatónak. Lionel volt az a személy, akire gondolkodás nélkül rábízta volna a saját, de bármelyik szerettének életét is, így Cassy úgy vélte, ha valaki tudja minden titkát, ismeri lelkének legsötétebb zugait, akkor az legyen ez a férfi, akitől még oly sokat remélt tanulni.

Lionel lassan felemelte súlyos karjait, majd nagy tenyereit Cassy vállaira helyezte. A lány épp azon tűnődött, hogy vajon egy kibuggyanni készülő könnycsepp gyülekezik e Lionel hirtelen csillogóvá vált tekintetében, amikor a férfi szorosan magához ölelte. Soha nem derült ki, hogy azok a cseppek végig gurultak-e az erős arcéleken, de Cassy tudta, hogy ezt a pillanatot nem feledi soha. Nem csak Mestere ölelte abban a percben, akire felnézett, és aki követendő példaképet állított elé, hanem a barátja, a családtagja is, akit eredménye büszkeséggel töltött el. Nem kellettek további szavak; Lionel ezen gesztusa többet árult el, mint amit szavakkal kifejezhetett volna.

A hangulat percről percre visszaállt várakozó álláspontba. Miután Cassy végtelen hálával és örömmel szívében elfogadta a gratulációkat, a kis csapat tagjainak gondolatai a könyvtárszobában jelenleg raboskodó társuk, Theo felé vándoroltak. Cassy nem számolta az eltelt perceket. Ugyanúgy figyelmen kívül hagyta az idő lassú múlását, mint Nate mozdulatlan alakját. Így tehát nem tudta volna megmondani, mennyi ideig izgultak Theoért, de amikor a fiú végül kilépett a szoba ajtaján, szemeiből patakoztak a könnyek és jobban remegett, mint amikor bement. Inaya már épp megindult felé, hogy anyai ösztöneitől vezérelve két karjába zárja a síró gyermeket, amikor Theo váratlanul hangos nevetésben tört ki és egy két ügyetlen forgást is bemutatott, ami vélhetőleg az örömtánca volt.

- Ó te átkozott… - szitkozódott Sasha, ami egyértelművé tette, hogy Theo rá is ráhozta a frászt az imént.

A fiú örömkönnyektől nedves arccal és esetlen ugrándozások közepette a nappaliba ment, ahol egyszerre akart átölelni mindenkit, amiből egy kissé groteszk látványt nyújtó, de mindenképp vidám csoportos ölelés lett a vége. Bár Cassynek fogalma sem volt, minek is örülnek ennyire, de úgy érezte, ez most teljesen mellékes.

- Khm – köszörülte meg a torkát Patrick.

A társaság olyan meglepetten nézett a Vezetőre, mintha el is feledkeztek volna jelenlétéről, ám az iménti hangot hallva eszükbe jutott, hogy még koránt sincs vége ennek az estének. Cassy minden korábbi gondolatát félresöpörve akkor egyenesen Nate-re szegezte a tekintetét, és a fiú kivételesen viszonozta a pillantást. Nem léptek egymáshoz közelebb, mégis úgy érezték, hirtelen elfogyott köztük a távolság. Egymásba kapaszkodtak, amíg csak lehetett, de Nate nem kerülhette el a könyvtárszobába való belépést, és akkor kénytelenek voltak megszakítani a kettejük közt újra kialakuló törékeny kapcsolatot. Cassy úgy érezte, nem csak a tekintetük szakad el egymástól, de a szívéből is kiszakadt egy jókora darab, amikor Patrick immáron harmadszor csukta be a szoba ajtaját. Eddig két személy ment be, és mindkettő életútja éles kanyart vett, miután kiléptek onnan. Vajon Nate-et milyen irányba vezeti majd az Ősök által kijelölt út? És amit Cassyt ebben a pillanatban önző módon jobban érdekelte: vajon azaz út keresztezi-e még valaha a sajátját?

Cassy remélte, hogy Theo beszámolója a bent zajlott eseményekről megfelelő figyelemelterelőként szolgál majd, de ezúttal nem így történt. Hallotta fogadott testvére izgatott szavait, de úgy, mintha egy vízzel teli medence alján ülne, és onnan hallgatná a parton ülők társalgását.

Theo elmesélte, hogy ahogy Cassyt, őt is megkérték, hogy számoljon be az Ethannel történtek minden egyes pillanatáról – már amire emlékszik persze. Elmondta, hogy őt inkább arról faggatták az Ősök, hogy hogyan ismerte fel, hogy Ethan Árnylény. Theo ekkor részletesen belemerült a korábbi kutatásainak ecsetelésébe is, amit az Ősök biztos nagy érdeklődéssel hallgattak, ám Sasha kevésbé volt érdekelt ebben a témában, így sürgetni kezdte Theot, hogy legyen kedves a lényegre térni.

