Egy szentimentalista novella
december 19, 2019
Sziasztok!
Engem igazán elkapott már a karácsonyi láz. Ilyenkor még a szokásosnál is szentimentalistább vagyok, könnyen elérzékenyülök és nagyon megérint akár egyetlen mosoly is. Talán ennek az érzésnek köszönhető, hogy megszületett a Tollpihe címet viselő novellám. Szóval íme: tőlem, nektek, sok szeretettel!
Forrás: Pinterest |
Tollpihe
Emma már elmúlt négy éves. Ha
valaki személyesen nála érdeklődött az életkoráról, akkor Emma pontosított is
ezen a kormeghatározáson és azt felelte: négy éves és három hónapos. Ez
különösen fontos kérdés volt a számára, elvégre három éves korában Apa minden
izgalmas dologra azt mondta, hogy majd akkor csinálhatja, ha már elmúlt négy
éves. Alig várta a jeles alkalmat, de Apa most folyton az ötödik születésnapját
emlegette. Emmának kezdett gyanús lenni a dolog, így biztos, ami biztos, rendszeresen
elmondta, hogy éppen hány éve és hány hónapja született meg.
Apa azt mondta Anyának köszönheti
a születését, ezért minden születésnapján elmentek a furcsa kövekkel telerakott
udvarra és megálltak annál a kőnél, amin szerepelt Anya neve és az ő életkora.
Emma nem szerette a szürke követ. Hideg volt és színtelen. Szomorú. Akárcsak
Apa, akárhányszor odalátogattak. Gondolt már rá, hogy megkéri őt, ne menjenek
oda többet, ám mielőtt összeszedte volna a bátorságát ehhez, Apa hozott egy
fontos hírt.
- Tücsök, mit szólnál, ha ott
élnénk, ahol örökké nyár van?
A kérdésnek meglepetésként
kellett volna érnie Emmát, de neki a nyár hallatán csak az jutott eszébe, hogy
akkor sokkal tovább játszhat kint a parkban, mint télen. Ha örökké nyár lesz,
akkor ő örökké játszhat, és ez nagyon jól hangzott.
Valamivel később kiderült, hogy
Apa igazat mondott. Az új ház, amit otthonnak kellett hívnia mindig napfényben
fürdött és nem is kellett sokat sétálniuk Apával ahhoz, hogy a homokos
tengerpartra érjenek. Emma szerette, ahogy a felmelegedett homokba rejtheti a
lábát és a kezeit. Nagy lelkesedéssel építette az egyre nagyobb homokvárakat és
szép lassan megszokta a tenger sós ízét. Már nem tűnt csípősnek, inkább csiklandósnak,
amikor a hullámok körbeölelték őt és a fánk alakú úszógumiját.
Emma igazán nagyon élvezte az új
életét, de úgy tűnt, Apa nem olyan boldog, mint ő. Sokszor mosolygott rá, de
öblös nevetésének megnyugtató hangjára már alig emlékezett. Épp csak annyira,
hogy hiányozzon neki.
Az egyik tikkasztó nap végén Emma
épp az ágyában csapkodta a párnáját. Emma nem tudta, miért kell ezt csinálni,
de Apa mindig ezt tette, mielőtt a fejét ráhajtotta volna, ő pedig élvezte,
ahogy apró öklei bele-belesüllyednek a puha anyagba. Miután úgy gondolta, most
már végzett, lefeküdt és magához ölelte Hopit, a kedvenc plüssállatát.
Türelmesen nézte Apát, miközben ő ráterítette a vékony takarót, megpuszilta a
homlokát, majd elindul kifelé a szobából. Mielőtt kiléphetett volna az ajtón,
Emma feltette a kérdést, amit egy ideje már fontolgatott magában.
- Mikor megyünk haza?
Apa megtorpant. Emma azt hitte,
valami rosszat mondott, de amikor Apa megfordult halványan mosolygott. Emmát
már dühítette az öröm hangtalan kifejezése. Úgy érezte, ez így nem is igazi.
Időközben Apa leült az ágya szélére és megsimogatta a haját.
- Hiszen itthon vagyunk, tücsök.
Nem megyünk sehová. Nekünk ez az új életünk.
Emma eltátotta aprócska száját.
Nem tudta, de Apa szíve majdnem megszakadt, amiért az ártatlan arcon a
megdöbbenés jeleit látta.
- Örökké itt maradunk? – kérdezte
Emma szinte suttogva.
- Igen, tücsök, örökké.
- Miért?
