Már nagyon régóta tervezem ezt a bejegyzést, de eddig akárhányszor eszembe jutott, inkább félretoltam, mondván, hogy majd máskor. Ám most az élet egy olyan meglepő, de csodálatos eseményt produkált, ami miatt ez a poszt nagyon időszerű lett. Így tehát: szeretném nektek bemutatni a nagymamámat.

Forrás:Pinterest

Egész életemben tudtam, hogy a családban rá hasonlítok a leginkább. Nem a külsőségekre gondolok, hanem a személyiségünkre. Mind a ketten igazi kis könyvmolyok vagyunk - és bár a családom többi tagja is néha napján kezébe vesz egy-egy könyvet, molyoknak azért nem nevezném őket. Ő még a Harry Pottert is hajlandó volt elolvasni, pedig hatvan is elmúlt már akkor, de kíváncsivá tette, hogy én miért rajongok ennyire. Tavaly karácsonykor egy dedikált könyvvel leptük meg a kedvenc írójától, Lőrincz L. Lászlótól, és ő majd' kiugrott a bőréből, annyira boldog volt.

Mindig képes őszintén kacagni, és észreveszi a mindennapok szürkesége mögött megbújó apróságokat, amik akaratlanul is mosolyt csalnak az arcára. Gondolok itt akárcsak egy szép virágra, ami áttört a kemény betonon és a járda közepén tündököl, mert ő bizony ott akar lenni és kész - mamám imádja az ilyeneket! Gyerekként egy faluban nőtt fel, házi állatok között. A természet és az állatok iránti szeretet valószínűleg már akkor a részévé vált, és az évek során mindez csak fokozódott.

Büszkeség tölt el, akárhányszor arra emlékeztetnek, hogy bizony, mi le sem tagadhatnánk a rokoni szálat. Miért? Mert minden pozitív tulajdonsága mellett, ő az egyik legerősebb nő, akit ismerek. Nem volt könnyű élete, sok mindenen keresztül ment, sok mindenkit elveszített, de ő még a mai napig az egyik legvidámabb ember ezen a  bolygón. Felállt, akárhányszor lökte az élet a padlóra. Minden alkalommal leporolta piros nadrágját, megigazította divatosan rövidre vágatott, hullámos fürtjeit, élénk tekintetét a rámeredő kegyetlen Sorsa szegezte, elvigyorodott, majd kiöltötte a nyelvét (oké, esetleg bemutatott neki xD), majd szépen továbbsétált.

Fiatal felnőtt életét egy romantikus lányregényként tudom elképzelni. Miután megismerkedett a papámmal, nagy szerelem gyúlt mindkettőjükben. Ám a vallási különbségek miatt (amit akkoriban nagyon szigúran vettek) ezt a kapcsolatot, pláne a szóba kerülő házasságot a szülők nem támogatták. Így a mamám fogta magát és megszökött a szerelmével, akivel végül mégis csak pap elé álltak. Mintha csak Shakespeare találta volna ki, nem igaz? Két gyermekük született, melyek közül a fiatalabb az édesanyám. Persze az unokák miatt végül a szigorú szülők szíve is meglágyult, így úgy tűnt, minden a legjobban alakul. Ám mivel ez most nem egy tündérmese, hanem a való élet, ezért itt még nem fejezhetem be a történetet a happy end felirattal.

Forrás: Pinterest

A papám hosszú távon sajnos nem bizonyult a legmegfelelőbb választásnak. Sem a férj, sem pedig az apa szerepben nem alakított megfelelően. Számomra nem nehéz erről beszélnem, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy életem során hányszor találkoztam vele, így tehát ő soha nem volt az életem része. Ám nagymamámé és anyukámé igen, és biztos vagyok benne, hogy bár helyes lépésnek vélik azt, ami ezután történt, de semmiképpen sem könnyűnek. A nagymamám - szerintem - második legbátrabb lépése volt, hogy végül elhagyta a nagyapámat a két kisgyermekkel együtt és bevállalta, hogy egyedülálló anyuka lesz egy olyan világban, amely ezt még igencsak ferde szemmel nézte.

