Az elmúlt pár hónapban több hétvégét is az egyik jó barátomnál töltöttem a Velencei-tó környékén. Klasszikus házi bulik, jó barátok, még jobb hangulat és persze, az ezt fokozó bor, sör, meg a többi.

Ismét meg kellett állapítanom magamról, hogy akkor sem esem kétségbe, ha lány társaság nélkül kell részt vennem egy ilyen rendezvényen, mert a pasikkal is viszonylag könnyen megtalálom a közös hangot. Talán ez köszönhető annak, hogy három öcsém is van. Akárhogy is, az elmúlt időszakban újra és újra meg kellett állapítanom, hogy bármennyire is különbözik egy nő és egy férfi, vannak dolgok - egészen pontosan olyan problémák -, amik bizony nemtől függetlenül jellemzik az életünket.

Nem fogok világ megváltó javaslatokkal, ne adj' Isten megoldásokkal szolgálni. Nem ez a célom jelenleg, bár ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor szerintem nincs is JÓ megoldás, maximum csak "jó" megoldás. Ezek a problémák nem matematikai egyenletek, amiknek a végén kijön egy eredmény, amit büszkén aláhúzhatunk két vonallal és azzal a békés tudattal, hogy jól végeztük a dolgunkat, a munkánk ezzel véget ért.

Kitaláltátok már, nem igaz? A szív problémáiról van szó.

Borzalmasan klisés téma, de hát ez a motor működtet bennünket, és ha épp nem szuperál, akkor az kihatással van mindenre. Azt hiszem, minden nő nevében mondhatom, hogy mi aztán oda-vissza ismerjük ennek a témának minden mocskos bugyrát. Ugyan, lássuk be, ezt kár letagadni. Igényeljük, hogy trécseljünk erről, kibeszéljük magunkból, pletykáljunk róla vagy csak úgy félvállról megemlítsük.

Megkockáztatok egy olyan merész kijelentést, hogy nekünk sokkal egyszerűbb felvetni ezt a témakört, mint a férfiaknak. Hiszen a nők esetében tényként kezelendő, hogy szeretnek beszélni, kombinálni, túlgondolni. A férfiaknál ez valamiért ciki. Az érzelmekről hangosan kimondott szavak, szinte egyenlőek a gyengeséggel. Pedig mindannyian emberek vagyunk. Mindannyiunknak vannak érzései, akár bevalljuk, akár nem.

Felüdülés volt megtapasztalni, ahogy a barátaim ellentmondanak ennek a sztereotípiának. Állítom, hogy nekik is könnyebb egy nőnek megnyílni, ha ilyen témáról van szó, mert tudják, hogy mi vevők leszünk rá, és nem fogjuk őket egyből férfiatlansággal vádolni. Ám még ettől függetlenül is megdöbbenve  hallgattam néhányuk szívfájdító történetét arról, hogyan vágta át őket egy - vagy több - lány. Nem az a tény okozta a döbbenetet, hogy átvágták őket. Mindenki átéli ezt, és elég sanszos, hogy nem is egyszer. A furcsa számomra az volt, hogy pár történet akár a sajátom is lehetett volna, annyi különbséggel, hogy velem persze pasi szúrt ki.

Tényleg ennyire aljasak tudunk lenni egymással? Mi, nők hajlamosak vagyunk a "disznó férfiakra" kenni a problémáink nagy részét, az ellenkező nem tagjai pedig ugyanezt teszik a "k**va nőkkel". Szükséges az általánosítás? Ha van dolog, amit igazán utálni tudok, az ez. Ám nehéz az akaratlanul is belénk ivódott sztereotípiákat csak úgy magunk mögött hagyni, ez kétségtelen. Egyszerűbb a fájdalmunk miatt másokat okolni, de igazságosan tesszük ezt? Mindent nem lehet a másik félre fogni, hiszen egy kapcsolat - legyen az bármilyen természetű is - csak akkor számít igazán annak, ha több személyről van szó.

Mi nők is ugyanúgy játszadozunk. Mi is ugyanúgy rángatjuk a szerencsétlen marionett bábu zsinórjait, miközben elhitetjük magunkkal, hogy mindent jól csinálunk. Szándékosan verjük át egymást és csapjuk be önmagunkat? A mai világban a kommunikáció "fejlődése" annak színvonalának drasztikus csökkenését éri el. Emellett amúgy is nehéz odafigyelni arra, hogy mindig a megfelelő szót mondd a megfelelő stílusban és természetesen a megfelelő személynek. Gondoljunk csak bele, hány félreértés generált már visszafordíthatatlan vitát csak azért, mert az elektronikusan elküldött üzenetnek nem volt egyértelmű a hangsúlya? Ilyen időkben, amikor kommunikáció közben hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy tojáshéjon lépkedünk, miért nehezítjük meg egymás dolgát még jobban?

A "játék", amiről mindenki beszél, de valójában senki sem érti. Hol marad az egyenes, őszinte beszéd? Miért vagyunk gyávák kimondani, amit kell? Én is az vagyok. Kétségtelen. Bennem van a félsz, hogy ha rosszkor mondok rosszat, akkor az én életem is rossz irányt vesz, és hirtelen kicsúszik majd a lábam alól a talaj. Miért? Minden alkalommal ehhez a kérdéshez lyukadok ki, de még mindig csak "jó" válaszom van rá. Társas lényekként igenis másokra vagyunk utalva, és ezért ösztönös bennünk a félelem, hogy azok a bizonyos "mások" ellöknek maguktól, mi pedig egyedül maradunk a dzsungel mélyén.

Persze, könnyű viccet csinálni ezekből a hétvégi bulikból, ahol megállapítjuk, hogy a jelenlévők mind "sérültek", de keserű szájízzel tesszük ezt. Viszont ahogy végig nézek a barátaimon, akik körbevesznek, nem látok mást, csak mosolygó arcokat, őszinte beszélgetéseket és igen, lehet, hogy illuminált, de akkor is vidám tekinteteket. Nem azért van ez így, mert a szörnyű nők vagy a gusztustalan férfiak megrágtak, majd kiköptek bennünket. Nem. Mindenki érezte már így magát.

A megtört szívek gyülekezetében én azonban nem látok másokat, csak túlélőket, akik talpon vannak akkor is, ha szervezetük motorja éppen csak döcög. Egymás megmentői vagyunk, pedig nem csinálunk mást, csak meghallgatjuk mindenki panaszáradatát. Hát, ezért jó, ha mégis ki tudod magadból beszélni a problémákat: mert akkor már nem egyedül kell szembe nézned velük. 

Ti is éreztétek már magatokat megkönnyebbülten pusztán attól, hogy elmondhattátok egy bizalmasotoknak az akkori gondjaitokat? Volt már olyan beszélgetésetek, amiben megkönnyebbülten állapíthattátok meg, hogy az ellenkező nemnek sem olyan könnyű?