Sziasztok csillagok!
Szuper hírem van mára!
Pár hónappal ezelőtt részt vettem egy novellapályázaton, amelynek az eredményhirdetése tegnap megtörtént. IDE kattintva megtekinthetitek az eredeti oldalon.
Az a megtiszteltetés ért, hogy első helyezést érhettem el!
Mindenkinek köszönöm, aki támogatott egy kommenttel vagy akár személyesen. :)
Soha nem vettem még részt hasonlón, de remélem ez egy hatásos belépő volt a pályázatok világába! Már most lesem, hogy melyikre lehetne benevezni, úgyhogy talán lehet még a jövőben ehhez hasonló poszt.
Ennek a pályázatnak az volt a szabálya, hogy kapott minden jelentkező három szót, amit bele kellett csempésznie az írásába. Az én "kulcsaim" ezek voltak: tenger, zsebkendő, kockacukor. Emellett még a novella terjedelmét tekintve volt kikötés. Mióta elküldtem a novellát sokszor átolvastam újra és újra, azóta már pár résznél kicseréltem néhány kifejezést, vagy szófordulatot, de úgy gondoltam, hogy mivel ebben a formában küldtem be a pályázatra, ezért ezt hozom el nektek is, nem pedig azt, amibe már itt-ott belejavítgattam. :)
Nos, nem húznám tovább az időt, lessétek meg, hogyan oldottam meg a feladatot, majd írjátok meg a véleményeteket. ;)
Kapitány
Tim Kapitány
- Matróz, szorosabbra húzza azt a kötelet!
- Igenis, Tim Kapitány!
A legénység felbolydult hangyabolyként sürgött-forgott a csillogó padlójú fedélzeten. Olyan összhangban mozogtak, mint balett táncosok a színpadon, bár kétségtelen, hogy ilyesféle hasonlatot egy valamire való tengerész nem fogadott volna túl széles vigyorral.
A vitorlás hajó maga volt a csoda. A leggyönyörűbb széles e vidéken – sőt, az egész világon! Háromárbocos, ötvennyolc méter hosszú, és majdnem kilenc méter széles óriás. Igazi rettenthetetlen világjáró, aminek nevét csak suttogva ejtette ki még a legfélelmetesebb kalóz is. Elegáns, sötétkék deszkái nem tévesztettek meg senkit sem: nem holmi nemes urak fennhéjázó magamutogatásának tárgya volt. Szinte hangtalanul siklott a vízen, kérlelhetetlenül szelte a habokat, és a legkegyetlenebb viharokkal is nevetve nézett szembe; pont úgy, ahogy a kapitánya is.
Tim Kapitány – ahogy a jól megbecsült legénység szólította – mindig makacs ember hírében állt. Határozott, erőteljes hangjával és tekintélyt parancsoló kiállásával a leghaszontalanabb padlósikálóból lelkiismeretesen dolgozó legényt faragott. A legveszedelmesebb viharban is a nyugalom szigeteként állt a parancsnoki hídon, pont úgy, mint amikor szélcsendes, verőfényes napsütésben utaztak. Mindig tudta, mi a következő, helyes lépés. Soha, egyetlen egyszer sem hibázott. Nem számított, kik támadják meg a gyönyörű bárkát, vagy miféle Isten korbácsolja fel a hullámokat alatta – ez a hajó zavartalanul haladt az útján.
Átlagosnak mondható, napos idő volt akkor is, amikor minden megváltozott. A levegő csak enyhe szellőként kapott bele Tim Kapitány torzonborz, barna hajába. Néhány árboc körül szlalomozó sirály rikoltozva adta át az üzenetet: még közel a szárazföld. Alig néhány órával korábban hagyták el a legutóbbi kikötőt, ahol a készletek feltöltése, és egy új matróz toborzása miatt álltak meg. Tim Kapitány gyomra minden alkalommal felére zsugorodott, amikor kopottas, fekete csizmájának talpa stabil földet érintett.
- Nem való ez nekem! – mondogatta minduntalan. – Járni sem tudok rendesen ezen a talajon!
Hűséges matrózai nevetve legyintettek, mikor vezérük még a kikötőkben is csak akkor hagyta el szeretett hajóját, amikor halaszthatatlan ügyekben kellett intézkednie. Márpedig igen kevés ilyen ügy volt. Legodaadóbb tengerésze, Buck, minden tőle telhetőt megtett, hogy Tim Kapitány nevében, helyesen járjon el a vitás, üzleti kérdésekben.
Nem volt ez másként abban a bizonyos kikötőben sem, ahonnan néhány hordónyi rum és az új, munkára fogható ember társaságában hajóztak ki. Bárkinek megtiszteltetés volt ezen a lélekvesztőn utazni, és Tim Kapitány gondoskodott róla, hogy ezt a legénység se gondolhassa másként.
