Aki egy ideje követi az oldalt tudhatja, hogy reménytelenül belevagyok zúgva a fantasy történetekbe. Személy szerint Harry Pottert és barátait okolom ezért, de talán felesleges is keresni a miérteket. Egyszerűen így van és kész. Nem érdekel, hogy miyen korosztálynak szánják, ha érdekesnek találom a sztori alapjait, akkor játszódjon az az űrben, egy elvarázsolt kastélyben, vagy akár egy alternatív valóságban, én már falom is fel a könyv sorait.

Emiatt az olthatatlan érdeklődésem miatt várt a tavalyi karácsonyfa alatt Christelle Dabos könyvsorozata, ami az idei évben bővült a harmadik résszel, ami szerencsére még nem az utolsó. Igaz, hogy elég sokáig hagytam pihenni a könyveket a polcomon, hiszen csak idén decemberben vettem kézbe A tél jegyeseit, ám attól a csodás pillanattól kezdve szerelem volt első látásra!

Forrás: saját fotó

A sorozat az alábbi három kötetből áll: A tél jegyesei, Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban és a Bábel emlékezete. Úgy terveztem, hogy mindegyikről külön-külön írok véleményt nektek, ám annyira letehetetlennek bizonyultak, hogy képtelen voltam köztük szünetet tartani. Amint végeztem az egyikkel, már fogtam kezemben a következőt. Szinte fizikailag fájt, hogy a negyedik rész nem várt türelmesen a könyvespolcomon. Csak hogy érzékeltetni tudjam, hogy ebben az esetben a "letehetetlen" jelző pontosan mit is takar, elárulom nektek a féltett titkomat: a második részt, amely 700 oldallal büszkélkedhet, kevesebb mint 24 óra alatt sikerült kiolvasnom múlt hétvégén. Azt hiszem, eddig ez a rekordom.

Azon túl, hogy a könyv megmutatta nekem, hogy mit is jelent belefeledkezni egy jó történetbe, arra is rávilágított, hogy bizony, reménytelenül romantikus vagyok. Eddig is tudtam, hogy szeretem a pozitív végkifejleteket, de itt olyan görcsösen koncentráltam erre, hogy sikerült saját magamat is meglepnem. Nem hazudok, voltak a könyvnek részei, amik kissé zavarosak voltak számomra, de a fenti okból nem hagytam magam eltántorítani, olvastam és olvastam tovább. A sztori nem volt hálátlan érte, mert a könyv végére szerencsére minden miértre választ kaphattam. Mivel a sorozat még nem fejeződött be, persze továbbra is vannak nyitott kérdések, de minden, ami kuszának tűnt eddig, egyelőre kikristályosodott.

Mi volt a könyv legfőbb tanulsága? Számomra az, hogy soha ne dőljünk be a káprázatnak, bármilyen valóságosnak tűnik is az, ne hagyjuk, hogy elhomályosítsa a környezetünket, az embereket és legfőképpen saját magunkat. Ha tudjuk, hogy kik vagyunk valójában, akkor egy délibáb sem csaphat be minket. A francia írónő alkotott világkép korántsem tér el annyira a jelenünktől, mint azt elsőre gondolnánk. Ha képesek vagyunk az olvasottakat belehelyezni a mai világunkba, akkor olyan üzeneteket fedezhetünk fel Christelle írásában, amiket igenis érdemes meghallgatni és megfontolni.

Mennyire hódolunk be azoknak, akikről azt hisszük, a világunkat irányítják? Látjuk őket tisztán, vagy csak vakon bambulunk rájuk? Halljuk az igazságot szavaik mögött, vagy kérdés nélkül bólintunk mondataik hallatán? Képesek vagyunk elkényelmesedett társadalmunkban saját kezünkbe venni sorsunkat? Van hozzá elég erőnk, akaratunk, vagy túl gyávák vagyunk?

Forrás: saját fotó

Szerintem ez mind nagyon fontos kérdés, amikre Christelle főhőse, Ophélie szemszögéből mondja el saját válaszait. Nem kell velük egyetértenünk, ezt ő sem kényszeríti ránk. Sok más szemszöget is bemutat, nagyon emlékezetes és karakteres szereplőkön át. Olvasóként tehát megkapjuk a lehetőséget, hogy rátaláljunk a saját válaszainkra.

Emellett persze rengeteg érdekességben és izgalomban is részünk van, hiszen A tükörjáró világa rendkívül egyedi. Itt minden, ma ismert szabály felborul. Fizika törvényei? Ugyan! Kit érdekel, amikor egy földfelszín felett lebegő városba repülő szarvasok által húzott szánon lehet bejutni? Most komolyan, hát nem király?! A környezeten túl az, ami igazán fenntartja a folyamatos feszültséget, az a két főhős között húzódó éles ellentét. Két teljesen eltérő személyiségről beszélünk, akik emiatt gyakran keverednek vitákba. Ophélie sokszor azért kerül hajmeresztő helyzetébe, mert dacolni akar Thornnal, a férfi főszereplőnkkel és nem akarja meghallani a "maradj a fenekeden" típusú tanácsait. Két ilyen karakterre építeni egy történetet jó húzás és kétségtelen, hogy időről-időre felkorbácsolja az eseményeket. Ugyanakkor tény, hogy szótlanságuk néha kifejezetten bosszantó. Thorn büszkeségből hallgat, vagy mert nem akarja Ophélie szájába adni a szavakat. Ophélie azonban sokszor vak, ami vagy tapasztalatlanságából adódik, vagy a makacsságából. Ám mindketten képesek kompromisszumra és minden negatív tulajdonságaik ellenére is ellenállhatatlanok.

A könyv olvasása során többször előfordult, hogy egy karakter hol pozitív, hol negatív szereplőként tűnt fel. Amellett, hogy a számtalan káprázat miatt az olvasó abban sem lehet biztos, hogy a szoba, amiben a személyek állnak valóban létezik e, azt sem lehetett készpénznek venni, hogy ki számít megbízható barátnak és ki behízelgő ellenségnek. Ez a fajta bizonytalanság jól átszűrődött a könyv lapjain és talán ez volt az egyik oka annak, hogy képtelen voltam letenni. Folyamatosan járt az agyam azon, hogy mit miért csinálnak, ki kicsoda és kivel van. És hát nem ez az ismérve egy igazán jó könyvnek: hogy fenntartja az érdeklődésedet? Ha ez így van, akkor számomra Christelle Dabos sorozata egyenesen kiváló.

Forrás: saját fotó

Zárásként pedig néhány személyes adat a könyvről: