Valamikor régen

február 01, 2018

Sziasztok Fecnikukkolók!

Ma kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem (köszi, Ed Sheeran :D), ezért arra gondoltam, hogy elmesélem nektek, mi volt az első "blogélményem".

Ez ugyanis egy régebbi történet, mint azt gondolnátok! ;)




Őszintén szólva már arra sem emlékszem, hogy tizennégy vagy tizenöt éves voltam, úgyhogy az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy több, mint tíz éve esett meg a dolog.

Kezeket fel, akinek megvolt az Alkonyat-mánia! :D Mostani fejjel már gáznak titulálnám azt az időszakot, de hát az is én voltam és végül elég sok jót eredményezett, úgyhogy nem szégyellem. Ez az őrület nyitotta meg a kaput a blogok világába. Elkezdtem híreket olvasni két könyv megjelenése között és lassan, de biztosan megérkeztem a Fanfiction nevezetű városkába, ahol - nem viccelek! - valóságos TÖMEG élte mindennapjait.

Sok  nevetségesnek titulált történet és oldal után végül rábukkantam egyre, ami annyira más volt, mint a többi, hogy nem tehettem mást: bolondultam érte. Egy ideig fantom olvasó voltam (értsd: nem szóltam hozzá a dolgokhoz), de hát nem sokáig sikerült csendben maradnom. Minden fejezet végén találgattunk olvasótársaimmal, hogy vajon mi fog történni még. Kombináltunk, spekuláltunk... Imádtam! Gyakorlatilag egy novellának is megfelelő kommenteket hagytam és elképesztő érzés volt. Akkor döbbentem rá, hogy vannak még hozzám hasonló lelkek.

Az írást mindig "szépnek" titulálta a környezetem, de azt hiszem, soha nem tudatosult bennük, hogy valójában mennyit jelent nekem mindez. Nem csak egy jól hangzó hobbi, hanem a legőszintébb önkifejezés. Ezt a blogon jelenlévő írók és néhány kitartó kommentelő társam azonnal megértette és még partnerek is voltak benne.

Mikor már pár személlyel magánbeszélgetéseket is folytattunk, felbátorodtam és elküldtem egyiküknek az akkori munkám első fejezetét. A regényem címe: Veszélyes álmok. Tizenöt évesen írtam, úgyhogy most már nevetek néhány gyerekes megoldáson, amit akkor nagyon menőnek éreztem, de mindig is ez a regény lesz AZ ELSŐ.

A drága barátnőmnek - mert igen, nem telt sok időbe, hogy barátokká váljunk néhányan - nagyon megtetszett az írásom és bátorított, hogy mutassam meg az oldal létrehozójának és működtetőjének. Végül néhány egyeztetés után megszületett a döntés: a történetem közzé lesz téve a blogon!

Leírhatatlan annak az izgalomnak és örömnek az egyvelege, amit akkor éreztem. Büszke voltam és féltem. Sőt, rettegtem! Olyan volt, mintha egy erősen megvilágított színpadra kellett volna pucéran kiállnom egy nagy csarnoknyi ember előtt. Talán kissé ironikus, hiszen mindeközben "láthatatlan" maradtam. Biztonságban a gépem és az internet takarásában. Közben azonban egyáltalán nem így éreztem.

Nagyon komoly háttérmunka folyt egy-egy fejezet kikerülése előtt, de mindezt a barátaimmal csinálhattam, ezért egyáltalán nem volt fáradtság - még a suli mellett sem. Minden publikált történet minden fejezetét hárman-négyen végig olvastunk és lektoráltunk. Egy szóismétlés sem bújhatott el előlünk és egy félregépelés sem maradt kijavítatlan - jobb esetben persze. :D

És igen, ez a közösség ösztönzött arra, hogy életemben először ne csak belekezdjek egy regénybe, hanem be is fejezzem! Annyira büszke vagyok erre a mai napig, még akkor is, ha azóta ezer hibát is felfedeztem abban a sztoriban. Imádom a karaktereket azóta is. Minden porcikájuk beleégett az agyamba, szinte minden mondat megmaradt az emlékeimben. És ez nem lehetne így, ha nem lett volna az a csoda csapat, akik mind e közben támogatóim, oktatóim és barátaim voltak egyben.

Miért lett vége, ha ilyen csodálatos volt azaz időszak?

Nos hát, tudjátok: jött az élet. Oké, elismerem ez túl drámai volt, bocsássátok meg nekem. :D A gimis évek mind e közben teltek és teltek, aztán elérkezett az érettségi ideje. A Veszélyes álmok utolsó fejezete még felkerült az oldalra, a folytatás azonban soha nem látott napvilágot. Az eredeti terv az volt, hogy az érettségit követően ismét publikálok, de utána az ihlet angyala rám unt és kivett egy hosszabb szabadságot.

Szerencsére idővel újra rám talált, de addigra már egyetemista voltam és annyira rendszertelenül teltek a napjaim - legalábbis én úgy éreztem -, hogy tudtam, képtelen lennék folyamatosan publikálni. Plusz nyomás lett volna az életemben.

Akkoriban találtam rá a gyakorlati feladatokra, amik tökéletes köztes megoldásnak bizonyultak. Nem vették el sok időmet, de mégis kielégíthettem írói vágyaimat.

Az évek jöttek, de leginkább mentek, végül pedig ide értem: a kis bérelt lakásom kanapéjára, kakaót szürcsölgetve, miközben két blogot próbálok irányítani. A jelenbe, amikor épp a Veszélyes álmokba botlottam a mappák közt barangolva és mosolyogva fogtam bele, hogy sokadszorra újraolvassam az első teljes alkotásomat.

Szóval, ez az én történetem. :)

Ezek is tetszeni fognak:

0 megjegyzés

Írásaimmal itt is találkoztok

Ha kihívásra vágysz

Világdarabok játék