- Azt ígérted, mellette leszel! Hogy voltál képes magára hagyni?!

Sasha olyan gyorsan Cassy előtt termett, hogy a lánynak meglepődni sem volt ideje. Megfogta pulcsiját, és erősen megrángatta. Cassy akár mérges is lehetett volna az erőszakos mozdulattól, de valójában benne is ugyanezek a kérdések merültek fel. Persze, Sagittariusként mindig elővigyázatosabbak voltak az átlagos Kívülállóknál, hiszen ezért is volt teljesen egyértelmű, hogy ő és Sasha fegyvert hoztak egy egyszerű kinti edzéshez. Ám ennek ellenére mégsem hitték, hogy valódi baj történhet futás közben. Paranoiásnak hívták Theot, amiért azt hitte, veszély leshet rájuk a parkban, de így, hogy a fiú eltűnt, a sötétben sokkal zordabbnak tűntek az ösvény fölé hajoló faágak és a rejtekhelyként felhasználható, burjánzó növényzet.

Ethan odalépett a két lányhoz, majd lefejtette Sasha kezét Cassyről.

- Elég legyen! A felesleges vádaskodás csak időhúzásnak jó, és egyébként sem kell egyből a legrosszabbra gondolni. – Bár Ethan határozott, erős hangja megnyugtatta Cassyt, Sashára egyértelműen más hatással volt.

- A legrosszabbra? Theoról beszélünk, Ethan! Ha valaki vagy valami rátámad, akkor előbb húzza össze magát, minthogy eszébe jutna, hogy van nála fegyver!

- Sokkal több van benne, mint azt gondolod! – kelt a fiú védelmére Cassy. Annak ellenére, hogy féltette őt, azért mégsem gondolta teljesen cselekvőképtelennek. – Ő a legokosabb mindannyiunk közül, úgyhogy nem kéne már előre eltemetned.

- Te… - Sasha ismét Cassy felé indult, de Ethan az útját állta.

- Ragaszkodtok a nevetséges cicaharchoz, vagy elindulhatunk végre Theo után?

Sasha szeme továbbra is szikrákat szórt, és Cassy is szinte már vágyott rá, hogy egy stressz levezető ökölharcot vívjon a Harcossal. Abban azonban kimondatlanul is teljes volt köztük az egyetértés, hogy most egy sokkal fontosabb feladatra kell koncentrálniuk.

Ethan kiadta az utasítást, miszerint a két lány azon az ösvényen haladjon, amin legelőször is elindultak, a Harcos férfi pedig az ellenkező irányba, és majd félúton találkoznak – ahol remélhetőleg már Theo társaságát is élvezhetik.

Sasha szorosan markolta kezében vörös smaragddal díszített fegyverét, Cassy pedig egy Ethantől kapott egyszerűbb, de a célnak abszolút megfelelő tőrt tartott maga elé. Lassan haladtak, ám így kiélezett hallásuknak és éles látásuknak köszönhetően biztosak lehettek benne, hogy semmi nem kerüli el a figyelmüket. Néhány néma perc után Sasha suttogva törte meg a csendet, miközben tekintetével a fák sűrűjét pásztázta.

- Még a gondolatát sem tudom elviselni, hogy valami történhetett vele.

Cassy mélyen egyetértett a lánnyal, de nem engedhette meg ebben a helyzetben, hogy érzelmei eluralkodjanak rajta. Minden Harcos – sőt, minden Sagittarius – tudta, hogy ez végzetes hiba is lehet. Ha nem lett volna olyan kivételes a hallása, akkor fel sem tűnt volna neki, hogy a mellette lépkedő lány szipog.

- Sasha, te most…

- Nem! – előzte meg a kérdést a lány. – Csak figyeljünk oda, és imádkozzunk, hogy okoska csak eltévedt – hangja ismét kérlelhetetlen és erős volt; pont, mint annak, aki még soha életében nem érzékenyült el.

- Megtaláljuk – jelentette ki Cassy határozottan.

