A lemenő Nap sugarai vörösre festették Cassy szobájának falát.  A lány az ágyában feküdt, és mozdulatlanul nézte, ahogy az élénk szín egyre halványabbá válik, majd helyét átveszi a koraest szürkesége. Nem tudta megmondani, mikor érezte magát ennyire fáradtnak, a szemeit mégis képtelen volt lehunyva tartani. Megannyi apró, ám annál véresebb jelenet cikázott át az agyán, akárhányszor megpróbálta.

Néhány órányi reménytelen próbálkozás után belebújt egy kényelmes melegítőbe és elindult, hogy megnézze, Nate hogy van. A kacskaringós lépcsőn haladt lefelé, amikor szembejött vele Inaya. A nő erősen markolta a fa korlátot, és láthatóan komoly kihívás volt számára feljutni az első emeletre.

- Hadd segítsek – ajánlkozott Cassy, amit a Gyógyító Mester hálás, de fáradt mosollyal fogadott.

- Semmi baj, csak kissé kimerített az erőm használata. Sajnos mostanában sűrűbben kellett használnom a megszokottnál.

- Tudok valamiben segíteni?

- Köszönöm, de egy kiadós alváson kívül nincs szükségem másra. Patrick felajánlotta, hogy figyel Penelopéra, és szándékomban áll a lehető legjobban kihasználni ezt az időt.

Cassy mosolyogva megnyugtatta Inayát, hogy ha a Vezető nem bír Penelopéval, akkor majd ő besegít, hogy az anyuka nyugodtan pihenhessen. Addig pedig, ő maga is szerette volna kihasználni azt kis nyugodt szabadidőt, ami az ölébe hullt. Bement Nate-hez, hogy megbizonyosodjon róla, a fiú még mindig békésen alszik, és a sebei is megfelelő ütemben gyógyulnak.

Az orvosi szobában sötét volt a lehúzott redőnynek köszönhetően, de Sagittarius látásának hála Cassynek nem volt szüksége fényforrásra ahhoz, hogy Nate alakját jól kivehesse. Egy, a sarokban talált széket halkan és óvatosan az ágy mellé tett, majd helyet foglalt. Kezdetben beérte annyival, hogy megkönnyebbült mosollyal hallgassa, hogy a fiú még mindig szuszog. A következő pillanatban viszont már azon kapta magát, hogy keze önálló életre kel, felemelkedik, és ujjai finoman elkezdenek játszani Nate sötét fürtjeivel. Egy sóhaj volt csak a fiúból kitörő reakció, Cassy szerencséjére nem ébredt fel.

Élvezte ezt a békés pillanatot. Az örömöt, amiért a szerette biztonságban van és a hálát, amiért maradéktalanul fel fog épülni. Meg kellett állapítania, hogy kifejezetten szereti nézni, ahogy Nate alszik. Gyógyító pihenése az ő lelkét is megtöltötte nyugalommal. Ebben a pillanatban könnyű volt megfeledkezni a rájuk nehezedő terhek súlyáról, és a feléjük rohamosan közeledő, borús jövőről. Akkor Nate nem volt Bukott, Cassy pedig nem volt Harcosnak készülő Csillagifjú. Nem voltak Ősök, Mesterek és Vezetők körülöttük. Nem mások irányították azt a röpke pár percet, hanem csakis ők. Akkor, abban az apró, fehér csempével bebugyolált szobában nem létezett más, csak Cassy, és a fiú, aki teljesen levette a lábáról.

Nem tudhatta, mikor lesz még egy ilyen alkalom. Nem tudhatta, lesz-e egyáltalán. Így hát igyekezett minden apróságot alaposan az emlékezetébe vésni, hogy aztán örökre elraktározhassa. Nate puha hajának simogatását az ujjai között. Kissé elnyílt ajkait, amiken keresztül egyenletesen lélegzett. Hosszú szempilláit, amik a szeme alatti bőrt simogatták. Meztelen vállát és karját, amik kivételesen nem megfeszültek az aggodalomtól vagy haragtól, csak nyugodtan pihentek a fehér lepedőn és készséggel fogadták Cassy óvatos simogatását. Ebben a pillanatban még a Nate hátán lévő kötés sem tűnt riasztónak. A gyógyulást jelentette Cassy szemében.

