Sziasztok csillagok!
Cassy felállt és az üvegajtóhoz ment, aminek a széles kilincse köré vastag fémláncot tekertek. Egy ezüstösen csillogó lakat lógott rajta. Odaintette Nathanielt maga mellé, majd erősen megfogta a lakatot.
Eltelt egy újabb hét. Rengeteg minden történt, úgyhogy ha teljesen őszinte akarok lenni, kicsit aggódtam is, hogy ezt a fejezetet nem tudom elhozni nektek a mai napon. A Papírfecnik blog beindítása sok munkával járt, de azt hiszem, megérte. Szerintetek? :P
Szerencsére balsejtelmem nem valósult meg, hiszen csütörtök van és bizony, itt a 12. fejezet! Bárcsak azt mondhatnám, hogy Cassy bajsejtelmei is hasonló sorsa jutnak, mint az enyémek, de az ifjú hölgynek nincs ilyen mázlija.
Kíváncsiak vagytok mire gondolok? Akkor essetek neki a fejezetnek és ne felejtsétek el megosztani gondolataitokat. Minden véleményt tárt karokkal fogadok és nagyon sokat jelentenek nekem, hiszen csak ennyi visszajelzésem van tőletek. Szóval hajrá, merjetek nyomot hagyni magatok után! ;)
Jó olvasgatást és természetesen csillagos estét!
✩
Cassy úgy érezte, kifut a talaj a lába alól és csak zuhan a mély semmibe, akár az álmában. Nathaniel Sagittarius lenne? Igazából a jel másként nem bukkanhatna fel a testén, úgyhogy ez már kérdés sem volt, mégsem akarta elhinni.
Hirtelen hőkölt hátra, mint aki megégette magát. Nathaniel értetlen és kissé csalódott tekintettel nézett rá, Cassyben azonban éktelen düh kapott lángra.
- Hogy merészeled? – kérdezte olyan halkan, hogy Kívülálló biztosan nem hallhatta volna meg; Nathaniel mégis visszakérdezett:
- Micsodát?
- Becsaptál! – Cassy egyre jobban megtalálta a hangját, és egyre magasabbra csaptak a harag lángjai a lelkében. – Te átvertél! Végig csak játszadoztál velem? Mire volt ez jó?
Cassy észre sem vette, de már üvöltött. Felállt a székből, és Nathanielről le sem véve a szemét lépésről-lépésre elhátrált tőle. A fiú is felemelkedett és előre tartott kezekkel követte a lányt. Olyan volt, mint aki éppen egy tomboló vadállatot akarna megszelídíteni. Ostoba, hiábavaló próbálkozás.
- Én soha nem hazudtam neked – válaszolta megfontoltan Nathaniel, de Cassy egyre csak a fejét rázta.
- Nem hiszem el, hogy végig csak manipuláltál – megtörve, szinte suttogva mondta ki a szavakat, Nathaniel mégis ezeket vélte a leghangosabbnak és a legfájdalmasabbnak.
Mielőtt a fiú bármit is hozzáfűzhetett volna Cassy megfordult és kirohant a planetáriumból. Hétvége volt, így az egyetem épülete üres és néma tanúja volt a két Sagittarius vitájának. Cassy kihasználta az elnéptelenedett kert és folyosók adta biztonságot; nem törődött az emberi tempó utánzásával. Minden szomorúságát beleadta a futásba, így alig néhány másodperc alatt érte el a bejáratot, ahol azonban a Sagittariusok első szabályának éles emlékétől megtorpant: „Soha semmilyen körülmények között nem szólhatsz olyan tényekről és nem fedhetsz fel olyan képességeket, amik bármilyen formában köthetőek a Sagittariusokhoz!”
Zihálva vette a levegőt, a váratlan sprint kifárasztotta és zaklatottságában a megfelelő légzésről is elfeledkezett. Annak ellenére, hogy Sagittarius volt, ő is képes volt elfáradni; csupán sokkal később, mint egy Kívülálló. Épp a kilincs felé nyúlt, amikor valaki megfogta a vállát hátulról.
- Cassy kérlek, várj! – Nathaniel könyörgő hangjától cseppnyi sajnálat ébredt Cassyben, de ezt hamar elnyomta a felháborodása.
- Te képes voltál követni! – hangzott a döbbent vád a lány szájából, majd nevetve a homlokára csapott. – Hát persze, hogy képes voltál rá! Ha egyszer Sagittarius vagy, szégyen is lenne, ha nem értél volna utol. Mondd csak Nathaniel, mégis mikor akartad közölni velem, hogy egy fajból származunk?!