Az ő szíve is összeszorult, a gyomra görcsben volt és szinte fájt minden levegővétele; el sem tudta képzelni, mit érezhet Sasha, aki egész életében Theo mellett volt, és testvéreként szerette. Eddig a pillanatig Cassy még soha nem gondolt bele abba, hogy Sashanak - akinek nem csak a titulusa, de a természete is egy igazi harcosé volt – bárki is fontos lehet önmagán kívül.

- Megtaláljuk – ismételte el Sasha is, majd továbbmentek az ösvényen.

Már elhagyták a helyet, ahol Cassy elvált Theotól, és csak néhány kanyar választotta el őket az út felénél elhelyezkedő kereszteződéstől, ahol Ethannel is kellett találkozniuk. Minden eredménytelenül eltelt másodperc növelte a lányokban a feszültséget, az aggodalmat és a kétségbeesést. Mikor Cassy azt hitte, lassan félő, hogy a túlcsordult érzelmek miatt elájul, megakadt a szeme valamin.

Pár méterrel előttük, az ösvényt szegélyező bokrok egyikének az ágai letörtek, és sokkal megviseltebbnek tűnt, mint a szomszédjai. Cassy odarohant, és leguggolt, hogy jobban lássa az esetleges lábnyomokat, amiknek az ott létében egyenlőre csak reménykedni tudott. Az ígéretes nyom azonban valami olyasmihez vezetett, aminek az eshetőségét Cassy agya addig makacsul elutasította. A sötétben nehezen vette észre, ám a félreismerhetetlen szagát egyből megérezte, mikor lehajolt: vér.

Nem volt tócsányi, de azért jó pár csepp színezte be az ösvény apró kavicsait. A Sagittariusok vére bár látszólag ugyanolyan volt, mint a Kívülállóké, a szag alapján mégis könnyen be lehetett azonosítani. Cassy nem tudta, miért, de sokkal orrfacsaróbbnak tűnt. Celestine, Cassy édesanyja egyszer azt mesélte lányának, hogy ez azért van így, mert sokkal jobban fáj egy családtag elvesztése, mint egy idegené – és a Sagittariusok olyanok, mint egy hatalmas család. Bár Cassy biztos volt benne, hogy a Gyógyítók Kódexeiben ennél egy fokkal tudományosabb magyarázatot is találhatna a kérdésre, neki tetszett édesanyja válasza.

Abban a percben azonban, a sötét park árnyai közt guggolva, mindennél jobban megrémisztette a szag.

- Lehet, hogy nem az övé – mondta Sasha, bár hangjából tisztán kivehető volt, hogy már csak az utolsó szalmaszálba kapaszkodik.

Cassy felállt, és Sasha szemébe nézett. Nem volt szükség szavakra – úgy olvastak egymás tekintetében, mintha számtalan alkalommal harcoltak volna már vált vállnak vetve. Sasha bólintott, majd átlépte a megtépázott bokrot. A fűben, néhány lépéssel arrébb ismét vércseppeket találtak – valamivel többet, mint előzőleg.

Pár méterrel előttük egy magas kőszikla volt, amit nappal a fiatalok előszeretettel használtak mászófalnak. A tövében sűrűbb volt a növényzet, és a szélénél fák lehulló lombkoronája alkotott zöld függönyt. Bár Cassy csak párszor járt erre, arra azért emlékezett, hogy a sziklafal másik oldalán sűrű erdőt alakítottak ki néhány négyzetméteren. Sok játékos kincskeresést szerveztek ezen a területen a gyerekeknek, az idősebbek pedig alkalmanként paintball pályaként használhatták.

- A rohadt életbe! – mondta ki hangosan Sasha Cassy gondolatait. A sötétben ennél rosszabb helyre nem is tévedhetett volna Theo.

- Menjünk – szólt Cassy, és épp megindult a lombtakaró felé, hogy félrehajtva a lelógó ágakat, átmenjenek az erdős területre, amikor mozgásra lettek figyelmesek.

