Emma már elmúlt négy éves. Ha valaki személyesen nála érdeklődött az életkoráról, akkor Emma pontosított is ezen a kormeghatározáson és azt felelte: négy éves és három hónapos. Ez különösen fontos kérdés volt a számára, elvégre három éves korában Apa minden izgalmas dologra azt mondta, hogy majd akkor csinálhatja, ha már elmúlt négy éves. Alig várta a jeles alkalmat, de Apa most folyton az ötödik születésnapját emlegette. Emmának kezdett gyanús lenni a dolog, így biztos, ami biztos, rendszeresen elmondta, hogy éppen hány éve és hány hónapja született meg.

Apa azt mondta Anyának köszönheti a születését, ezért minden születésnapján elmentek a furcsa kövekkel telerakott udvarra és megálltak annál a kőnél, amin szerepelt Anya neve és az ő életkora. Emma nem szerette a szürke követ. Hideg volt és színtelen. Szomorú. Akárcsak Apa, akárhányszor odalátogattak. Gondolt már rá, hogy megkéri őt, ne menjenek oda többet, ám mielőtt összeszedte volna a bátorságát ehhez, Apa hozott egy fontos hírt.

- Tücsök, mit szólnál, ha ott élnénk, ahol örökké nyár van?

A kérdésnek meglepetésként kellett volna érnie Emmát, de neki a nyár hallatán csak az jutott eszébe, hogy akkor sokkal tovább játszhat kint a parkban, mint télen. Ha örökké nyár lesz, akkor ő örökké játszhat, és ez nagyon jól hangzott.

Valamivel később kiderült, hogy Apa igazat mondott. Az új ház, amit otthonnak kellett hívnia mindig napfényben fürdött és nem is kellett sokat sétálniuk Apával ahhoz, hogy a homokos tengerpartra érjenek. Emma szerette, ahogy a felmelegedett homokba rejtheti a lábát és a kezeit. Nagy lelkesedéssel építette az egyre nagyobb homokvárakat és szép lassan megszokta a tenger sós ízét. Már nem tűnt csípősnek, inkább csiklandósnak, amikor a hullámok körbeölelték őt és a fánk alakú úszógumiját.

Emma igazán nagyon élvezte az új életét, de úgy tűnt, Apa nem olyan boldog, mint ő. Sokszor mosolygott rá, de öblös nevetésének megnyugtató hangjára már alig emlékezett. Épp csak annyira, hogy hiányozzon neki.

Az egyik tikkasztó nap végén Emma épp az ágyában csapkodta a párnáját. Emma nem tudta, miért kell ezt csinálni, de Apa mindig ezt tette, mielőtt a fejét ráhajtotta volna, ő pedig élvezte, ahogy apró öklei bele-belesüllyednek a puha anyagba. Miután úgy gondolta, most már végzett, lefeküdt és magához ölelte Hopit, a kedvenc plüssállatát. Türelmesen nézte Apát, miközben ő ráterítette a vékony takarót, megpuszilta a homlokát, majd elindul kifelé a szobából. Mielőtt kiléphetett volna az ajtón, Emma feltette a kérdést, amit egy ideje már fontolgatott magában.

- Mikor megyünk haza?

Apa megtorpant. Emma azt hitte, valami rosszat mondott, de amikor Apa megfordult halványan mosolygott. Emmát már dühítette az öröm hangtalan kifejezése. Úgy érezte, ez így nem is igazi. Időközben Apa leült az ágya szélére és megsimogatta a haját.

- Hiszen itthon vagyunk, tücsök. Nem megyünk sehová. Nekünk ez az új életünk.

Emma eltátotta aprócska száját. Nem tudta, de Apa szíve majdnem megszakadt, amiért az ártatlan arcon a megdöbbenés jeleit látta.

- Örökké itt maradunk? – kérdezte Emma szinte suttogva.

- Igen, tücsök, örökké.

- Miért?

