Álmában ismét ellepte mellkasát a sötétség, és milliméterről milliméterre, szép lassan bekebelezte egész testét. Folyamatosan erős, szúró fájdalmat érzett – a saját lelkének haláltusája volt ez. Most már tudta, hogy mit érezhet az a törött szárnyú kismadár, aki repülni akar, ám sérülése miatt újra és újra keményen nekivágódik a talajnak. Már együtt érezhetett az elfogott, majd ketrecbe zárt vadállatokkal, akik csak képzeletükben futhattak többé a szabadban.

Amikor biztosra vette, hogy fel sem fog többé kelni, szemei kipattantak, majd riadtan felült a kora reggeli fénytől csillogó szobájában. Izzadságtól testéhez tapadt pizsamáját kényszerzubbonynak érezte, nedvességtől elnehezült haja vasmacskaként húzta hátra fejét, tenyere pedig sajgott, mert körmével mély barázdákat hagyott benne.

Néhány zavarodott pillanat után a kép lassan kitisztult, Cassy érzékelni kezdte maga körül a valóságot. Lassú mozdulatokkal kikelt az ágyból, és elindult a fürdőszoba irányába. Sagittariusként terhelhetőbb és kitartóbb volt mozgás tekintetében, mint egy Kívülálló, és a gyorsabb regenerálódásnak köszönhetően még nem tapasztalta meg az izomlázat. Ennek fényében most sem lehetett biztos abban, hogy a robotokhoz hasonló mozgás ennek köszönhető-e, de azért megkockáztatta, hogy jól tippel.

Miközben forró vízzel próbálta ellazítani megmerevedett izmait, azon gondolkodott, hogy szólnia kellene Inayának erről, mert ez határozottan nem számított normálisnak. Azonban mikor már törülközővel dörzsölte a bőrét, jobbnak látta, ha inkább nem idegesíti szegény Gyógyítót ilyen apróságokkal. Mentálisan és érzelmileg egy Sagittarius is elfáradhat, és mindez vegyítve a fizikai túlhajszoltsággal, talán választ is ad a kiváltó okkal kapcsolatos kérdésre.

A zavart álma miatt Cassy el is felejtette az este egyéb eseményeit, így Penelopénak tett ígérete is csak akkor derengett neki, amikor a kislány lelkesen fogadta az étkezőben. A palacsintáját hátrahagyva rohant oda Cassyhez, határozottan kézen fogta, majd édesanyja színe elé vitte a meggondolatlan ígérettevőt.

- Ugye, hogy azt mondtad elmegyünk, Cassy? Mondd meg anyunak is!

Cassy igyekezett bűnbánóan Inaya szemébe nézni, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna lánya szavait. Cassy szólásra nyitotta száját, bár még fogalma sem volt, hogy milyen szavak fognak átbukfencezni az ajkán. Szerencséjére azonban ezúttal is megmentésére sietett valaki.

- Valójában – kezdte Nate, miután a folyosó felőli átjárón keresztül belépett a frissen sült palacsinta illatot árasztó konyhába -, én vagyok a bűnös. Megemlítettem Penelopénak, hogy a csillagokról szóló meséket akár meg is mutathatom a Planetáriumban.

- Korábban már én is megígértem neki, hogy elviszem oda, úgyhogy azt hiszem, a felbujtó mégiscsak én lennék – mondta Cassy, aki kitartótan Inayát nézte, mintha fizikai fájdalmat jelentene számára másfelé fordítania a tekintetét.

Az igazság azonban az volt, hogy a szörnyű álom nem csak a Penelopéval folytatott kommunikációt feledtette, hanem a Natetől kapott apró csókot is. Hallva a fiú hangját azonban minden újra lejátszódott lelki szemei előtt, és félő volt, hogy arca lángba borul, ha azokba a csokoládé szemekbe néz.