- Ekkor kijelentették, hogy a Vizsgát sikeresen teljesítettem! – mondta Theo, az adrenalintól felpörgött állapota miatt kissé hangosabban a megszokottnál. – Azt mondták, az Árnylényekkel kapcsolatban komoly kutatások folynak a Menedékben, amit persze én tudok is. Viszont ilyen figyelemreméltó eredményt önerőből még senki nem ért el, így megkaptam a Tanítók Jelét! – Bár nem kérte senki, Theo úgy érezhette, bizonyítékot is kell adnia szavaira, így felpattant a kanapéról és gombolni kezdte a nadrágját, hogy a bal csípőcsontja feletti Jelet megmutassa. Szerencsére Lionel határozott fenyegetését hallva Theo végül beérte azzal, hogy szóban tájékoztasson mindenkit arról, hogy milyen jól néz ki a Hold mintája a csillag mellett. – Viszont kaptam egy ajándékot, ami még ennél is értékesebb a számomra – hangja hirtelen komorult el. Továbbra sem tudta letagadni az örömét és izgatottságát, ám ezúttal egy adagnyi szomorúság is belekeveredett a szavaiba. – Az Ősök lehetőséget biztosítottak, hogy a Menedékben részt vegyek a kutatásaikban. Rengeteget tanulhatok az ottani Mesterektől, és az ottani Kódex gyűjtemény a legkiválóbb mindközül! Így tehát nem dönthettem másként: az Ősökkel tartok a Menedékbe, hogy aztán a lehető legtöbb és legértékesebb tudással térjek vissza hozzátok.

A nappaliban hirtelen fagyott meg a levegő. A korábbi vidám légkör egy pillanat alatt jéggé dermedt, és mozdulatlanságra kényszerített mindenkit. Aztán Sasha erősen belebokszolt Theo karjába, mire a fiú fájdalmasan feljajdult.

- Te áruló! – támadta Sasha dühös tekintettel. – Nem hagyhatsz itt minket te is! Nem mehetsz, nem engedem!

A lány kétségbeesett támadásai Theo iránt egyre erőtlenebbé váltak, végül a fiú ölelő karjaiba dőlt. Nem sírt, hiszen Sasha előbb döfne kést saját szívébe, minthogy ennyi ember előtt gyenge érzéseket mutasson ki, de olyan erővel szorította Theot, hogy a fiú bordái majdnem megrepedtek.

- Nem megyek el örökre – szögezte le határozottan Theo. – Igaz, nem tudhatom előre, hogy mennyi időbe telik majd az ottani kutatásom elvégzése. Nem hazudok nektek, valószínűleg éveket fog igénybe venni. Ám kerüljön bármennyi időbe, visszatérek hozzátok. A családom vagytok. A legfontosabb személyek az életemben – nézett komolyan egyesével mindenki szemébe. – Nem tudnálak örökre elhagyni benneteket, és nem is foglak. Nekem sem lesz könnyű nélkületek élnem, de ezt a lehetőséget… egyszerűen nem hagyhatom ki.

Kimondatlanul, de szinte kétségbeesetten kérte mindenkitől a megértést, és végül meg is kapta. Családtagjai tudták, hogy Theo élete akkor teljesedhet be igazán, ha elfogadja ezt a kivételes ajándékot. Ha úgy tudják ebben támogatni a legjobban, hogy elfogadják a szomorú tényt, hogy ehhez néhány évig hiányolniuk kell, ám legyen. Ennyi áldozatot meg kell hozniuk érte, hiszen erről szól a szeretet: támogatást nyújtunk szerettünk kérésére, még akkor is, ha az nekünk fájdalommal jár.

Miután a kezdeti szomorúságot és keserűséget mindenki lenyelte, és ismét együtt tudtak örülni Theo sikerének, a hangulat már jóval könnyedebbé vált. Penelopé egyre laposabbakat pislogott és nagyobbakat ásított, de határozottan elutasította, amikor édesanyja az ágyába akarta vinni. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy megvárja, amíg Nate kijön a szobából, ám ahogy teltek a hosszú percek, a fáradság erőt vett rajta, és végül a szőnyegen összegömbölyödve, hűséges kutyája mellett álomra hajtotta a fejét.