Cassyben olyan erős indulat volt, hogy még jól is esett volna neki egy kiadós vitatkozás. Kiabálással, csapkodással, bármivel, csak vezesse le ezt a feszültséget és ne érezze magát ennyire elárulva. Heves támadását azonban Nathaniel nem hárította. Nem volt partnere a szócsatában. Tulajdonképpen egészen úgy festett, mint akit már legyőztek. Kikerekedett szemmel, ziháló légzéssel, tátott szájjal nézett Cassyre, mintha a lánynak legalábbis hirtelen kinőtt volna még két karja. Az arcmimikája teljesen elbizonytalanította a lányt is. Látta, érezte, hogy Nathaniel sokkal jobban össze van zavarodva, mint ő, de nem értette az okát; egészen addig, amíg a fiú meg nem szólalt.
- Mi az, hogy Sagittarius?
Ez a kérdés mindent eldöntött. Két zilált fiatal állt egymással szemben a döbbenettől mozdulatlanul. Talán ők maguk sem tudták, de egymást tartották a felszín felett. Összefonódó tekintetükben csak az őszinteséget látták, és ez megakadályozta, hogy a sokk eluralkodjon rajtuk. Néhány másodperc telt el csupán, nekik mégis napoknak tűnt. Olyan gondolatok cseréltek köztük gazdát, amik csak arra vártak, hogy végre kimondják őket. Végül Cassy törte meg a csendet. Próbált nyugodt és higgadt maradni, mert érezte, hogy most mindkettőjüknek erre van szüksége.
- Ki vagy te? Kik a szüleid? – Bár Nathanielt váratlanul érte ez a kérdés, Cassy szemszögéből ezek abszolút logikusnak számítottak. Minden Sagittarius az ősei vérvonalából nyeri az erejét. Minél távolabbi múltra tekint vissza a család történelme, a vérvonal annál inkább hígul, a benne rejlő erő lassan elenyészik, végül pedig semmivé lesz. Ehhez persze évezredek kellenek, de innen ered a családfa tisztelete és védelme.
- Nekem nincsenek szüleim – válaszolt Nathaniel, és látszott rajta, hogy igazán elege van már abból, hogy nem érti, mi folyik itt. – Ebben a városban nőttem fel árvaként. A könyvtár volt a menedékem az árvaház, és az örökösen változó nevelőszülők elől. Ahogy nőttem, úgy alakultak ki bizonyos… képességeim. Tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Erősebb, gyorsabb, nem voltam beteg és a sérüléseim is néhány pillanat alatt begyógyultak. Viszont arról fogalmam sincs, hogy ez miért van így, azt pedig álmaimban sem képzeltem, hogy léteznek még ilyen… lények.
- Te… neked… az meg hogy… - Cassy nehezen tudta összeszedni örvényként kavargó gondolatait.
Épp eléggé letaglózó információ volt az, hogy Nathaniel nem tud semmit Sagittarius mivoltáról, de Cassy szava attól állt el leginkább, hogy a fiú árva. Soha, egyetlen Sagittarius sem hagyná magára gyermekét. Ez teljességgel kizárt és elképzelhetetlen volt az ő társadalmukban. Így azonban kénytelen volt arra következtetni, hogy a fiú nem Sagittarius szülők leszármazottja. Nagyon remélte, hogy nincs igaza, mert az elég komoly problémákat vetne fel.
- Cassandra! – szólt rá erélyesen Nathaniel. A lány összeszedte magát annyira, hogy ismét a fiú szavaira koncentráljon. – Elmondanád, hogy mi a fene történik?
- Itt nem beszélhetünk. Könnyen meghallhat minket bárki. Olyan helyre kell mennünk, ahol nincsenek kíváncsi tekintetek és lehetőség sem a hallgatózásra.
Nathaniel töprengett néhány pillanatig, majd bólintott, mint aki elfogadta a kihívást. Kézen fogta Cassyt, és határozott léptekkel elindult kifelé az épületből.
- Gyere! – mondta röviden és tömören. Nem kellett kétszer szólnia, Cassy bárhová követte volna.