Olyan egyszerű kérdésnek tűnt,
főleg, hogy Emma naponta több ezerszer feltette ezt és Apa mindig nagyon
türelmesen válaszolt. Így tudta meg, hogy miért hajóznak ki a szőrös arcú
bácsik kora reggel a tengerre, hogy miért nyikorog a padló a talpa alatt és
azt, hogy miért kell minden nap fogat mosnia. Nem értette, hogy most mi ijeszti
meg ennyire Apát. Emma szokatlanul némán várta a választ. Mivel Apa sokat
gondolkodott rajta, tudta, hogy nagyon fontos dolgot fog mondani.
- Mert itt soha sem lesz hideg.
Nem kell fáznunk, dideregnünk és vacognunk.
Emmának ugyan nem sok baja volt a
hideggel, mert Apa mindig nagyon meleg pulóvereket adott rá, de érezte, hogy
Apának ez fontos. Talán ő szokott fázni. Emma azt hitte, ha Apa nem didereg
többet, akkor újra hallani fogja majd nevetni. Ha az örök nyár kell ehhez,
akkor Emma igazán nem bánja, hogy itt kell élniük.
A napok ezután gyorsan teltek;
Emma már négy éves és tizenegy hónapos volt. Nem sokára öt lesz és csomó mókás
dolgot csinálhat, amit eddig még nem! Mégsem ez volt az egyetlen oka, amiért
várta a születésnapját. A hó addigra már le szokott hullani, így miután elfújta
a hatalmas tortáján a gyertyákat, Apával mindig hógolyóztak az udvaron. Ha
máskor nem, hát akkor biztosan hallja majd Apa nevetését.
Egy hónappal később azonban Emma
csalódottan ült az ablak előtt.
- Mi az tücsök? – kérdezte Apa
idegesen. – Miért vagy szomorú a születésnapodon? Nem ízlett a torta?
Emma imádta a csokoládét, ahogy
az ajándékba kapott babát is, de egyik sem okozott neki akkora örömet, mint
amekkorát a hó okozhatott volna. Az édesség és a játék nem nevetteti meg apát.
Tudja, mert megpróbálta: szájába tömött egy falatot a süteményből és engedte,
hogy játsszon a babával, aminek nagyon szép szőke haja volt és még beszélt is,
amikor megütögették a hátát.
- Miért nincs hó? – Egy újabb
kérdés, amivel a frászt hozta Apára. Látta a szemében, hogy mennyire megijedt,
de Apa még így is elég bátor volt és válaszolt neki.
- Az örök nyárban élünk,
emlékszel tücsök? Nyáron nem eshet a hó.
Úgy tűnt emiatt Apa is nagyon
szomorú. Emma legutóbb akkor látta ilyennek, amikor odaégette az ebédet nem
sokkal a beköltözésük után. Apa ezt követően elmesélte neki, hogy nagyon
kétségbe volt esve és Emmának meg kell tanulnia, hogy ha ő is ezt fogja érezni
valaha, akkor erősnek kell lennie és a félelme ellenére megoldania a problémát.
Apa aznap este másodszor állt neki főzni, de végül finom vacsora lett belőle.
Emma egészen biztos volt benne, hogy ha valaha végre ő is főzhet, akkor nem fog
ekkora füstöt csinálni a konyhába, tehát soha nem esik majd kétségbe. Ám az
ötödik születésnapján, az ablak előtt ülve most mégis ez az érzés szorította
össze a szívét. Hogyan fogja hallani Apa nevetését?
Végül az a nap is eltelt.
Megették a torta felét, játszott a babával és Apa lefekvés előtt még egy vicces
mesét is megnézett vele, amiben egy kisfiú apukájából lett a Télapó. Emma
ezután határozottan kijelentette, hogy szeretne egy szarvast, de Apa nem
tartotta jó ötletnek, mert szerinte az állatnak melege lenne náluk és a sós
tengervizet sem élvezné annyira.
Emma jó erősen megütögette a
párnáját, mielőtt letette volna rá a fejét. Hiányzott neki a hó, de még jobban
Apa nevetése, ezért mérges volt. Miután betakarta, Apa adott neki egy puszit,
még egyszer boldog születésnapot kívánt, majd miután felkapcsolta az éjszakai
lámpát, kilépett a szobából. Emma csak forgolódott; nem volt jó hangulatban.
Dühe sokáig ébren tartotta. Ide-oda mozgatta fejét, még párszor beleöklözött a
párnájába, hátha kényelmesebb lesz, de semmi sem segített. Elképzelte, hogy a
mesében látott Télapó elrepül a szobája ablaka előtt és teljesíti az ő leghőbb
vágyát: havat hoz magával. Ám hiába várt, sem a Télapó, sem a hópelyhek nem
jöttek.