A sűrű levelek túloldaláról erős zihálás hangja hallatszott, és jól kivehető, közeledő léptek zaja. Sasha és Cassy egyből támadásra készen felemelték fegyvereiket, és várták, hogy a gyanútlan idegen a karjaikba sétáljon – ám a következő pillanatban már Theo állt előttük.

Sasha felsikkantott, gondolkodás nélkül a fiúhoz rohant, majd szorosan átölelte. Cassy kezéből is majdnem kiesett a tőr, annyira megkönnyebbült, hogy élve látja viszont fogadott testvérét. Közelebb lépett, hogy kifejezhesse örömét, de az ismét kérészéletűnek bizonyult.

Jobban megnézve Theot, alig állt a lábán, szinte csak Sasha erős ölelésének köszönhetően volt még talpon. Arcán vér folyt végig a homlokán tátongó, mélyebb vágásnak köszönhetően, amitől elég horrorisztikus látványt nyújtott. Sasha átkarolta Theo derekát, Cassy pedig odarohant, hogy a másik oldaláról nyújtson támaszt a fiúnak.

- A fenébe okoska, mi történt veled?

Theo halványan elmosolyodott, de az arcát bemocskoló sötétvörös vérnek köszönhetően ettől csak őrültebbnek tűnt, mint valaha. Kezével hátranyúlt a derekához, majd elővette Ezüst Sárkányt és egy köszönöm kíséretében Cassy felé nyújtotta. A pengéről csöpögött a vér, sőt még a markolat pikkelyes mintázatába is belefolyt.

- Tüzet okádott – mondta rekedtes, halk hangon Theo.

- Mi a jó büdös franc történt itt? – Ethan ebben a pillanatban érkezett meg, és őszinte döbbenettel vegyes kíváncsisággal szegezte neki a kérdést a három fiatalnak.

- Árnylény – válaszolt röviden és tömören Theo, miközben abba az irányba biccentett, ahonnan jött. – Meghalt.

- Te megöltél egy Árnylényt, okoska? – Nem lehetett eldönteni, hogy Sasha büszke vagy riadt, mindenesetre Theo arckifejezését elnézve Cassy biztos volt benne, hogy a fiú rendkívül elégedett a teljesítményével.

- Jól van, a dicshimnuszra még ráérünk – határozott Ethan, majd Sashát leváltva Theohoz lépett és átkarolta, hogy rátámaszkodva gyorsabban haladhassanak. – Először téged elviszünk Inayához, utána pedig visszajövök a kis barátunkért. Aztán mára már igazán abbahagyhatná a csipetcsapat a gyilkolászást.

Sasha vezette vissza a csoportot az ösvényen Ethan kocsijáig, Cassy pedig zárta a sort, és lankadatlanul figyelte az árnyakat, nehogy hátba támadják őket. A férfi nem tett megjegyzést arra, hogy elhozták szeretett autóját, csak óvatosan beültette Theot a hátsó ülésre.

- Majd mi eljuttatjuk Theot a Központba, te intézd a testet – javasolta Sasha Ethannek és Cassy meglepetésére a Harcos férfinak nem volt kifogása a terv hallatán. Cassy „kislányként” még nehezen tudta elképzelni, hogy lesz majd olyan időszak, amikor a tapasztalt Harcos hallgatni fog rá.

- Rendben, de vigyázzatok magatokra – mondta búcsúzóul Ethan, miközben megigazította a cipekedésben kissé meggyűrődött garbóját.

Cassy hátraült Theo mellé, akin érezhetően kezdett úrrá lenni a fáradtság. A harc közben az adrenalin tombolt benne, de így, hogy az izgalmaknak vége, a könyvmoly zseni bizonyára olyan kimerült volt, mint eddigi életében még soha. Bár Cassy megértette ezt, nem szerette volna, ha Theo elalszik – addig legalábbis nem, amíg sérüléseit nem látta el Inaya. Így hát igyekezett szóval tartani; miközben óvatosan pulóverének ujjával letörölgette a fiú arcáról és kezéről a vér nagy részét, Theo elmesélte, hogy pontosan mi történt.