Kiléptek az egyetem ajtaján, lesiettek a lépcsőfokokon, majd Nathaniel a park felé vette az irányt. Céltudatosan haladt előre, szinte megállíthatatlannak tűnt Cassy szemében. Eddig még nem ismerte Nathanielnek ezt a határozott oldalát, és bár a helyzet legkevésbé sem volt alkalmas efféle érzelmekre, a lánynak mégis tetszett, amit látott.
Néhány kanyar után jött csak rá Cassy, hogy hová is tartanak: a kilátóhoz. Furcsa kettős érzés fogta el, ha erre a helyre gondolt. Egyrészt elég bensőséges pillanatot élhetett át itt Nathaniellel, másrészt azonban a gyilkosság árnyéka mindenre rávetült. Az ellenérzések dacára megfelelő döntésnek tűnt, hiszen a kilátó és annak környéke is lezárt tetthelynek minősült jelenleg, így biztosan kettesben lehetnek majd a magas toronyban.
Két, egymással társalgó rendőr ácsorgott a sárga szalaggal körbevett terület szélén. Rajtuk kívül csak egy Kívülálló tartózkodott ott, aki éppen az aszfaltról kapart le valamit nagy odafigyeléssel. Cassy nem akarta tudni, hogy pontosan mit talált.
A két fiatal könnyedén bejutott a kilátóba. Nem vesződtek a Kívülálló tempóval, így pár perc alatt már az üvegkupola alatt álltak. Nathaniel fel-alá járkált, idegesen hajába túrt és tisztán látszott rajta, hogy próbálja higgadtságra és türelemre inteni saját magát. Valószínűleg számára az is teljesen felfoghatatlannak tűnt, hogy van valaki, aki képes tartani vele a tempót. Cassy hagyott neki egy kis időt, de aztán már ő sem bírta tovább.
- Milyen képességeid jöttek elő eddig?
- Ó, nem, nem, nem! – intett Nathaniel idegesen felnevetve. – Először én kérdezek, aztán jössz te. Azt hiszem nem ártana, ha előbb az alapokat tisztáznánk.
Cassy bólintott, jelezve, hogy beleegyezik a feltételbe. Leült az egyik vörös rózsákkal körbevett, kopott fapadra és várta a vallatást. Nathaniel túl ideges volt ahhoz, hogy helyet foglaljon mellette. Továbbra is egy-egy lépést tett jobbra, majd balra miközben beszélt.
- Azt mondtad korábban, hogy egy fajból származunk. Ez a faj a Sagittarius?
- Igen.
- Szóval mi nem emberek vagyunk?
- Nem. Az embereket magunk közt Kívülállóknak nevezzük. Tény, hogy rengeteg hasonlóság van köztünk, de végső soron mi akkor is Sagittariusok vagyunk.
- Mit jelent Sagittariusnak lenni?
- Nem véletlenül érzed úgy, hogy a csillagok közel állnak hozzád. Mi mindannyian egy-egy lehullt csillag leszármazottai vagyunk. A belőle származó energia miatt leszünk erősebbek és gyorsabbak, mint az egyszerű emberek. Az bizonyára már neked is feltűnt, hogy ugyanúgy kimerülünk, megsebesülünk. Csak sokkal jobb az állóképességünk és a gyógyulási folyamat is rövidebb. Azt már te is tudod, hogy nem igazán kéne buszoznod, mivel könnyűszerrel lehagynád. Ha jól sejtem a hallásod is egyre kitűnőbb. Mit tapasztaltál még?
- Erőt – súgta Nathaniel.
Cassynek úgy tűnt, félve mondja ki a szót, és ez eszébe juttatta korábbi balsejtelmét.
- Nathaniel tudnod kell valamit. – A fiú keserédesen felnevetett.
- Nagyon sok minden tudnom kell még.
- Igaz, de ez… Nathaniel még köztünk is vannak olyanok, akik kiemelkedőek. A népünk vezetői a három Ős. A halhatatlanság erejét kapták meg a teremtőnktől, és a legfőbb feladatuk a Sagittariusok védelme, és ezzel együtt a Bukottak felkutatása és biztonságban tartása is.
- Bukottak? Bíztató név… - Cassy halványan elmosolyodott. Ha gúnyolódni volt kedve Nathanielnek, az már jó jelnek számított.
- Mégis ők köztünk a legerősebbek. A bukott maga a lehullott csillag. Benne ég a legintenzívebben a csillag fénye és lelke. A Sagittariusok mind egy-egy Bukott utódai. Az ő elsődleges feladata az, hogy fajunk minél tovább fennmaradjon, és vérünkben sokáig buzogjon az erő.