Inaya kedvesen elmosolyodott azon, hogy a fiatalok egymásnak akarnak falazni, ám hamar visszatért a szigorú anyuka szerepéhez.

- Nos, akármit is ígértetek, ezt anélkül tettétek, hogy velem megbeszéltétek volna – mondta, majd kislányához fordult, miközben egy újabb szelet palacsintát tett az édesség kupac tetejére. – Nem tartom jó ötletnek, hogy most elmenjünk a Központból. Biztosra veszem, hogy Nathaniel itt is el tud mesélni pár remek történetet.

- De anyaaaa – kezdte a könyörgést néhány oktávval magasabb hangon Penelopé. – Kéééérlek, nagyon szeretném látni a csillagokat!

- Majd megnézzük máskor.

- Ott tudnék talán aludni is, anya! – Penelopé olyan bizakodó tekintettel nézett Inayára, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy megtalálta az aduászát. Elnézve az anyuka egy pillanatra elszomorodó tekintetét, Cassy sejtette, hogy a kislány jó úton halad, bár ő maga nem értette az okát.

- Meg kell beszélnem édesapáddal is – felelte végül Inaya, de mindannyian érezhették rajta, hogy a kérdés már el van döntve.

Amíg Inaya elment megkeresni Lionelt, Cassy és Nate reggelizés közben végig Penelopé csicsergő hangját hallgatták. Elbüszkélkedett azzal, hogy mennyi mindent tanult már a csillagokról, és azt is biztosra vette, hogy tud olyan történetet mesélni, amit ők még nem hallottak. Nate vitába szállt a kislánnyal, de Cassy gondolatai elkalandoztak egy bizonyos leheletnyi csók felé.

Mint az röviddel később kiderült, a program kivitelezése több akadályba is ütközött. Lionel szívesen velük tartott volna, de a kötelességei ezúttal is előrébbvalók voltak: találkoznia kellett a Kívülálló rendőr kapcsolattartójával, mert állítólag új információi voltak Jason meggyilkolásával kapcsolatban. Ezek után nem volt könnyű, de azért lehetetlen sem a feladat, hogy Inaya meggyőzze a férjét arról, hogy nem ragaszkodik az ő társaságához egy ilyen ártatlan program esetén. Miután Lionel beadta a derekát, Patrick következett, aki nem repesett az örömtől, hogy Nate kitegye a lábát a Központ biztonságot nyújtó falai közül; nem beszélve arról, hogy Cassyt szívesen szobafogságban tartotta volna a előző esti vakmerő edzés miatt.  A mindenki által kielégítőnek mondható megoldás végül az lett, hogy Ethan is csatlakozott a tanulmányi kirándulásra indulók csapatához – bár Cassy erősen vitattatta, hogy Ethan túlzottan boldog lenne a aznapi programterv miatt.

Így történt, hogy az utolsó palacsinta elfogyasztása után egy órával öten tartottak az egyetem épülete felé. Inaya nem győzött hálálkodni Ethannek, amiért kísérőjük lett, de a férfi szokatlanul zord modorral elég egyértelműen a Gyógyító Mester tudtára adta, hogy köszönetét úgy fejezhetné ki a legmegfelelőbben, ha gyorsan végeznek. Ezt követően csak Penelopé izgatott csevegése enyhített a kényelmetlen hangulaton.

Késő délelőtt volt, de hétvége, így nem sokan lézengtek az egyetem főépületében. A bejárati ajtótól jobbra kialakított fülkében ült egy idős biztonsági őr, aki nem mutatott túl nagy érdeklődést a furcsa csoport iránt, így minden kérdezősködést elkerülve, akadálytalanul érték el a Planetárium épületét.

Ethan a kelletlen feladat ellenére mindent elkövetett a biztonságban tartásukért, így az épületbe is csak azt követően léphettek be, miután ő meggyőződött róla, hogy senki nem várja őket odabent felfegyverkezve. Penelopé tátott szájjal, tőle szokatlan módon szótlanul lépett be a félhomályos terembe, amelynek kupolájára a csillagos égboltot vetítették ki. A döbbent csodálat néhány másodperc után tapsolásba és boldog sikkantásba csapott át, majd Nate kezét megfogva már húzta is maga után a fiút az egyik sor közepére.