- Nem sokkal azután történt, hogy elváltunk egymástól. Először azt hittem, csak paranoiás vagyok és biztosan valamilyen állat motoszkál a fák mögött, de azért a tőrödet nem tettem el. Azt hiszem, végső soron ez mentett meg. Ha elrakom, akkor nem lett volna elég időm előkapni. Hátulról támadt meg; az egyik pillanatban még csak sétálok és fülelek, a következőben már rám vetette magát egy fickó. Az erejéből és fürgeségéből egyből tudtam, hogy Árnylény. A vállam fölött hátradöftem a sárkányoddal, ahogy még Sasha mutatta egyszer.

- Jó tudni, hogy néha azért figyelsz rám – nevetett a kormánynál ülő lány.

- Az életemet köszönhetem most ennek. Bár nem az arcát sikerült megsebeznem, ahogy eredetileg terveztem, de az alkarja azért nem úszta meg, és ennyi elég volt, hogy enyhítsen a szorításán, és kiszabaduljak. Akkor estem át az egyik bokron. Nem tudtam elég gyorsan felállni, épp csak hátrakúsztam néhány centit, amikor utánam jött. Belém rúgott néhányszor; egyszer eltalálta a fejemet, onnan van ez – bökött a homlokára. – Lehet, hogy ott elvesztettem az eszméletemet, de legalábbis az időérzékemet mindenképp. Mindenesetre kicsit homályos, hogy mi történt ezután, de valahogy mégis sikerült a vádliját megvágnom. Ezzel szereztem egy kis előnyt: feltápászkodtam és elfutottam. Nem jutottam valami messzire, elég hamar üldözőbe vett ismét, és tudtam, hogy ha egyszer utolér, akkor semmi esélyem sincs ellene. Kétszer akkora volt, mint én! Szóval eszembe jutott a múlt heti edzés, amikor a különböző méretű tőröket dobáltuk Cassy.  Lehet valami abban a csodapengédben, mert mintha magától repült volna bele egyenesen az Árnylény mellkasába.

- Örülök, hogy legalább Ezüst Sárkány melletted volt – mondta szomorkásan Cassy. Theo óvatos és lassú mozdulattal felemelte a kezét, majd magához ölelte a lányt.

Ott volt egy vézna, nyurga fiú, aki épp az imént vívott élet-halál harcot egy Árnylénnyel, ő mégis mások vigasztalására fordította megmaradt energiáját. Cassynek könnybe lábadt a szeme Theo jóságától és törődésétől. Soha nem tudta, hogy az Árnylények miért küzdenek annyira a jó ellen, de abban a percben különösen érthetetlennek találta ezt, hiszen mindenkinek látnia kellene, hogy Theo nélkül mennyivel szomorúbb hely lenne a Föld!

A gyér forgalomnak és Sasha dinamikus vezetési technikájának köszönhetően hamar visszaértek a Központba, ahol Inaya és Lionel már a bejárati ajtó előtt várta őket – Ethan biztosan idetelefonált, és értesítette őket az érkezésükről.

A Harcos Mester segítségével Theot elvitték a földszinti fürdőszoba melletti szobába, ami Inaya orvosi rendelőjeként szolgált. A padlót és a plafont is végig csempe borította, az egyetlen ablakot pedig nehéz redőny takarta el. A szoba közepét egy pont olyan hordágy foglalta el, amit Cassy a kórházban is látott, mikor Terryt meglátogatta. A baloldali fal mellé plafonig érő szekrénysort állítottak, amikben a legkülönbözőbb orvosi eszközök és erős illatú gyógynövények sorakoztak katonásan. Miután Theot lefektették az ágyra, és Inaya elkezdte vizsgálni a fiú sérüléseit, Lionel kitessékelte a szobából a két lányt.