A több órás tortúrának, amíg a kikötőben kellett raboskodnia ennek a gályának – és vele együtt Tim Kapitánynak -, ezennel vége. A láthatatlan rácsok, melyek elzárták az utat, ledőltek. Az erős láncok, melyek a földhöz szegezték őket, megsemmisültek. Immár semmi és senki nem állt a szabadság útjába.
Tim Kapitány bízott a legénység hozzáértő munkájában, ezért megengedett magának egy röpke pillanatot, amikor a végtelen óceánban gyönyörködhetett. A folyamatosan változó, szeszélyes víz örök izgalmakról, soha véget nem érő kalandokról és a kifogyhatatlan lehetőségekről énekelt neki. Ha rossz napja volt, ő suttogta a fülébe, hogy mindig van remény. Amikor elfogta a szorongás, és úgy érezte, még ez az óceán sem elég nagy ahhoz, hogy elmeneküljön a gondok elől, akkor a hullámzás ringatta álomba, és biztosította róla, hogy együtt minden akadályt leküzdhetnek.
Merengéséből a délutáni, lágy szellő ébresztette, ami játékosan kapta fel az óceán vízének sós illatát, és Tim Kapitány orra alá vitte. A magabiztos, hős vezér csak mosolyogva prüszkölt egyet – jól megszokott játék volt ez már közte és a szél között. A tüsszentésre azonban ijedten nézett rá az újonc. Tim Kapitány szeme sarkából észrevette, ahogy a fiú próbálja lesütni tekintetét, hogy elrejtse a szemében izzó aggodalmat, de túl késő volt már – a kapitány meglátta. Azt remélte, ennyivel le is zárul a kínos, kellemetlenné vált pillanat, de a jövevény igencsak túlbuzgónak bizonyult.
Mire Tim Kapitány egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi történik, addigra az újonc már mellette állt, kezében egy hófehér, négyszögletes, kissé gyűrött, de kétségtelenül tiszta zsebkendővel. A zavartól kissé esetlenül emelte a vászondarabot Tim Kapitány orrához, majd halkan így szólt:
- Fújjon!
Tim Kapitány a döbbenettől ugyan nem láthatta, de a legénység többi tagja megfagyott jégszoborként állt a makulátlan fedélzeten. Félbe maradt minden megkezdett mozdulat, vagy mondat. Az egyik idősebb tengerész, aki már évek óta szerepelt Tim Kapitány életében, és a legénység önjelölt mókamestere volt, még annak a viccnek a csattanóját is elfelejtette, amit éppen az árbockosár felé mászó Loronak mesélt. Ha nem kapaszkodott volna olyan erősen, akkor talán még maga Loro is lezuhant volna a magasból.
Tim Kapitány azonban mindebből semmit sem érzékelt. Ő csak farkasszemet nézett a legénnyel, akiről nem tudta eldönteni, hogy csak nagyon tiszteletlen, vagy egész egyszerűen ennyire ostoba. Egy tapasztalatlan suhanc, akinek épp csak leesett a tojáshéj a fenekéről, és aztán valamilyen csoda – vagy inkább átok - folytán az ő vitorlására tévedt csak azért, hogy porba tiporja tekintélyét. Sok időbe telt megnyerni a matrózok bizalmát, és még többe elfogadtatni velük kapitányi rangját, de azért mégis sikerült. Erre egy mihaszna kölyök egyetlen zsebkendővel eltörölte azt.
Az újonc észrevette Tim Kapitány villámokat szóró tekintetét, sőt, még az öreg matróz dühös pillantása is mintha lyukat égetett volna a lelkébe. Hibás cselekedetét megpróbálta jóvátenni azzal, hogy a szélben lengedező zsebkendőt a kapitány elé dobta, ő maga pedig hátrált néhány óvatos lépést – mintha mi sem történt volna.
Tim Kapitány a zsebkendőre nézett, de úgy, mintha sav lenne, ami szeretett hajójának makulátlanra suvickolt padlójába mart volna lyukat. Csak bámulta azt a nevetségesen hétköznapi darabot – meredten és némán, mint aki épp egy sír fölött mondd imát. Ideje sem volt eldönteni, hogy mi tévő legyen a tiszteletlen, padlósikáló sihederrel, mert fülét megütötte egy régről ismert, rettegett hang: a monoton pityegés, amely elnyomta a sirályok sikolyát, a hullámok dörgését és a fadeszkák recsegését.
A rettenthetetlen Tim Kapitány szívdobogása egyre jobban felgyorsult, ahogy eluralkodott rajta a félelem – ám a csipogó hang követte a tempót, és mintha kegyetlenül összefonódott volna Tim Kapitány jósággal teli szívével. Zabolátlanul játszotta bántó dallamát. Ördögi kör volt ez; egy játék, melynek nem lehetett győztese.