Ám az ilyen pillanatok sem tarthatnak örökké, bármennyire is szeretné azt az ember. Ezek múlnak el a leghamarabb, ám ezek hagyják a legmélyebb nyomokat a lélekben. A lány hálás volt, hogy most már van egy olyan kép elméjének zsúfolt padlásán, amit a jövőben bármikor előkereshet, és nosztalgikus mosollyal nézegethet arra gondolva, hogy szerencsés, amiért olyan emberrel élhette meg ezt a pillanatot, aki a mindent jelenti számára.

Mikor kilépett a szobából és óvatosan becsukta maga után az ajtaját, a folyosó másik oldaláról nyíló átjárón keresztül megpillantotta Patricket, aki a konyhában a hűtőszekrénynek dőlt, fejét alkarjára hajtva. Cassy szinte pánikba esett, mert azt hitte, a Vezető sír. Fogalma sem volt, mihez kezdett volna, ha valóban ez történik, ám szerencséjére ennek nem is kellett kiderülnie.

- Tizenegy, tizenkettő… - számolt hangosan.

Cassy ekkor látta meg a nappali közepén tanácstalanul forgolódó Penelopét. A kislány, amint észrevette elmosolyodott, aprócska ujját a szája elé téve némán kérte Cassyt, hogy ne csapjon zajt, majd átfutott a dolgozószobába. Cassy alig bírta megállni, hogy hangosan felnevessen. Nem Penelopé mozdulata, vagy a játék iránt mutatott izgatottsága derítette ennyire jókedvre, sokkal inkább az eddig ridegnek és félelmetesnek titulált Vezető, aki éppen bújócskázott egy hatévessel. Ez annyira szürreális volt, hogy Cassy úgy érezte, az elmúlt napok rettenetét csak álmodta, és most felébredve egy vidám, kacajjal és örömmel teli világban találta magát.

Bár kellemes volt a gondolat, Cassy hamar visszacsöppent a valóságba. Oda, ahol nem tudja lehunyni a szemét anélkül, hogy valami szörnyűséget ne lásson. Hirtelen ötlettől vezérelve elindult az edzőterem felé. Félrehúzta a folyosó végén lévő szekrényt, ami mögé az alagsorba vezető ajtót rejtették, majd elszántan elindult lefelé.

A lépcső aljához érve látta, hogy a félhomályos terem másik végében egy jól edzett, magas alak épp a bokszzsák körül táncol. Cassy megtorpant egy pillanatra. Szüksége volt a feszültség levezető edzésre, amitől olyan fizikai fáradtságot remélt, amitől később álomtalan álomba ájulhat, de Ethan társaságára nem igazán. Tisztelte és becsülte az erős Harcost, de komor modora most nem az volt, amit szívesen elviselt volna.

Már éppen a megfutamodás mellett tette le a voksát, amikor Ethan észrevette. Megállt, egy percig csak farkasszemet nézett a lánnyal, majd elmosolyodva odakiabált:

- Sejtettem, hogy ide tévedsz egyszer, kislány! – Széles mosolya láttán Cassy szinte korholta magát, amiért az imént azt kívánta, a férfi bár ne lenne itt. „Talán még jól is jön a társaság.” – gondolta végül, majd elindult Ethan felé.

- Ennyire kiszámítható lennék?

- Fogalmad sincs, mennyire – nevetett a Harcos, majd látva Cassy megjátszott sértettségét hozzátette: - Azért okoztál már meglepetést.

Talán csak a néhány felkapcsolt lámpa okozta félhomály, vagy Cassy elment józan esze, de valamilyen oknál fogva a lány úgy látta Ethant, ahogy még soha azelőtt. Erőtől duzzadó volt, határozott és félelmetes. Árnyékba borult arca ellenére is jól látszott szikrázó tekintete, és Cassy nem tudta eldönteni, hogy a dübörgő adrenalin csillog úgy a szemében, vagy valami más. Megrázta fejét, hogy kezdődő paranoiája eltűnjön, majd azzal a tudattal ment közelebb a férfihoz, hogy Ethan az első pillanattól kezdve szeretett csipkelődni vele, de ennek soha nem volt semmilyen mögöttes tartalma.