- Mi a fenét képzeltetek? – A kérdést higgadtan tette fel, ám ez egyiküket sem tévesztette meg. Már Cassy is ismerte annyira Lionelt, hogy tudja, most nagy bajban vannak. Ezúttal azonban jogosnak érezte a fejmosást.

- Futni mentünk. Nem gondoltuk… - kezdte Sasha, de Lionel felszisszent, a lány pedig jobbnak látta, ha elhallgat.

- Hát ez az: nem gondolkodtatok! Cassy könnyelműségét még talán meg is értem, de te Sasha, pontosan jól tudod, hogy milyen veszélyes most odakint. Harcos vagy, Kheirón szerelmére! Folyton azt hajtogatod, hogy még mindig Csillagifjúként kezelünk téged, de mégis mit vársz, amikor ilyen felelőtlenül viselkedsz?! Nem bánom, ha olyan makacs vagy, akkor rohanj fejjel a falnak, de azt nem tűröm, hogy másokat is veszélybe sodorj az engedetlenségeddel!

Sasha egy kurta fejbiccentéssel fogadta a szidást. Cassy látta, hogy mennyire aggódott Theoért, ezért biztosra vette, hogy a lány jelenleg sokkal jobban ostorozza önmagát, mint ahogy Lionel őt.

- Az én hibám – kelt Sasha védelmére Cassy. Nem akarta, hogy a Harcos lány már ennél is rosszabbul érezze magát, és hát végső soron, tényleg ő hagyta egyedül Theot. – Sasha végig úgy tudta, hogy Theo mellettem van. Nekem kellett volna vigyáznom rá, de otthagytam. Én nem… Nem is… Naivan azt feltételeztem, hogy úgysem történhet ma már több baj.

Lionel továbbra is szigorú tekintettel nézett rá, de testtartása már kevésbé volt feszült. Szinte atyai mozdulattal ölelte magához Sashát, majd küldte el megmosakodni. Ezután Cassy felé fordult, aki továbbra is csak a padlót nézte bánatos szemekkel.

- Sajnálom, ami Terryvel történt – mondta megértően, miközben megfogta Cassy vállát, és maga felé fordította a lányt. – És sajnálom azt, amit délelőtt kellett átélned a sikátorban. Nagyon hosszú és nehéz nap volt ez mindnyájunknak, de legfőképpen neked. Azonban ha tényleg Harcos szeretnél lenni, akkor hozzá kell szoknod az ilyen napokhoz. Meg kell tanulnod helyén kezelni az érzéseidet, mert nem hagyhatod, hogy azok olyan ostoba döntések meghozatalára ösztönözzenek, mint például az, hogy bosszúvágytól hajtva kimenj este a parkba.

Cassy ellenkezni szeretett volna; elmondani, hogy nem a bosszú hajtotta, csupán a felgyülemlett stresszt akarta levezetni valamilyen módon. Ám mikor szólásra nyitotta a száját, a szavak mégis a torkán akadtak.

Lehet, hogy Lionelnek igaza van? Lehet, hogy akár nem is tudatosan, de vágyott rá, hogy összeakaszkodjon valakivel? Lehet, hogy már-már ösztönösen kereste az alkalmat, hogy kitöltse valakin a dühét? Lehet, hogy csak egy arcot szeretett volna párosítani ahhoz a méreghez, ami akkor töltötte el, amikor megtudta, hogy legjobb barátnőjét miatta bántották?

Mikor felmerültek benne a kérdések, már egyből tudta rá a választ: biztosan.

- Talán pont az az Árnylény talált rá Theora, aki korábban Terryre is.

- Elképzelhető, igen. Pont annyira lehetséges, mint az, hogy nem ő volt. Tanuld meg: ha a harcban nem gondolkodsz tisztán, halott vagy. Adj hálát, amiért ezt a leckét a mai napon nem egy szeretted elvesztésével kellett megtanulnod.

Lionel még egy percig némán farkasszemet nézett Cassyvel, majd magához ölelte a lányt, aki képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit.

Tényleg nagyon hosszú napja volt.