Tim Kapitány tekintete elhomályosodott, szemei előtt szép lassan eltűnt a fényes deszkák, magasba törő árbocok, de még a legénység képe is. Nem volt többé a békésen ringatózó hajó, helyette csak egy sterilizált szoba, ami a lámpák okozta mesterséges fényben vakítóan fehérnek tűnt. Nem voltak már sehol a masszív kötelek, helyettük csak furcsa adatokat mutató monitorok és mindenfelé kígyózó csövek foglalták a helyet. Már nem az óceán hullámzott, hanem Tim Kapitány gyomra. Minden fájdalom és sajgás visszatért az életébe – minden, amiről azt hitte, már rég lesüllyedt a nagy kékség fenekére.
A hűséges, idős tengerész jól ismerte már Tim Kapitány démonjait. Odalépett vezetője mellé, arrébb tolta az ujjait idegesen ropogtató újoncot, majd határozottan megfogta Tim Kapitány kezét és erősen, de nem bántón megszorította. Ő volt a megtestesítője az óceánnak, ő ígérte meg azt, hogy mellette áll majd minden percben, úgyhogy nem lehet baj. Tim Kapitány félretéve büszkeségét, engedett a gesztusnak, és szorosan markolta az öreg finom kezét.
Lehunyt szemmel emlékezett vissza arra, ahogy a hajót ringatják szeretett hullámai; viszik tovább a világ legcsodálatosabb vitorlását messzire, jó messzire Tim Kapitány minden fájdalmától.
Öreg tengerész
„Szegény gyermek!” – gondolta a tapasztalt öreg, újra és újra.
Immár egy éve ezek a szavak sejlettek fel elméjében, akárhányszor meglátta a kis Timet - bocsánat, Tim Kapitányt. Eleinte rendszeresen emlékeztetnie kellett magát a megfelelő megszólításra, de rövid időn belül azon kapta magát, hogy már másokat javít ki, mikor ők nem így hívják az ifjút.
Sok hasonló fiatal mellett szolgált már. Volt köztük űrhajós, királylány, sőt, még egy sárkánylovas is – de akárhogy próbálta győzködni magát az ellenkezőjéről, akkor is Tim Kapitány nőtt leginkább a szívéhez. A legveszélyesebb dolog volt az ő szakmájában így kötődni valakihez – egyszersmind tiltottnak is nevezhetnénk. Ám a szív szeretett ellentmondani az észnek, és ezúttal nem volt kétséges a győztes kiléte.
Szerette Tim Kapitányt messziről figyelni, ahogy órákig képes bámulni a soha el nem érhető óceánt az ablakon át. Azt kívánta, bár olvashatna a gondolatai között, mert akkor tanúja lehetne annak az izgalmas vízi csatának, amit éppen vívott. Tim Kapitány életében ezek voltak az egyetlen csaták, amiket esélye volt megnyerni – és ő rendszerint nem is okozott csalódást.
Rettenthetetlen, vitéz és merész – így jellemezte önmagát Tim Kapitány. Az öreg csak azon agyalt mindeközben, hogy vajon honnan szedte ezeket a fennkölt jelzőket.
Nem volt tudatában, de akkor is halvány mosoly játszott gyűrött arcán, amikor az újonc mellé lépett. Minden mozdulatából sütött az izgatottság és az aggodalom különös egyvelege. Nem hibáztatta ezért, hiszen pontosan így festett ő is, minután kikerült az iskolapad nyújtotta biztonságból. Nagy felelősség súlya nyomta a vállukat, és kevesen bírták el azt. Az újonc most bizonyíthatta, hogy elég erős a teher cipeléséhez.
- Emlékszik még a megszólításra? - kérdezte megjátszott szigorúsággal.
- Hát persze, doktor úr! - felelte az újonc, miközben kihúzta magát. - A fiú Tim Kapitány, mi pedig matrózok vagyunk a hajóján.
Az öreg helyeslően bólogatott, majd újra belesett a kórterembe. Az vitathatatlan volt, hogy a fiú kivételes képzelőerővel rendelkezik. A papírból hajtogatott egyszerű madarakat a lámpára akasztatta az édesapjával, ezzel esetlenül ugyan, de mindenképpen leleményesen szemléltetve a hajóárboc körül keringő, rikoltozó sirályokat. A szülők a Tim Kapitány ágyával szemközti falat teleragasztották vízi állatok és növények fotójával – még egy cápa halvány, távoli alakját is fel lehetett fedezni az egyiken. Az öreg egész eddigi karrierje során nem látott még ilyen támogatást a család részéről – a színes fantázia jelentőségét sajnos sokan alábecsülik.
