Pergamen Helyett

Sziasztok Fecnikukkolók!

Annak az írásnak is az adta az ihletet, hogy épp Krakkóba készültem egy "kisebb" baráti társasággal. Nos, most annak a hosszú hétvégének az élményeit szeretném elmesélni... már amelyik publikus persze. :P

Ezúttal szeretném egészen az elején elkezdeni a történet elmesélését, ugyanis még most is alig hiszem el, hogy ez az utazás egyáltalán megvalósult. Történt egyszer ugyanis, hogy a meleg kora-nyári napsugár annyira megsütötte a buksimat, hogy váratlanul előálltam az akkor még képtelenségnek tűnő ötlettel, miszerint menjünk el Krakkóba és bulizzunk át egy hosszú hétvégét.

Persze az ötlet nagyon szimpatikus annak a két-három embernek, akiknek először vázoltam, ám végül egy legyintéssel lezártnak tekintették a témát. "Szervezd meg és menjünk!" - jött a válasz.

Hetekig, sőt, több, mint egy hónapig nem történt más, mint hogy elejtettem ezt a tervemet még néhány embernek. Így összejöttünk öten. Mindannyian lelkesek voltunk, de más választ még mindig nem kaptam. Aztán jött a társaság életében már hagyománynak számító közös EFOTT fesztiválozás, amikor jóval többen összegyűltünk, mint az addigi hétvégi házi bulik alkalmával. Ott is elejtettük a tervet, és lássatok csodát, pár nap alatt már arról beszéltünk, hogy tizenhárman megyünk Krakkóba. Ideje volt csinálni egy facebook csoportot. Elvégre egy valamirevaló nyaralás manapság már nem létezhet anélkül.

A szervezés része körülbelül másfél hetet vett igénybe - részben hála a szigorú időhatárok megszabásának. Július közepe volt, egy hónap múlva már a lengyel szórakozóhelyeket akartuk rémisztgetni, tehát nem volt kecmec: aki nem jelzett vissza időben, lecsúszott az eseményről. Ennek ellenére az indulás pillanatában a már említett létszám volt jelen: tizenhárom fő.

Lássuk be, azért ekkora csapattal nem könnyű utazni. Talán már írtam róla korábbi utazási élmények kapcsán, hogy egy ekkora csoport három-négy napnál hosszabb távra csak akkor vállalkozzon, ha bemerik vállalni, hogy az öröknek hitt barátságuk látja majd kárát. Komolyan. Elkerülhetetlenek a súrlódások, a viták, a sértődések. Még akkor is ha könnyen elsimíthatóak és aránylag gyorsan elhalnak, akkor sem szolgáltatnak jó alapot a kellemes nyaraláshoz. Én ezzel a tudattal indultam útnak, ezért próbáltam odafigyelni arra, hogy a kedvemet senki más pillanatnyi hisztija, elmeháborodott állapota ne befolyásolja. Azt hiszem végeredményben ezt sikerült elérnem, bár a hazaindulásunk napján rezgett a léc.

Túlságosan a végére rohantam, kanyarodjunk vissza egy kicsit. Három autóval indultunk útnak, ebből kettő csupán pár évvel volt fiatalabb nálam, így azért mindenkiben volt egy apró para, hogy egyáltalán elérjük e az úticélunkat, amit a szlovák hegyeken át értünk el. Az a szuperjárgány, amiben én utaztam egy háromajtós, napsárga wolkswagen volt, aminek valami zörgött az oldalában, ha nem tettem oda a könyökömet. Négyen utaztunk benne és hogy teljesen őszinte legyek IMÁDTUK! Az autóban ülve egyáltalán nem érzékeltük annak csöppnyi méreteit. Persze kettesben, padlógázzal mentünk fel a hegyekbe és veszettül szurkoltunk mindannyian, hogy ne guruljunk vissza, de a kis kocsi megcsinálta! A szállítóeszközünk, ami higgyétek el, minden kritikus megjegyzésem ellenére tényleg szenzációs teljesítményt nyújtott (hiszen egyben maradt az egész út alatt!), utasaitól megkapta az Uzsidoboz vagy Űrdongó nevet. Attól függően váltgattuk a neveit, hogy milyen kedvünk volt, milyen szakaszon haladtunk át és milyen erőbedobással bőgött a motor. A szüleimnek csak azután mertem képet küldeni róla, miután már biztonságban itthon üldögéltem. Ez szerintük is bölcs döntés volt a részemről.