Olyan egyszerű kérdésnek tűnt, főleg, hogy Emma naponta több ezerszer feltette ezt és Apa mindig nagyon türelmesen válaszolt. Így tudta meg, hogy miért hajóznak ki a szőrös arcú bácsik kora reggel a tengerre, hogy miért nyikorog a padló a talpa alatt és azt, hogy miért kell minden nap fogat mosnia. Nem értette, hogy most mi ijeszti meg ennyire Apát. Emma szokatlanul némán várta a választ. Mivel Apa sokat gondolkodott rajta, tudta, hogy nagyon fontos dolgot fog mondani.

- Mert itt soha sem lesz hideg. Nem kell fáznunk, dideregnünk és vacognunk.

Emmának ugyan nem sok baja volt a hideggel, mert Apa mindig nagyon meleg pulóvereket adott rá, de érezte, hogy Apának ez fontos. Talán ő szokott fázni. Emma azt hitte, ha Apa nem didereg többet, akkor újra hallani fogja majd nevetni. Ha az örök nyár kell ehhez, akkor Emma igazán nem bánja, hogy itt kell élniük.

A napok ezután gyorsan teltek; Emma már négy éves és tizenegy hónapos volt. Nem sokára öt lesz és csomó mókás dolgot csinálhat, amit eddig még nem! Mégsem ez volt az egyetlen oka, amiért várta a születésnapját. A hó addigra már le szokott hullani, így miután elfújta a hatalmas tortáján a gyertyákat, Apával mindig hógolyóztak az udvaron. Ha máskor nem, hát akkor biztosan hallja majd Apa nevetését.

Egy hónappal később azonban Emma csalódottan ült az ablak előtt.

- Mi az tücsök? – kérdezte Apa idegesen. – Miért vagy szomorú a születésnapodon? Nem ízlett a torta?

Emma imádta a csokoládét, ahogy az ajándékba kapott babát is, de egyik sem okozott neki akkora örömet, mint amekkorát a hó okozhatott volna. Az édesség és a játék nem nevetteti meg apát. Tudja, mert megpróbálta: szájába tömött egy falatot a süteményből és engedte, hogy játsszon a babával, aminek nagyon szép szőke haja volt és még beszélt is, amikor megütögették a hátát.

- Miért nincs hó? – Egy újabb kérdés, amivel a frászt hozta Apára. Látta a szemében, hogy mennyire megijedt, de Apa még így is elég bátor volt és válaszolt neki.

- Az örök nyárban élünk, emlékszel tücsök? Nyáron nem eshet a hó.

Úgy tűnt emiatt Apa is nagyon szomorú. Emma legutóbb akkor látta ilyennek, amikor odaégette az ebédet nem sokkal a beköltözésük után. Apa ezt követően elmesélte neki, hogy nagyon kétségbe volt esve és Emmának meg kell tanulnia, hogy ha ő is ezt fogja érezni valaha, akkor erősnek kell lennie és a félelme ellenére megoldania a problémát. Apa aznap este másodszor állt neki főzni, de végül finom vacsora lett belőle. Emma egészen biztos volt benne, hogy ha valaha végre ő is főzhet, akkor nem fog ekkora füstöt csinálni a konyhába, tehát soha nem esik majd kétségbe. Ám az ötödik születésnapján, az ablak előtt ülve most mégis ez az érzés szorította össze a szívét. Hogyan fogja hallani Apa nevetését?

Végül az a nap is eltelt. Megették a torta felét, játszott a babával és Apa lefekvés előtt még egy vicces mesét is megnézett vele, amiben egy kisfiú apukájából lett a Télapó. Emma ezután határozottan kijelentette, hogy szeretne egy szarvast, de Apa nem tartotta jó ötletnek, mert szerinte az állatnak melege lenne náluk és a sós tengervizet sem élvezné annyira.

Emma jó erősen megütögette a párnáját, mielőtt letette volna rá a fejét. Hiányzott neki a hó, de még jobban Apa nevetése, ezért mérges volt. Miután betakarta, Apa adott neki egy puszit, még egyszer boldog születésnapot kívánt, majd miután felkapcsolta az éjszakai lámpát, kilépett a szobából. Emma csak forgolódott; nem volt jó hangulatban. Dühe sokáig ébren tartotta. Ide-oda mozgatta fejét, még párszor beleöklözött a párnájába, hátha kényelmesebb lesz, de semmi sem segített. Elképzelte, hogy a mesében látott Télapó elrepül a szobája ablaka előtt és teljesíti az ő leghőbb vágyát: havat hoz magával. Ám hiába várt, sem a Télapó, sem a hópelyhek nem jöttek.

