Sziasztok!

"Mi vagyunk az első olyan generáció, akiknek nincsenek csöndjeik. Mi vagyunk az első olyan generáció, aki ha egyedül van, nincs egyedül" - mondja Vecsei H. Miklós az egyik TEDx előadáson. Eredetileg azért hallgattam meg, mert Vecsei tevékenységeit amúgy is követem a különböző közösségi oldalakon - egyszerűen csak azért, mert érdekesnek találom, amit csinál és tetszik, ahogy csinálja. Szóval kíváncsi voltam, hogy miről és mit fog mondani negyed órában. Ha bennetek is érdekel, a bejegyzés végén megtaláljátok a videót.

Figyeltem a szavaira, míg letelt a tizenöt perc. Aztán huszonnégy órával később még mindig azokon töprengtem. Mondhatni, bogarat ültetett a fülembe, de szebb talán, ha úgy fogalmazok, hogy inspirált - a bejegyzés megírására már mindenképp.

Már több generáció él a Földön, akik nem ismerik a csendet. Ijesztő gondolat, sőt, még félelmetesebb, hogy ez nem csak teória, hanem tény. Ha jobban belegondolunk, ezt mindannyian észrevehetjük magunkon is, hiszen ahogy a színész is mondja, mi vagyunk az elsők. A 90-es években születettek még értik az összefüggést a kazetta és a ceruza között, de ma már az okostelefon is hozzá van ragadva a kezükhöz. Elnézést: kezünkhöz, mert hát ugye én is ebbe a generációba tartozom.

Nem gondolom, hogy a technológia fejlődését kellene okolnunk mindezért. Szerintem a fejlődés önmagában nem rossz dolog. A tempója már valóban ad okot számomra a riadalomra, de az is amiatt, mert úgy érzem, nem vagyunk képesek elég gyorsan hozzáigazodni a változásokhoz. Hogyan is tehetnénk? Hiszen nincs elég időnk rá. Kapkodjuk a fejünket, próbálunk úgy tenni, mintha nem elmosódott foltként peregnének előttünk az események, de valójában már rég elvesztettük a fonalat.

Mit vesztettünk el? A fonalat, önmagunkat, egymást, a világunkat. Mindent, amivel kapcsolatot létesíthetnénk. Miért? Mert a kapcsolatépítés egy olyan formája tört az életünkre, amire hirtelen azt sem tudtuk, hogyan reagáljunk. Így aztán bekebelezett minket, óvatlan áldozatokat. A lehetőségek tárháza a bőség zavarát okozta, ami kapkodást, átgondolatlan döntést, egyszersmind káoszt okozott.

Mi ebben a káoszban élünk jelenleg. Itt próbálunk levegőhöz és szóhoz jutni. Próbálunk látni és láttatni, elbújni és előtörni, érvényesülni és azonosulni, beolvadni és kitűnni. Váratlanul százzal, ezerrel több szempár szegeződik ránk és mi mindnek meg akarunk felelni, miközben önmagunkat is meg akarjuk őrizni.

És mi ebbe beleőrülünk? NANÁ!

Annyi külső ingerre figyelünk, hogy elmarad a belső. "Hogyan jövök rá, hogy mi az én célom? Úgy, hogy magammal vagyok" - hallhatjátok a videóban. Ám képtelenek vagyunk erre, hiszen mindig van körülöttünk egy tucatnyi másik személy. Ja, hogy ők csak virtuálisan? Igen, hát persze, de manapság ez számít egyáltalán? Jelent ma még akkora különbséget az a két szó, hogy virtuális és valóság? A mindennapokban jobban megéljük az elsőt, mint a másodikat.

Mit eredményez ez? Azt, hogy nem tanulunk meg önmagunkkal lenni. Nem ismerjük meg azt, akik vagyunk, így önbizalomhiányosak leszünk, amit azzal próbálunk kompenzálni, hogy még több emberrel vesszük körül magunkat, akiktől hallhatjuk, hogy milyen jó arcok is vagyunk. Ördögi kör, ami még távolabb sodor minket attól, ami valóban megoldást nyújthat: a csendtől.

Mikor ültél utoljára egyedül egy szobában, hunytad le a szemed és füleltél? Most itt a lehetőség, tessék kipróbálni. Nézzük meg, hány másodpercig sikerül. Mikor nyitod ki a szemed? Mikor kezdesz el vakarózni? Mikor pittyog a telefonod, hogy kaptál egy üzit? Nagyon hamar.

Ha mégis tovább kitartasz, akkor észrevehetsz egy érdekes folyamatot. Először a környezetedre figyelsz: az ablakon beszűrődő utcai zajra, az adott szobában búgó gépekre. Miután ezeket megszoktad és nem hatnak rád az újdonság erejével, az érzékszerveid keresni fognak valami mást, amire figyelhetnek. Ez leszel te magad. Érezni fogod az anyag tapintását, amin épp pihenteted a kezedet. Érezni fogod az egész tested súlyát és azt, ahogy alatta benyomódik a matrac. Majd ha már a testi valóságod értelmezése sem elégíti ki a folyton pörgő agyadat, akkor elkezdesz figyelni a belső hangokra. Előjönnek a gondolatok a vágyaidról, az örömödről és a bánatodról. 

Ahogy szép lassan megismered önmagad, úgy alakul ki a saját szükségleted. Mim van jelenleg, mit akarok és mi kell ahhoz, hogy azt elérjem? Mi legyen a célom? Vecsei erre helyezi a hangsúlyt az előadásában: mindenki találja meg a saját célját, hogy aztán együtt megtaláljuk a közös célunkat.

Ehhez azonban csend kell. Az a fajta csend, amitől először félsz, ami kezdetben fájdalmat okoz, majd a barátoddá válik, végül pedig a megoldást jelenti ahhoz, hogy olyan életet élj, ami szól valamiről, amiben történik valami. Mert mindegy, hogy mi az, a lényeg, hogy te magad azt érezd, hogy az számít. Így a sodródás, ami a hétköznapjainkra jellemző, már egy erős hullámlökés lesz, ami a célod felé vezet. A semmi hirtelen átalakul valamivé, a szürke színessé és a kényelmes süppedés, ami az életedet jellemezte szárnyalássá.

Ha szeretnétek és tudtok negyed órát szánni rá, akkor hallgassátok meg a videót. Ti mit gondoltok erről?