- És még milyen sokszor fogok – mondta Cassy mosolyogva. Minden igyekezetével azon volt, hogy a hirtelen jött furcsa érzéseket elhessegesse, és a szócsatáik továbbra is játékosnak tűnjenek, ne pedig valami egészen másnak.

- Gyere, segítek edzeni – intett Ethan a bokszzsák felé.

Cassy odalépett a zsák elé, felvette a már jól begyakorolt mozdulatot, miközben Ethan a másik oldalon erősen tartotta a zsákot. Cassy ütött egyet.

- Gyerünk, kislány, ennél még Theo is nagyobbat szokott ütni! – hergelte a férfi, és Cassy egy grimasz kíséretében nyugtázta, hogy Ethan edzési módszere továbbra sem változott. Még egyet ütött. - Engedd kirobbanni magadból a feszültséget! Biztosan rohadtul dühös vagy, nem igaz Cassy? – A lány meg volt győződve róla, hogy először szólította a férfi a rendes nevén. Ütött. – Ez semmi! Hát ennyi indulat van csak benned? – Cassy még erősebben püfölte a zsákot, és egyre jobban ráncolta szemöldökét a szavak hallatán. – Ennyire izgat csak az, hogy a barátnőd bevert képpel fekszik a kórházban? – A bokszzsákot tartó fém megremegett a falban. Ethannek hátrált egy lépést. – Úgy tűnik, az sem érdekel, hogy a pasid odafent haldoklik! Vagy igazából ezt szeretnéd? Jobb lenne, ha itt halna meg a karjaidban, mintha örökre lelépne a Menedékbe? Gondoltál erre, nem igaz?

- Elég! – tört ki Cassyből az indulatos kiáltás. Még egy utolsót ütött, majd hátrálni kezdett és Ethanre szegezte tekintetét. A férfi még soha nem mondott neki hasonlókat ezelőtt. – Mi a fene bajod van? Hogy mondhatsz ilyeneket?

- Nem kell a szende szüzet játszanod kislány! – Ethan hangjából továbbra sem tűnt el az a fajta vadság, amit Cassy még nem tapasztalt a Harcostól, de most halálra vált tőle. – Előttem nem kell megjátszanod magadat. Én pontosan tudom, milyen, amikor a düh szinte felemészt, de nem kell így lennie! Ne engedd, hogy belülről rágjon szét, inkább engedd kitörni! Engedd tombolni!

- Nem tudom, miről beszélsz. – Cassy valóban értetlenül állt a váratlan események előtt.

- Ne add az ártatlant! – Ethan hangja ostorcsapásnak tűnt az üres teremben. – Nem vagy már az Cassy, ezt te is jól tudod, hiszen gyilkoltál.

Cassy ereiben meghűlt a vért. Valóban végzett a sikátorbeli Árnylénnyel. Valóban ölt, és ez tényleg bántotta lelkét, de akár helyes volt, akár nem, nem érezte magát gyilkosnak. Az életét mentette. A sajátját és Nate-ét.

- Önvédelem…

- Ugyan már! – nevetett Ethan. – Harcosnak készülsz! Egy hivatásos gyilkosnak! Én is az vagyok, úgyhogy hidd el, én leszek az utolsó, aki emiatt elítél. Hát nem érted? Én vagyok az, aki soha, semmiért nem ítélne el! Előttem nem kéne visszafognod magadat! Mellettem önmagad lehetsz, teljes valódban! Ha dühös vagy, dühöngj! Ha mérges, tombolj! Ha valakit meg akarsz büntetni, én segítek eltüntetni a holttestét! Bármit megengedhetsz majd magadnak anélkül, hogy tartanod kéne az előítéletektől!

- Én nem akarom ezt.

- A makacs Cassandra! – Áhítattal buktak ki száján a szavak, Cassy gyomra azonban csak felfordult tőlük. Tudta, hogy hátrálnia kéne, de úgy érezte, mintha valaki odaszögezte volna a padlóhoz. – Évekig így kellett élned, megértem, hogy nehéz szabadon engedni a benned rejlő erőt – elnéző szavai úgy hatottak, mint amikor Cassy apukája kiskorában ráhagyta, hogy sáros lett, mondván, hogy ő még csak gyerek. – A feszültség azonban lassan felemészt, ezt te is biztosan érzed! Ezért nem tudsz aludni, nem igaz? Alig eszel, nem tudsz őszintén nevetni vagy lélegezni anélkül, hogy ne nehezedne rád egy ólomsúly. Eltaláltam kislány?