Arcát belefúrta a párnába és
némán hívta a Télapót, amikor valami megszúrta az orra hegyét. Ijedten felkapta
a fejét és a halvány fényben próbálta kivenni, hogy mi bökte meg. Talán egy állat költözött a párnájába? –
gondolta riadtan. Ám nem látott ott mást, csak egy kemény, fehér valamit, ami
átszúrta a huzatot. Apró ujjaival megfogta és elkezdte kihúzni. Legnagyobb meglepetésére
egy puha tollat tartott a kezében. Gyönyörű hófehér volt és csiklandozta Emma
orrát, amitől nevethetnékje támadt. Próbált halkan kuncogni, hogy Apát ne
keltse fel a szomszéd szobában. Apa!
Emmának hirtelen eszébe jutott valami, amiről biztosan tudta, hogy a Télapó
súgta a fülébe és tőle kapta hozzá az ajándékot, a tollpihét.
Olyan halkan, amennyire csak
tudott, kiosont a szobájából és bement az apró nappaliba, ahol a szekrény még
több párnát rejtett. Kivette azokat, majd a sajátja mellé dobta őket. Sokáig
tartott mindegyikből kiszedni a tollakat, de Emma nagyon eltökélt volt. Egészen
elfáradt a komoly munkától, ám amikor végzett valóságos toll-tenger lepte el a
nappali minden centiméterét. Arrébb tette az üressé vált párnahuzatokat. A
mozdulataival felkavarta a tollpihéket, amik táncra perdültek a levegőben. Emma
is kitárta két karját és a szoba közepén forogni kezdett egészen addig, amíg el
nem szédült és rá nem huppant a fenekére. Még ezt sem bánta, folyamatosan csak
nevetett, belemarkolt a padlón heverő tollkupacba és a magasba dobta őket csak
azért, hogy lássa, milyen kecsesen hullnak vissza a padlóra.
- Tücsök?! – Apa hangja olyan
volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy haragudjon e Emmára vagy sem. Emma
segíteni akart neki a döntésben, ezért hangosan nevetni kezdett és felé dobálta
a tollpihéket.
- Hó, Apa, hó! – ujjongott kifogyhatatlan
energiával. – Csináltam havat, hogy tudjunk hógolyózni Apa! Gyere, játszunk!
Apa egy pillanatig mozdulatlanul
állt a nappali ajtajában és némán bámulta Emmát. A kislány fejében ekkor
fordult meg először, hogy talán szidást kap a nagy rendetlenségért és a
tönkretett párnákért. Emma kezdett elszomorodni. Az ajándékozást lehet a
Télapóra kéne hagynia a jövőben.
Amikor Emma már épp készült
bocsánatot kérni, egyszer csak furcsa hangot hallott. Először nem is tudta,
honnan érkezik, de amikor felfedezte, hogy Apa okozza ezt, azonnal rádöbbent mi
történik: Apa nevetett! Hangosan, hátra vetett fejjel, hasát fogva úgy, hogy
még a könnye is kicsordult. Emmát teljesen összezavarta. Most akkor sír vagy nevet?
Apa berohant a szoba közepére,
valóságos toll-orkánt okozva ezzel, felkapta Emmát és a levegőben megpörgette. Könnyei
felszáradtak, nem maradt más, csak az a csodálatos nevetés, ami egyből átragadt
Emmára is.
Aznap éjjel, az örök nyárban egy
apró házikó vidám kacajoktól volt hangos. Egy kislány és az édesapja valóságos
csatateret csinált a nappaliból. Komoly tétje volt a tollcsatának: a torta
másik fele. Ám a kislány egy másik, számára még felfoghatatlanul komolyabb
küzdelmet is megnyert aznap. Elűzte a sötétséget apja szívéről és megtanította
újra nevetni.
2 megjegyzés
Én nem vagyok az a szentimentális típus (a fenébe is, nyakunkon a karácsony, és én még abszolút nem érzem átszellemültnek magam), de ez a novella nagyon megragadott. Wow. Imádom a szülő-gyerek, mentor-tanítvány történeteket, úgyhogy ennek is élveztem minden sorát. Nagyon-nagyon aranyos. Lehet, hogy nekünk is így kellene havat csinálnunk, ha már csak az eső veri az ablakot. :')
VálaszTörlésxx Jolt
Köszönöm a szavakat Jolt, elképesztően jól estek. Örülök, hogy sikerült egy kicsit meghatnom téged a történettel. ^^ A karácsonyi hangulat miatt pedig ne aggódj. Majd a kivilágított karácsonyfánál úgyis elkap. :D Egy kis hónak mondjuk jobban örülnék, de hát ne legyünk válogatósak. Ha csak tollpihe van, akkor jó lesz az is. :D
Törlés