Nate egy „nincs más választásom” vállrándítással nézett Cassyre, majd mosolyogva követte a kislányt. Cassy és Penelopé pár sorral hátrébb foglaltak helyet, Ethan pedig kurtán megjegyezte, hogy inkább kint őrködik.

A forgatókönyv meglehetősen egyszerű volt: Penelopé rámutatott egy csillagképre, Nate pedig elmesélte a hozzá tartozó mitológiát, vagy elmondott néhány érdekes információt. Penelopé rajongva itta a fiú szavait, amit Cassy maximálisan meg is értett. Felrémlett előtte, amikor először mesélt neki Nate. A kilátón tetején voltak, még azelőtt, hogy minden rosszra fordult volna. Akkor még Terry is mosolyogva táncolt Jasonnel, Nate nem egy Bukott volt, csak egy helyes egyetemista, de abban a néhány percben még Cassy sem Sagittariusnak vagy Harcosnak érezte magát, csak egy izgatott lánynak, aki arra vár, hogy a fiú megcsókolja. A Planetárium sötétjében Cassy úgy érezte, bármit megadna azért, ha visszamehetne az időben, és újra átélhetné azt a nyugodt pillanatot.

- Mostanában nagyon fél. – Inaya suttogása rántotta vissza a jelenbe Cassyt, aki ezt követően értetlenül nézett a Gyógyítóra. – Penelopé – adta meg a magyarázatot. – Lionel majdnem minden este elmegy, de ő csak most kezdi igazán érteni, hogy ez pontosan mekkora veszéllyel jár. Alig tudom elaltatni, de ha sikerül, akkor is nagyon nyugtalan az álma. Annyira meg akarom őt védeni minden rossztól, hogy néha észre sem veszem, hogy már hetek óta ki sem mozdultunk a Központból.

- Engem is nagyon óvtak a szüleim. Évekig ki sem tehettem a lábamat a farmról, de ezzel csak azt érték el, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető leghamarabb elmehessek onnan.

- Tudom, hogy nem óvhatom meg örökké, de ilyen időkben mégis mit tehetnék?

- Hogy érted azt, hogy ilyen időkben?

Inaya meglepődött a kérdésen.

- Hát nem mesélték?

- Mégis mit? – Cassy amennyire ostobán érezte magát, annyira mérges is lett.

- Talán akkor nekem sem…

- Inaya, ne tedd ezt velem! – nézett Cassy könyörögve a Gyógyítóra, aki egy sóhajjal beadta a derekát.

- Szerintem már amúgy is rég el kellett volna mondaniuk a Csillagifjaknak is – motyogta, de ezzel érezhetően csak önmagát győzködte. – Az utóbbi hónapokban megnőtt az Árnylények száma a városban. Amennyire én tudom csak kisebb rongálásokat és sérüléseket okoztak, de eddig kizárólag Kívülállókkal szemben léptek fel erőszakosan. Valószínűleg puszta véletlen, hogy Theo tegnap találkozott eggyel a parkban, de az már aggasztóbb tény, hogy az Árnylény nem elmenekült, hanem rátámadt. Bár sem Lionel, sem Patrick nem vallaná be, érzem, hogy egyre nő a félelmük.

- Mi az elméletük, miért pont Pandora lett az Árnylények kedvenc üdülőhelye?

