Sziasztok Fecnikukkolók!

Nos, közel sem vagyok egy olyan sokat olvasott személy, hogy bátran kritikát merjek mondani bármilyen könyvről is, de nyilván véleményem az van. Naná, hogy van.

Ezt szeretném megosztani veletek D. Tóth Kriszta Jöttem, hadd lássalak című regényével kapcsolatban.

Életszagú. Igen, szaga van. Mert az hétszentség, hogy az életre nem mondható, hogy rózsaillatú.

Soha nem voltam az a könyvfaló, aki igazán az életrajzi, esetleg családregényekkel lakott volna jól. Számomra a kalandok, a misztikus tájak és emberek sokkal színesebbek és ezáltal persze laktatóbbak is.

Miért fogtam akkor bele ebbe a regénybe? Banálisan egyszerű okom volt rá: megfogott a borítója. Egyik kedves kolleganőm olvasta, és egyik nap elől hagyta az asztalán, nekem pedig megakadt rajta a szemem. A következő pillanatban már buggyantak is ki kedvenc szavaim: „Ha elolvastad, kölcsönadod?”

Kölcsönadta, én pedig a Farkasfán töltött hosszú hétvégémen, a csicsergő madarak súlya alatt rogyadozó, sűrűn nőtt fák árnyékában olvasni kezdtem. Aztán nem tudtam letenni. Felszálltam egy hajóra, egy lassú, békés utazásra számítva, erre elkapta a járművet az ár, és pillanatokon belül száguldottunk előre, végig a folyón, egészen a tengerig, majd a nyílt óceánig.

A folyó volt a felismerés, hogy nem lesz vidám történet. A tenger a bennem felbukkanó gondolat: vajon az én szerettem is hasonlóan vélekedett a saját állapotáról és az így kialakult életkörülményeiről? Az óceán pedig… Nos, az óceán volt a válasz: soha nem tudom már meg.

Valóban, a szerettem fejében megbújó gondolatokat elhamvasztották. Eltűntek. Meghaltak. Ki gondolta volna, hogy egy olyan könyv fog közelebb vinni hozzájuk, ami egy teljesen más emberről szólnak? Hát én nem, az tuti.

Mégis ezt történt, és ezért végtelen nagy hálával tartozom D. Tóth Krisztának, amiért megtalálta magában a lelkierőt, és képes volt megírni édesanyja életét. Elképzelni sem tudom – szerencsére -, hogy ez mennyire nehéz lehetett! Ennek szöges ellentéteként a sorok olyan könnyen és gyorsan csúsztak le a torkomon, mint a péntek esti, finom rozé fröccs.

Lehet, hogy valakit annyira elszomorít a történet, hogy leteszi a regényt. Nem tudom hibáztatni érte, komolyan. Ettől csak még megmagyarázhatatlanabb számomra az a tény, hogy én - aki köztudottan olyan szintre emelte a szentimentalizmust, ahol már a segélyszervezetek plakátjain is illik legalább egy könnycseppet elmorzsolni – akadálytalanul végigolvastam.

Miért? Valószínűleg pontos választ nem adhatok, hiszen az önértékelés mindig is kemény dió volt számomra, de ha nagyon makacsul hajtogatom a kérdést, akkor előbb-utóbb azt a választ találom adni rá, hogy azért, mert ez a könyv igazi. Szép emlékek, rossz döntések, boldogság, összeroppanás. Mi másról is szólhatna egy ember élete, mint ezek folyamatos keveredéséről? Hol ez, hol az.

Még szerencse, hogy mindig is odavoltam a hullámvasutakért.