A beszélgetések innentől kezdve szép lassan elhalkultak. Mindenkin észrevehető volt már, hogy milyen hosszú napokon vannak túl, de senkinek nem állt szándékban otthagyni a nappalit. Lionel egy fotelben foglalta el új helyét, ölébe vonva feleségét, aki vállára hajtva fejét azt motyogta, csak egy percre hunyja le a szemét. Sasha nem mozdult Theo mellől. Szorosan mellé telepedett a kanapén, és Theo jövőről szőtt terveit hallgatva próbálta magát meggyőzni arról, hogy a fogadott testvére nélkül eltöltött idő hamar elrepül majd. Cassy a kanapé másik végében ült és látszólag a két másik fiatal halk duruzsolását hallgatta, ám a szavak valójában süket fülekre találtak. Cassy is a jövőt próbálta lefesteni maga előtt. Erős akarattal megpróbálta minden képről kiradírozni Nate alakját, ám ő mintha lemoshatatlan tintával rajzolta volna be magát Cassy életébe – kitörölhetetlenül ott maradt minden jövőképen.

Cassy tudta, hogy saját szívének fájdalmát nyújtja el, ha nem fogadja el a tényt, hogy kettejük számára nem létezhet közös jövő. Ám bármennyire is akarta az esze ezt tényként kezelni, és eszerint találni új álmokat, azok megalkotásában legnagyobb szerepe a szívnek van. Márpedig Cassy szíve még nem fogadta el. Cassy szíve még nem engedte el őt. A börtönében verdeső, életről daloló kis szerv még nem engedte el a nem is olyan régi álmokat és vágyakat. Cassy úgy érezte, lassan beleőrül az esze és a szíve által sugdosott, ellentétes szavakba. Ám amikor már úgy tűnt, lassan a hajnali napfény is itt köszönt rájuk, a könyvtárszoba ajtaja halkan kinyílt.

A lány fordult oda először, a többieknek kellett egy kis idő, amíg felfogták, hogy nem félálomba merült érzékszerveik csapják be őket, hanem a valóságot látják. Nate lépett ki először az ajtón, pontosan ugyanolyan érzelemmentes arckifejezéssel, mint amivel bement. Mögötte kilépett Patrick, majd követte őt az összes Ős is.

Türelmesen megvárták, amíg a váróbizottság tagjai összeszedik magukat és feltápászkodnak rögtönzött alvóhelyükről. Egyedül Penelopé szunyókált továbbra is irigylésre méltó nyugalommal.

- Az utolsó meghallgatás is megtörtént – jelentette be dallamos hangján Florence, ügyelve rá, hogy jól hallhatóan, de mégis halkan beszéljen. – Látogatásunk ezzel véget ért. Cassandra Gale, Theobald Attkins, kérlek, álljatok elénk.

A megszólított fiatalok odaálltak Nate mellé egy sorba. A többiek jobb oldalukon, a nappali közepén ácsorogtak, míg az Ősök és Patrick velük szemben álltak. Cassy találkozott büszke, de feszült tekintetekkel is. Senki nem tudta még, milyen sors vár a Bukottra.

- Bejelentem – vette át a szót Belenus -, hogy a Vizsgák sikeresen lezárultak, az értük kapott Jeleket pedig az érintett ifjak sikeresen megkapták.

- Cassandra és Theobalt! – szólt most Aiden tőle eddig szokatlan ünnepélyességgel. – Ezen pillanattól fogva nem vagytok többé Csillagifjak. Ettől a perctől kezdve Cassandra Gale a Sagittariusok Harcosa, Theobald Attkins a Sagittariusok Tanítója. Erőtökkel, tudásotokkal, bátorságotokkal és hűségetekkel biztosítsátok a Sagittariusok és a Kívülállók biztonságát, fennmaradását és békéjét.

Aiden mondandója végén közelebb lépett Cassyhez, megcsókolt mutatóujja hegyét, majd azt egy pillanatra a lány homlokára helyezte. Ugyanezt a műveletet megcsinálta Theoval is, majd a többi Ős következett. Cassy úgy érezte, minden érintés egy áldás, egy bíztatás, egy biztos jel, ami megerősíti hitét a hovatartozásában. A megható, szertartásos jelenetet követően az Ősök visszaálltak előző helyükre, és egy emberként Nate-re emelték a tekintetüket. Cassy gyomra azonnal összezsugorodott.

- Nathaniel Brent! – kezdte ismét Florence. – A meghallgatásodat követően tanúbizonyságot nyertünk afelől, hogy képességeid valóban kivételesek a Sagittarius társadalmon belül is. Ami ennyire egyedi, az egyszerre csodálatos és veszélyes.