Arcát belefúrta a párnába és némán hívta a Télapót, amikor valami megszúrta az orra hegyét. Ijedten felkapta a fejét és a halvány fényben próbálta kivenni, hogy mi bökte meg. Talán egy állat költözött a párnájába? – gondolta riadtan. Ám nem látott ott mást, csak egy kemény, fehér valamit, ami átszúrta a huzatot. Apró ujjaival megfogta és elkezdte kihúzni. Legnagyobb meglepetésére egy puha tollat tartott a kezében. Gyönyörű hófehér volt és csiklandozta Emma orrát, amitől nevethetnékje támadt. Próbált halkan kuncogni, hogy Apát ne keltse fel a szomszéd szobában. Apa! Emmának hirtelen eszébe jutott valami, amiről biztosan tudta, hogy a Télapó súgta a fülébe és tőle kapta hozzá az ajándékot, a tollpihét.

Olyan halkan, amennyire csak tudott, kiosont a szobájából és bement az apró nappaliba, ahol a szekrény még több párnát rejtett. Kivette azokat, majd a sajátja mellé dobta őket. Sokáig tartott mindegyikből kiszedni a tollakat, de Emma nagyon eltökélt volt. Egészen elfáradt a komoly munkától, ám amikor végzett valóságos toll-tenger lepte el a nappali minden centiméterét. Arrébb tette az üressé vált párnahuzatokat. A mozdulataival felkavarta a tollpihéket, amik táncra perdültek a levegőben. Emma is kitárta két karját és a szoba közepén forogni kezdett egészen addig, amíg el nem szédült és rá nem huppant a fenekére. Még ezt sem bánta, folyamatosan csak nevetett, belemarkolt a padlón heverő tollkupacba és a magasba dobta őket csak azért, hogy lássa, milyen kecsesen hullnak vissza a padlóra.

- Tücsök?! – Apa hangja olyan volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy haragudjon e Emmára vagy sem. Emma segíteni akart neki a döntésben, ezért hangosan nevetni kezdett és felé dobálta a tollpihéket.

- Hó, Apa, hó! – ujjongott kifogyhatatlan energiával. – Csináltam havat, hogy tudjunk hógolyózni Apa! Gyere, játszunk!

Apa egy pillanatig mozdulatlanul állt a nappali ajtajában és némán bámulta Emmát. A kislány fejében ekkor fordult meg először, hogy talán szidást kap a nagy rendetlenségért és a tönkretett párnákért. Emma kezdett elszomorodni. Az ajándékozást lehet a Télapóra kéne hagynia a jövőben.

Amikor Emma már épp készült bocsánatot kérni, egyszer csak furcsa hangot hallott. Először nem is tudta, honnan érkezik, de amikor felfedezte, hogy Apa okozza ezt, azonnal rádöbbent mi történik: Apa nevetett! Hangosan, hátra vetett fejjel, hasát fogva úgy, hogy még a könnye is kicsordult. Emmát teljesen összezavarta. Most akkor sír vagy nevet?

Apa berohant a szoba közepére, valóságos toll-orkánt okozva ezzel, felkapta Emmát és a levegőben megpörgette. Könnyei felszáradtak, nem maradt más, csak az a csodálatos nevetés, ami egyből átragadt Emmára is.

Aznap éjjel, az örök nyárban egy apró házikó vidám kacajoktól volt hangos. Egy kislány és az édesapja valóságos csatateret csinált a nappaliból. Komoly tétje volt a tollcsatának: a torta másik fele. Ám a kislány egy másik, számára még felfoghatatlanul komolyabb küzdelmet is megnyert aznap. Elűzte a sötétséget apja szívéről és megtanította újra nevetni.