Eltalálta, de ezt Cassynek esze ágában sem volt közölni vele.

- Ethan, mit akarsz tőlem?

- Szabaddá akarlak tenni! Azt akarom, hogy dühöngj, lángolj, égess el magad körül mindent és mindenkit! – kezeit széttárta a színpadias hatás kedvéért, de Cassyben csak azt a bizonyosságot erősítette meg, hogy teljesen elment az esze.

- Soha nem leszek erre képes – felelte Cassy csendben, mozdulatlanul. Úgy tűnt az, hogy a lány továbbra is higgadtan reagált csak fokozta Ethan őrületét. Szemében a korábban is észrevett lángok új erőre kaptak, de most már egészen biztos volt, hogy a düh és az indulatok táplálják, nem az adrenalin.

Cassy tudta, hogy abban az egyetlen másodpercben valami megváltozott.

- Azt hittem, mivel távol nevelkedtél ettől a pokoltól, más vagy. Azt hittem, a híres makacsságod és az, ahogy szembeszálltál a szüleiddel és a magad utadat jártad, csak bizonyítja, hogy igazam van.

- Miben van igazad? – Cassy tudta, hogy amíg szóval tartja, addig többé-kevésbé kiszámítható marad a helyzet. Ethan hirtelen hangulatváltozása rémülettel töltötte el, és pánikszerűen kezdte tervezgetni, hogyan juthatna fel az emeletre.

- Abban, hogy ki vagy valójában Cassandra Gale! Vagy ki lehettél volna… Én emelhettelek volna fel, tudod te, hogy ez micsoda kegy lett volna? Ha hagyod, hogy segítsek, akkor olyan megbecsülésben lett volna részed a köreinkben, amiről mások még csak álmodni sem mernek!

- A… A köreitekben?

- Az Árnylények között – mondta ki a súlyos, sorsfordító szavakat Ethan teljesen magával értetődően. – Te voltál az egyetlen oka, hogy maradtam. Biztosra vettem, hogy benned olyan hatalmas erő lakozik, ami nagy hasznunkra lehetne, csupán elő kell csalogatni azt. De hát mi egyebet tehetnék még Cassy?! – kérdése kétségbeesett és tanácstalan volt. Pont olyan, mint amilyennek Cassy is érezte magát. – Olyan sok mindent megpróbáltam, de te… te makacsabbnak bizonyultál, mint azt vártam.

- Hogy érted azt, hogy olyan sok mindent megpróbáltál? – Ott volt a válasz Cassy elméjében, de az olyan rettenetesen szörnyű volt, hogy képtelen volt elfogadni. Ethan szavai azonban romba döntötték illúzióját, miszerint ilyen borzalmas dolgok nem történhetnek.

- A Kívülálló meggyilkolása a bulin, a fruska barátnőd megtámadása, a szerencsétlen pasid kiiktatása – úgy sorolta az eseményeket, mintha egy bevásárló lista tételeit olvasná fel. – Igaza volt a savanyú Patricknek, mindig, minden miattad történt! Csak azért, hogy felébresszem a benned szunnyadó agresszív Sagittariust, aki nem tudja türtőztetni magát és féktelen dühe kiolt végül minden fényt! - Cassy úgy érezte, víz alá nyomták a fejét és most éppen készül megfulladni. Azt hitte, Ethan a segítségére van. Azt hitte, a megmentői közé tartozik! - Téged viszont nem könnyű kihozni a sodrodból, nem igaz, kislány?

Cassy szeretett volna határozottnak tűnni. Olyannak, aki nem fél, acélidegzetű. Makacs? Igen! Hát akkor most makacsul sziklaszilárd és kőkemény lesz, és nem engedi, hogy Ethan szavai a víz alatt tartsák a fejét!

Az elhatározás megvolt benne. Erősen. Makacsul. Azt hitte, semmi nem ingathatja meg. És mégis, elég volt egyetlen vékony, remegő hang, hogy mindez dugába dőljön.

- Cassy?

Penelopé állt apja irodájának ajtajában.

Az Ethan arcán szétterülő mosoly láttán Cassy szívét elöntötte a pánik és tudta, ebben a pillanatban fulladt meg.