Szinte félve nézett rá a kórlapra. A legutóbbi vizsgálatok eredményei sem hoztak a korábbiaknál megnyugtatóbb híreket. Elfojtott egy feltörni készülő, nagy sóhajt; nehéz lesz közölni az apjával Buckkal, hogy a fia számára az utolsó remény is elveszett. Nem lehetett tudni pontosan mikor, de szeretett gyermekét, a hős kapitányt le fogja gyűrni a betegsége; élete legnagyobb csatáját el fogja veszíteni.
- Biztosan jót tesz a fiúnak, ha hagyjuk, hogy a képzelt világában éljen?
„Ostoba fajankó!” - gondolta hirtelen támadt dühvel az öreg, de hangosan csak annyit mondott: - Tim Kapitánynak már mása sem maradt, csak a képzelete.
A sokat megélt férfi fehér köpenyének zsebébe nyúlt, elővette a mélyén meglapuló kockacukrot, majd egy laza mozdulattal a szájába dobta. Ez persze az újonc figyelmét sem kerülte el.
- Miért… - kezdte, de az öreg megálljt parancsolt kezével, így a további szavak a fiatal férfi torkán akadtak.
Ráérősen elszopogatta a kockát, kiélvezett minden gyorsan múló pillanatot. A tömör alakzat egy szempillantás alatt ezernyi édes szemcsére robbant szét a szájában. Az öröm, hacsak erre a pár másodpercre is, de elárasztotta szívét. Bár újdonsült társa továbbra is kérdő tekintettel nézte, az öreg csak legyintett.
A gyermekkorából hátramaradt szokásának jelenlegi okát elég, ha ő tudta: ez volt az egyetlen édes dolog még az életében, így tehát az egyetlen, ami erőt adott neki ahhoz, hogy Tim Kapitány hűséges matrózaként felszálljon a világ legcsodálatosabb vitorlásának fedélzetére.
- Van kérdése mielőtt bemegyünk hozzá? - fordult az újonc felé az öreg, miután a keserűség újra elnyomta az édes ízt a szájában.
A fiatal magabiztosan nemleges választ adott, de a doktor biztosra vette, hogy fejben listázza a dolgokat, amikre figyelnie kell. Várt pár pillanatot, hadd végezzen azzal a listával, majd határozott léptekkel az ajtóhoz sétált, és lenyomta a kilincset.
- Matróz, szorosabbra húzza azt a kötelet! - hallatszott szinte azonnal.
- Igenis, Tim Kapitány! - Az öreg széles mosollyal az arcán válaszolt, és a hatás kedvéért még szalutált is az apró gyermeknek.
A fiú tekintete ide-oda cikázott, mintha valóban egy hajón rohangáló legénység tagjainak mozdulatait követné szemmel. A tapasztalt orvos már egy egyszerű odapillantással is fel tudta mérni, hogy Tim Kapitány aznap hogy érzi magát – gyenge volt, nagyon gyenge. Bár képzelete nem ismert határokat, a valóságban mozdulatai szinte gépiesnek hatottak, és arca minden alkalommal megrándult a fájdalomtól.
Tim Kapitány a feje fölött szálló origami madarakat nézte mereven. Az újonc kérdőn nézett az orvosra, de ő egy alig észrevehető fejrázással jelezte, hogy nincs baj, ne zavarja meg a fiút. Ő maga már gyakran látta így: elmerengve bámulni a semmibe. Azt kívánta, bár láthatná, amit ő lát. Szerette volna, ha csak egy kis időre is, de mind a ketten belecsöppenhettek volna a fiú képzelete által alkotott világba.
Hűséges tengerésze lenne, miközben bejárnák a világot a hullámokat szelve. Mellette állna minden verőfényes nappalon és viharos éjszakán. Támogatná, tisztelettel tekintene rá – meghalna érte.
Ám a való világ ennél kegyetlenebb. Az öreg doktor által látott valóságban bár tisztelete a fiú iránt változatlan maradt, a nagy csatában mégis cserbenhagyta. Azt mondta neki, hogy legyen erős, és megoldódnak a gondok – leküzdik majd a haramiák seregét! Mégsem volt elég erősnek lenni, hinni és kitartani. A gonosz kalózok rájuk találtak, kegyetlenül megcsáklyázták a fenséges bárkát, ágyúval ütöttek hatalmas lyukakat sötétkéken csillogó deszkáiba, és vérre szomjazva elfoglalták a vitorlást.
Az öreg azonban akaratlanul is elmosolyodott a vad fantáziaképek miatt. Szája felfelé görbült, mert tudta, hogy bárhová kerül végül Tim Kapitány, egy kalóz sem úszhatja meg szárazon! Ott már övé lehet a végtelen tenger, az ezernyi kaland és a jól megérdemelt győzelmek.
VÉGE
✩
Nektek mi jutott volna eszetekbe a kulcsszavakról (tenger, zsebkendő, kockacukor)?
Írjátok meg gondolataitokat, véleményeteket itt, a bejegyzés végénél.
✩
