Novella - Buborékvilág
augusztus 11, 2017Akár akarjuk, akár nem, szinte kikerülhetetlen, hogy az életünk egy kis szeletébe ne tolakodjanak bele a mesék. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha azt mondom "Disney!", akkor Te minimum egy rajzfilmet vagy egész estés filmet tudsz mondani, ami hozzá köthető.
Szerintem ez így is van rendjén. Sokat tanulhatunk és sok új értéket felfedezhetünk gyerekkorunk kedvenc meséiben, még felnőtt fejjel is. A bennünk kialakult fogalom a jóról és a rosszról nagy részben ezeknek az animációknak köszönhető.
Azonban, aki egy kicsit is jobban ismeri a hátterét egy-egy mesének, ő tudja, hogy a Disney sokat alakított a történeteken annak érdekében, hogy a gyermeki ártatlanságunk - és az ép eszünk - zavartalan maradhasson. A Grimm fivérek vagy Andersen a gyermekeket valóban erőszakos, néhol egészen horrorisztikus történetekkel akarták felkészíteni a zord világra.
Ahogy felnőttem, egyre inkább érdekelni kezdett a mesék eredeti verziója, így amikor szerencsém volt belebotlani egy erről szóló Penna feladatba, akkor nem is kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mit fogok papírra vetni.
Az akkor írt novellámat szeretném megosztani Veled, drága Olvasóm. Hans Christian Andersen egyik meséjéből, a Kis hableányból ragadtam ki egy részletet. Talán mindannyian jól emlékszünk Arielre, a vörös hajú, lázadó lányra, aki legkisebb volt családjában. Nos, Ariel valódi története nem túl gyermekbarát. Annak érdekében, hogy az általam leírt pillanatot te is maximálisan átélhesd, javaslom olvasd el a teljes történetet. A leíráshoz kattints ide!
✩
✩
Buborékvilág
Ott álltam a szoba egyik sötétbe burkolózó sarkában. A széles ablak túloldalán tombolt a vihar, ami azóta nem csitult, hogy kedvesem, szerelmem, hercegem már nem az enyém volt. Villámok cikáztak a már-már fekete égbolton, amik egy pillanatra erőszakos fénnyel árasztották el a helyiséget. Innen is hallani lehetett a tenger hullámainak haragos moraját. Az otthonom, az igazi otthonom dühös volt, amiért egyik lányát csúnyán elárulták.
Lábamból lassan, de folyamatosan szivárgott a vér, mint minden egyes pillanatban azóta, hogy léteztek. Ezt azonban csak én láttam, mint ahogy a vele járó kínzó fájdalmat is csak én éreztem. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy sikolyom is néma volt, köszönhetően a Tengeri boszorkának, aki hátborzongatóan nagy örömmel metszette ki nyelvemet. A sellők között is kivételesen szépnek mondott hangom elveszett. Eladtam a lelkemmel együtt, az örökké sajgó lábakért és Érte.
Megfizettem az árát az örök boldogságnak, de átvertek! Reklamációról azonban szó sem lehetett. Az alku kegyetlen, de félreérthetetlen minden egyes pontja. Nővéreim, a drága lelkek, akik mindig is óvtak és vigyáztak rám, a legkisebbre, mégis megtalálták az életmentő kiskaput, aminek tárgya jelenleg is a kezemben pihent. Meg volt az esélyem, hogy visszamehessek a régi életembe, a tenger mélyére, a gyönyörű korallzátonyok közé, ahol testvér, lány és barát voltam. Oly sok áldozatot hoztam ezért a plátói szerelemért! Oly sokat szenvedtem és reméltem… Hiába?
Csak álltam egyhelyben, egyre szorosabban markolva a boszorka tőrét. A szúró fegyver gyönyörűen nézett ki. Markolata gyöngyházfényű volt, de olyan halovány, hogy szinte már áttetszőnek hatott. Pengéjében mintha a tiszta, kék víz hullámozott volna. Lélegzetelállító, éles és halálos.