Ezt követően a Sors egy szerető férjjel jutalmazta, aki édesanyám kamaszkorában élt velük, és akiről mindig szeretettel a hangjukban meséltek azok, akik ismerték. Azonban sajnos soha nem találkozhattam vele. A mamám egyszer azt mondta nekem, hogy ő his abban, hogy több életünk van, és mindegyikben tanulnunk kell valami újat. Az egyikben lehetünk szentek, de a következőban akár ördögök is. Állítja, hogy mivel a jelenlegi életében olyan sok megpróbáltatáson ment már át, az előző egészen biztosan felhőtlen volt és gondtalan. Kell egy bizonyos hit, hogy az ember ebbe bele tudjon gondolni, de én értettem, mit akart mondani. Második férjét elvesztette, amennyire helyesek az emlékeim, egy betegség miatt. Kiskoromban, halottak napján minden évben vittünk neki egy virágot a temetőbe, és akkor több történetet is elmeséltek róla nosztalgiázó rokonaim.

Ha belegondolok, hogy a mamám életrajzának ezen szakaszához érve már két szerelmét is elvesztette - igaz, más-más módon -, de ennek ellenére megállta a helyét mind anyaként, mind szorgalmasan dolgozó nőként, akkor csak tisztelettel tudok adózni az ereje előtt.

Néhány évvel később ismerte meg végül azt a férfit, akire én mindig anyai nagypapámként fogok visszagondolni. Egy barátnője mutatta be őket egymásnak, és a kezdeti néhány óvatos randevú több évnyi szerelemhez vezetett. A papám imádta a nagymamámat, az anyukámat és az unokáit is. Szegény, ha belegondolok mennyit nyúztuk kiskorunkban, de soha egyetlen rossz szava sem volt! Pedig igencsak benne volt a korban, amikor mi a hátára másztunk fel folyton. :D

Már én voltam tinédzser, amikor a borzasztó rák miatt őt is elveszítettük. Ekkor már láttam, min ment keresztül a mamám. Láttam, milyen fájdalmas volt számára és láttam, mennyi erejébe telt újra felépíteni az életét. Ráadásul nem először kellett megtennie, amitől számomra az egész még hihetetlenebbnek tűnt.

Sok év eltelt már azóta, hogy a papámtól elköszöntünk. Tudtam, hogy a mamám magányos; szerencsére soha nem volt probléma az, hogy nyíltan beszéljünk egymásnak az érzéseinkről és a vágyainkról. Tudtam, hogy a mamám, bár már nem fiatal tinédzser, aki bármelyik nap elszökne szerelmével, ám még mindig ugyanannyira vágyott az igaz szerelemre. Nem adta fel. "Ő még él, ő még itt van" - ez az álláspontja, és te jó ég, mennyire fantasztikus, hogy így gondolkodik!

Kétségem sincs afelől, hogy ennek a "mottónak" köszönhető, hogy nem zárkózott el a szerelemtől, ami újra bekopogtatott az ajtaján. Ennek nagyjából öt éve, az eredménye pedig elképesztő és csodálatos egyszerre: az idén hetvenedik életévét betöltött nagymamám kezét megkérték. Úgy mesélt róla, mintha valóban tinédzser lenne. Azt mondta, hogy végre azt kapja valakitől, amit eddig ő csak adott: feltétlen gondoskodást és szeretetet.

Forrás: Pinterest

Felemelő és megdöbbentő volt hallgatni őt, ahogy erről mesélt. Újra és újra csak arra tudtam gondolni, hogy szentséges ég, itt ez a nő, aki rengeteg fájdalmat és veszteséget megélt már, és mégis képes volt megtalálni a boldogságát.

Inspiráló élettörténet, magával ragadó személyiség. Így talán már érthető, amiért büszkén nevezem őt a példaképemnek.