- Saját és a körülötted élők biztonságát szem előtt tartva tehát úgy határoztunk, hogy a Kheiróntól kapott áldásoddal meg kell tanulnod megfelelően bánni. – Belenus továbbra is gyönyörűen artikulálva mondott ki minden egyes szót, ám ezúttal savanyú arckifejezését Cassy abszolút megértette. Az ő arcán is hasonló kifejezés jelenhetett meg, mert Aiden egy alig észrevehető pillanatra érdeklődve kapta felé tekintetét. Végül azonban ismét Nate-re figyelt, majd átvette testvérétől a szót.

- Így tehát, Nathaniel Brent velünk tart a Menedékbe, ahol megfelelő oktatásban lesz része. A Bukottal, Adammel karöltve segítjük majd őt, hogy a lehető legjobban megismerje saját képességeinek határait.

„Tehát elmegy.” – vonta le magában a következtetést Cassy. Persze, ez nem érhette meglepetésként, mégis úgy érezte, mintha abban a percben valaki rávágott volna a mellkasára egy hatalmas pöröllyel. A további szavakat ki sem tudta venni, bár elég valószínű, hogy az Ősök és Patrick a búcsúzkodásra terelték a szót.

A három fiatal továbbra sem mozdult a sorból, ám Sasha végül kihúzta Cassy és Nate közül Theot, hogy erősen magához szorítsa és megígértesse vele, hogy vigyázni fog magára.

Cassy csak bámult előre, nézte az előtte kibontakozó könnyes, ám furcsamód mégis örömteli búcsúzkodást. Tudta, hogy itt a lehetőség, hogy elmondjon Nate-nek mindent, amiről eddig csak hallgatott. Tudta, hogy ha most nem teszi meg, többé nem lesz rá alkalma. Az a mérhetetlenül nagy teher a szívén mégis képtelenné tette a mozgásra. Minden erejét és képességét igénybe kellett vennie pusztán azért, hogy fejét Nate felé fordítsa. Nate szintén mozdulatlan volt, de ő is a lányt figyelte.

Nem tudták, hogy valóban hihetnek e a másik szeméből sugárzó szavaknak, vagy csupán saját érzelmeiktől elvakultan olyat képzelnek bele egyetlen pillantásba, ami valójában ott sincs. Akkor nem volt egyikük sem Bukott vagy Harcos, csupán két bizonytalan fiatal, akik rettegnek lemezteleníteni a lelküket a másik előtt, mert a viszonzatlan szerelem félelmetes bárdként lebeg a fejük felett, amely azonnal és kegyetlenül lecsap a csupasz szívükre és darabokra szaggatja azt.

- Nathaniel, Theobald – szólította meg a két fiút Florence. – Indulnunk kell.

Cassy fel sem fogta, hogy milyen hirtelen történnek a dolgok. Még csak holmit sem kellett becsomagolniuk maguknak. Még a hajnal első fénysugarát sem várják meg, hogy az csábítsa őket indulásra. Az Ősök amilyen nagy türelemmel rendelkeztek a kommunikáció során, olyan nagy türelmetlenséggel fogtak bele egy következő útba.

Nate mintha szóra nyitotta volna a száját, de ajkai végül összezárultak és néma maradt. Cassy sem tudott már olyat mondani, ami segített volna jelenlegi helyzetükön, olyat pedig nem akart, ami megnehezíti azt. Egyetlen dolgot tehetett hát.

A farmernadrágjának hátsó zsebébe nyúlt, ahol egész este őrizte a Nate-nek szánt ajándékát. Tudták mind a ketten, hogy ehhez a végszóhoz vezet a közös útjuk, ám Cassy mégsem akarta emlék nélkül elengedni Nate-et, ezért készítetett a fiúnak egy medált. Elővette a zsebéből a kör alakú, alig három centiméter átmérőjű ékszert, majd továbbra is szótlanul a fiú felé nyújtotta, végül pedig a tenyerébe ejtette az ajándékot.

Nate alaposan megfigyelte a kapott medált: egy ezüst sárkány ölelt körbe egy kör alakúra csiszolt borostyánt. Tudta, hogy mit jelent. A fiú csillagjegye az oroszlán volt, és Cassy emlékezett erre. Persze, hogy emlékezett. Az ő kövét adta oda neki. Az oroszlánok kövét, ami a Sagittarius hagyományok szerint mindörökre védeni fogja a lelkét a gonosz ellen. Ám Nate tudta, hogy nem ez az egyetlen jelentése az ajándéknak.

Ökle védelmező börtönébe zárta az apró medált, majd napok óta először, őszintén elmosolyodott, és ismét Cassyre emelte csokoládé tekintetét, mielőtt megszólalt:

- Találkozunk még.