Halál. Ez volt a megoldás. Azért, hogy élhessek, Neki meg kell halnia. Vérét a lábamra folyatva visszakaphatnám uszonyomat, majd az ablakon kivetve magam újra körülölelhetnének a biztonságot nyújtó, ringatózó hullámok. Egy újabb ár, amit meg kellene fizetnem.
Néztem, ahogy hercegem nyugodtan fekszik a királyi méretű franciaágyban a hozzábújó menyasszonyával együtt. Nekem kellene ott lennem! Engem kéne féltőn és kisajátítón ölelnie, csókolnia, szeretnie! Én voltam, aki kimentette a vízből, amikor fulladozott, én adtam fel érte a családomat, az otthonomat, mindenemet.
Közelebb léptem az ágyhoz.
Rajtam kívül semmi és senki nem mozdult. Mintha megállt volna az idő. Néztem az arcát, a szemébe hulló fekete tincseit, az erőtől duzzadó karját. Bár ostobaság volt, de arra a pillanatra vártam, amikor megzavarodva felébred, mintha nem értené, hogy miért nem én fekszem a karjai között. Felkel, tudomást sem véve hitveséről, felém lépked, majd olyan szorosan, mint egykor régen, magához húz, és a fülembe suttogja azokat a szavakat, amiket én is mondanék, ha megtehetném.
Ekkor váratlanul mocorogni kezdett, oldalára fordult, arccal választottja felé, majd átkarolta őt, és belecsókolt a nyakába. Nem ébredt fel, álmában, önkéntelenül cselekedett végtelen nagy gyengédséggel.
Méreg futott át az agyamon, vörös fátyol ereszkedett a szemeim elé. A harag jelei.
Még egy lépéssel közelebb mentem.
Jobb kezemmel megszorítottam a tőr markolatát, majd lassan, de határozottan felemeltem. Csak egyszer kell lesújtani, csak egyszer kell megtenni…
És abban a pillanatban meghallottam, hogy mit mormol a hercegem.
- Ariel! Ariel!
Az én nevem volt, amit hosszú napok elteltével sikerült csak megfejtenie. Akkor még mosolyogtam. Szívem akkor még vidáman vert mellkasom börtönében. Akkor még ő is velem táncolt…
Az emlék hatására könnyek homályosították el a látásomat, kezem megremegett. Elég volt egyetlen apró kis bizonytalanság, és máris elvesztem. Összerogytam közvetlenül az ágy mellett.
- Képtelen vagyok rá – tátogtam, miközben hangtalanul zokogtam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre erőt vettem magamon és kimentem a szobából, észrevettem, hogy a villámlás és a mennydörgés megszűnt. Csupán halkan, szomorkásan, egyenletesen pityergett az ég.
Utam egyenesen a kastély melletti sziklákhoz vezetett, ott is a legmagasabbikra kapaszkodtam fel. Bár a kövek csúsztak, és egyik-másik élesebb darab több helyen megvágta meztelen talpamat, mégis viszonylag hamar feljutottam a szirtre.
A szél belekapott a hajamba, körém csavarta, mint egy meleg takarót, mintha meg akarna óvni a hidegtől. Alattam a tenger hullámai folyamatosan csapkodták a sziklákat, erőszakosan egyre feljebb akartak kapaszkodni. Rám vártak. A tajtékzó vízrengeteg tudta, hogy hamarosan az én lelkem is az övé lesz. Távolról hallottam nővéreim leírhatatlanul szép énekét. Szívszorítónak mondanám, de az én szívem addigra már régen meghalt, nem érzett, csak létezett… még.
Ledobtam a tőrt magam mellé, ezt az erőszakos tárgyat nem akartam magammal vinni az örök végtelenbe. A nap kidugta feje búbját a horizonton, vörösen, erőteljesen világított, ellentmondva ezzel az esőnek, a viharnak, minden szomorúságnak. Körülötte a felhők is színes ruhákba öltöztek; narancssárgába, sárgába, rózsaszínbe.
Ezzel a képpel akartam búcsút inteni a világnak, ám egy századmásodperccel a vízbe csapódásom előtt felrémlett bennem szerelmem arcképe, ahogy vidáman mosolyogva táncra perdít a homokos parton.
0 megjegyzés