- Értem – nyugtázta a hallottakat Nathaniel, de aztán gyanakodva nézett Cassyre. – És miért ezt kellett a legsürgősebben megtudnom?
- Én csak… - Cassy nem igazán tudta, hogyan magyarázza el. Nem akarta rá hozni a frászt, és tulajdonképpen csak egy feltételezés volt az egész. Muszáj volt bizonyítékot is szereznie. – Megtennél valamit a kedvemért?
Nathaniel habozott kissé, de aztán egy megadó sóhajjal kísérve bólintott: - Hát persze.
Cassy felállt és az üvegajtóhoz ment, aminek a széles kilincse köré vastag fémláncot tekertek. Egy ezüstösen csillogó lakat lógott rajta. Odaintette Nathanielt maga mellé, majd erősen megfogta a lakatot.
- Tudnod kell, hogy hosszú évek óta edzek azért, hogy ezt meg tudjam csinálni – mondta, majd könnyedén, egyetlen rántással letépte a lakatot a helyéről.
Arra számított, hogy Nathaniel tátott szájjal és bizony, némi elismeréssel néz majd rá, de csak mosolyra görbültek az ajkai.
- Nem rossz – mondta, majd közelebb lépett és két kezével megmarkolta a láncot.
Cassy tisztán hallotta, hogy vesz néhány mély lélegzetet. A frász jött rá, mikor rájött, mire készül, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy a kíváncsiság is furdalta az oldalát.
A következő pillanatban Nathaniel két ellenkező irányba húzta a láncot, ami megadóan kettétört akár egy fogpiszkáló. A középen széttört láncszem csörömpölve hullt a padlóra. Nathaniel elégedett, büszke mosollyal az arcán nyújtotta át a használhatatlanná vált fémet Cassynek. A lány leesett állal és egyben rémült tekintettel nézett a fiúra.
- Ez… lehetetlen.
- Ugyan, azért ennyire ne lepődj meg, hogy erősebb vagyok nálad, még megsértődöm – nevetett a fiú, Cassy azonban el tudta volna sírni magát ott helyben, mivel ő már tudta, hogy sejtése bebizonyosodott.
- Nathaniel nem viccelek, amit az előbb csináltál az valóban… kivételes. Mi még fiatal Sagittariusok vagyunk, azaz a képességeink fejlődnek és erősödnek. Talán egy tapasztalt Mester lett volna csak képes ilyen játszi könnyedséggel így szétszaggatni ezt a láncot. Ha kivételesen erős Mesterek képeztek volna születésed óta, talán elhinném, amit láttam, de te… - Cassy képtelen volt továbbfolytatni a mondatot, de Nathaniel nem hagyta annyiban.
- Szóval erősebb vagyok az átlagnál. Úgy mondod, mintha ez halálos bűn lenne, holott ez az egyetlen örömöm ebben az egész őrületben. Mit hallgatsz el előlem? – Nathaniel közelebb lépett Cassyhez és összekulcsolta a kezeiket. – Akármit is kell elmondanod, ne kímélj. Tudnom kell végre, hogy ki vagyok.
Cassy elképzelni sem tudta, hogy mit élhetett át a fiatal Nathaniel, aki csak abban lehetett biztos, hogy különbözik mindenkitől, akit csak ismer. Azt hihette, egyedül van ezen a világon. Végtelenül magányos lehetett és ebbe Cassy szíve belesajdult. Most itt volt a lehetősége, hogy segítsen megérteni mindazt, ami már évek óta gyötörte, így bármennyire is félt kimondani a gondolatait, Nathanielnek joga volt tudni az igazságot.
- Az, hogy árvaként nőttél fel és az erő, ami benned lakozik nagyon szokatlan. Nem tudok másra következtetni csak arra, hogy te, Nathaniel Brent egy Bukott vagy.
✩
Tudjátok, hogy mivel jár az, hogy Nathaniel Bukott? Sajnos, ő maga még nem, de reméljük Cassy hamarosan lerántja a leplet minden további titokról és Nathaniel megtudhatja, hogy ki is ő valójában.
Szerintetek képes beilleszkedni egy olyan társadalomba, ahol nagy tisztelet övezi, de ő maga mégsem tud róluk semmit? Vajon jobb lesz e Nathanielnek most, hogy tudja az igazat, vagy egyszerűbb volt az árnyékben meghúzódva élnie?
Osszátok meg velem véleményeteket bátran! :)
✩