- Nos, leginkább az ad okot a félelemre, hogy fogalmuk sincs. Csak annyit tudnak biztosra, hogy legutóbb mikor hasonló történt, fél évre rá, a földdel tették egyenlővé az akkori Központot. - Cassy úgy érezte, a szíve kihagyott egy ütemet. Ez minden bizonnyal Inaya fülét is megütötte, mert következő szavaival próbálta elütni az előző kijelentésének komolyságát. -  Akkor volt egy vezetőjük, akik egy viszonylag nagyobb csapatot verbuvált össze a környéken kószáló Árnylényekből, de hát ők nem éppen csapatjátékosok, úgyhogy halva született ötlet volt a részükről egy hadsereg megszervezése. Ez most sincs másként, mi pedig sokkal felkészültebbek vagyunk, mint akkoriban, szóval kétlem, hogy nagyon aggódnunk kellene.

- Jason meggyilkolása, Terry megtámadása, aztán a sikátorban történő támadás – sorolta szomorúan Cassy. – Még illik is a képbe egy Árnylény hadsereg gondolata, nem igaz?

Cassy úgy érezte két választása van: igyekszik viccet csinálni az egészből, vagy pedig sikítozva kirohan a Planetáriumból. Az első megoldást elegánsabbnak gondolta.

- Cassy – Inaya szeretetteljesen megszorította a lány székkarfán pihentetett kezét -, én nem tudhatom, hogy tényleg van-e összefüggés a támadások között, de hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom érted.

- Értem? – csodálkozott Cassy. Neki két keze is kevés lett volna mindazok felsorolásához, akiket féltett, de önmaga nem szerepelt volna a listán.

- Mindegyik jelentősebb támadásnál a közelben voltál, vagy egyenesen ellened irányultak. Fogalmam sincs, hogy mi az oka, de az soha nem jó jel, ha valaki iránt ekkora érdeklődést mutatnak az Árnylények. Egyszer már láttam hasonlót, úgyhogy fogadd el a tanácsomat: mindig tartsd szem előtt, hogy kik számítanak igazán! Nem felejtheted el, honnan jöttél, mert amikor úgy érzed, kicsúszik a talaj a lábad alól, akkor csak ebbe tudsz majd kapaszkodni.

Cassy lassan kihúzta Inaya keze alól a sajátját.

- Mire célzol, Inaya? Könnyítsd meg a saját dolgod, és mondd ki, ne kertelj. Mondd ki, hogy kit juttatok eszedbe! – Cassy ügyelt a hangerőre, de a feszültség átitatta minden szavát.

- Cassy, kicsim, igazán nem úgy értettem…

- Kímélj meg ettől! Patrick feleségére céloztál, nem igaz? Natashára, aki végül ő maga is Árnylény lett. Szóval ettől tart mindenki? Hogy végül én is ellenetek fordulok majd?

- Én csak azt mondom, hogy volt már erre példa, és mindannyian tanulni szeretnénk a múltbéli hibáinkból. Ha észrevettem volna, hogy min megy keresztül Natasha, akkor talán mondhattam vagy tehettem volna valamit, amitől…

- Nem vagyok olyan, mint ő! – Cassy már nem tudta visszafogni az indulatait: felpattant a székből és úgy magasodott Inaya fölé. – Szerinted örömmel tölt el, hogy a szeretteimnek baja esik a közelemben? Azt hiszed, hogy szándékosan ártanék bárkinek is?!

- Nem, én nem…

Cassy azonban nem várta meg, hogy Inaya befejezze a szabadkozását. Félt, hogy haragjában olyat mond, amit később nem lesz elég megbánnia, ezért jobb megoldásnak gondolta, ha egyszerűen faképénél hagyja a Gyógyító Mestert és vele együtt mindenki mást is.

Rosszul estek neki Inaya szavai, de nem annyira, mint a tény, hogy saját félelmeit hallotta a szájából. Mindenkiben ott élt csendben megbújva az aggodalom, hogy a harag egy nap valami sokkal rettenetesebbé alakul át. Az aggodalom, hogy minden negatív érzés egyszer majd akkora foltot hagy a lélekben, hogy az visszafordíthatatlanul megromlik, majd végül teljesen elhal.

Cassy egyszerűbb megoldásnak vélte, ha a szőnyeg alá söpör minden olyan eseményt, amit akár az Árnylénnyé válás jeleként is lehetett volna értelmezni, ám a szemétkupac most már olyan nagyra nőtt, hogy egy varázsszőnyeg sem tudott volna mit kezdeni vele. Az Inaya által említett túlzott érdeklődés az Árnylények részéről csak az egyik pont volt Cassy listáján. A lélektépő rossz álmok, a testén mutatkozó gyengeségek, mint például az izomláz vagy a szokottnál valamivel lassabb gyógyulás - ha belegondolt, hogy a sikátorban történt esés után órákig sajgott a feje, összeszorult a gyomra a félelemtől. Mindez apróságnak tűnt külön-külön, ám ha Cassy vette a bátorságot, és távolról szemügyre vette az egész kupacot, akkor már kénytelen volt elismerni, hogy Inaya elmélete egészen szilárd alapokon nyugszik.

Kirobbant a Planetárium ajtaján, egyenesen az egyetem főépülete felé – ugyanazon az útvonalon, amin akkor is futott, amikor észrevette Nate nyakán a Sagittarius jelet, és azt hitte, a fiú átverte őt. Úgy tűnik, bármilyen csodálatos hely a Planetárium, Cassy mégis kellemetlen emlékekhez tudja párosítani.

Az elnéptelenedett folyosó közepénél járt, amikor egy hang ismét megállításra kényszerítette.

- Cassy, várj! – Nate volt az. Megint.

- Mégis mire? – fordult meg dühtől kipirult arccal és pattanásig feszült idegekkel. – Miért kell egyfolytában a nyomomban lenned? Amikor végre megszabadulok Lionel, Ethan vagy Patrick figyelő tekintetétől, akkor azonnal ott teremsz és a megmentésemre sietsz, mintha bármiben is hasonlítanék egy védtelen királylányhoz, akinek csak az a dolga, hogy ölbe tett kezekkel várja a hőst! Egy percre sem engedtek egyedül! Vagy talán pont ez a lényeg? Talán te is attól tartasz, hogy teljesen bekebelez a sötétség? Te is ennyire gyengének látsz?!

Cassy úgy zihált, mint egy versenyló, és az indulataitól teljesen elvesztette a józan gondolkodás képességét. Valahol, az elméjének hátsó zugában, egy suttogó hang arra hívta fel a figyelmét, hogy ésszerűtlenül viselkedik és szavaival oktalanul bánt meg olyanokat, akiket a legkevésbé sem szeretne. Ám Cassy számára ez a hang olyan halk volt, hogy meg sem hallotta.

- Gyengének? – Nate nyugodt természete is komoly megpróbáltatáson ment keresztül abban a percben. – Hát ennyire figyeltél rám korábban? Nem tudom már többféleképen elmondani, hogy te vagy a legerősebb személy, akit ismerek! Most már el kéne kezdened hinni is ebben, Cassy!

A határozott szavak kizökkentették Cassyt, akinek nem volt megfelelő válasza a hallottakra.

- Nate… - Cassy számára is örökre rejtély maradt, hogy akkor, abban a percben milyen szavak maradtak kimondatlanok.

A következő pillanatban a fiú egy lépéssel közelebb lépett. Cassy egyetlen gyorsan – túl gyorsan – tovaröppenő másodpercig azt hitte, hogy Nate addig fogja ölelő karjai börtönébe zárni, amíg el nem hiszi minden szavát. Ám akkor Nate megremegett, tétován, tőle szokatlan esetlenséggel tett még egy lépést, majd térdre rogyott. Még egyszer Cassy szemébe nézett, csokoládé tekintetével kapkodva kereste az övét, majd végül arccal előre bukott az egyetem hűvös padlójára.

Cassy csak akkor értette meg igazán, hogy mi történt, amikor meglátta a Nate hátából kiálló tőr markolatát.