Kalandosan és röpke nyolc óra alatt eljutottunk a méltán híres Krakkóba. A városról már csak azért sem szeretnék ódákat zengeni, mert ezt már több alkalommal megtettem. A kötelező látnivalókat most sem hagytuk ki, az Óváros tér, a vár és a "hű ez de ronda" sárkány ismét élvezte a jelenlétünket. Ami viszont számomra újdonság volt, az az éjszakai élet. A kocsmák, a bárok, a pincébe zsúfolt, furcsa szórakozóhelyek tették színessé az utazásunkat.

Ígértem korábban beszámolót arról is, hogy a tervezett 40.000 Ft-os költségevetésemből mennyire sikerült gazdálkodnom. Jelentem: 20 zloty és még néhány apró megmaradt! És ezt úgy értsétek, hogy ebből az összegből fizettem az utazást (hatalmas szerencsémre Uzsidoboz nem falánk típus), a szállást és az ottani étkezésemet és italozásomat. Oké, szuvenírt senkinek nem hoztam - megtettem azt már korábban -, de szerintem ez azért még így is szép teljesítmény. Ha már ennyire az anyagiakra

Saját fotó

tereltem a szót, akkor elmondom a személyes tapasztalataimat az árakról. A legtöbb étterem, beülős kajáldák (kebabosokat hanyagoljátok kéééérlek!) átlagosan 35-40 zloty kértek egy főételért. Persze, vannak olcsóbb és drágább helyek, de értelmezzétek helyesen az "átlagos" kifejezést. A második napon a zsidó negyed szélén két barátnőmmel találtunk egy eszméletlenül jó éttermet. Az átlagos árak mellett olyan hatalmas adagot szolgáltak fel, hogy két napig azt lehetett enni. Hangulatos volt, a pincérek aranyosak és segítőkészek (ez egy mindenmentesen étkező lánynak különösen fontos szempont), úgyhogy bátran ajánlottuk utána mindenki másnak is. A bökkenő? Fogalmam sincs, mi volt a neve! :D Tényleg ne haragudjatok, eküszöm nektek, hoyg próbáltam térképen megtalálni, de sajnos nem sikerült. Amint sikerült megtudnom, megírom! :D

Az italok tekintetében a következőkre lehet számítani az Óváros részen: 4 zloty a rövid italok, a víz és az üdítő (tehát amikor én vodka szódát kértem akkor kaptam kb. 4 cent vodkát és külön vizet, akkor összesen 8 zloty fizettem), és emlékeim szerint 6 zloty volt a pohár sör. Az utóbbit nem ittam, úgyhogy ha azzal kapcsolatban tévedek egy-két zloty akkor bocsánat.

Ami viszont minden pénzt megért volna, és bátran állítom a másik tizenkét ember nevében is, hogy a hétvégénk megkoronázója a lengyelek ünnepelt saját vodkája, a Soplica volt. Olyan sok ízesítésben kapható, hogy meg sem tudtam számolni. Ennek köszönhetően mindannyian megtaláltuk a nekünk tetszőt. Vigyázni kell vele, mert szódával felöntve egészen abba a tévhitbe ringathatod magad, hogy szörpöt iszol, de az ital nem gyenge, konkrétan 30%-os. Személyes kedvencem a szilvás ízesítésű volt, de akadt aki a mogyorósba vagy az epresbe szeretett bele. A következő nagyszabású közös tervünk az, hogy valahogy megpróbáljuk megszerezni a jogot arra, hogy itthon is árusíthassuk. :D IMÁDNÁTOK! Mindenki! 

Az volt a pozitívum a társaságban, hogy nem volt probléma, ha többen többféle programot akartunk szervezni. A vasárnapunk például azzal telt, hogy a társaság háromnegyede az egész napot Auschwitzban töltötte (igen, az egy egész napos program és a jegy vásárlásnak nagyon alaposan járjon utána az interneten az, aki oda szeretne látogatni!), addig én és négy barátom úgy döntöttünk, hogy másra szánjuk azt a napot. Ketten ugyanis egyetemi évek alatt egy szemesztert Krakkóban töltöttek, és így meg tudták mutatni, hogy merre vannak az egyetemi épületek, melyik kollégiumban laktak és hol pizzáztak. Tekintve, hogy vasárnap volt több minden is zárva volt, de én ennek ellenére élveztem, hogy olyan részét járjuk be a városnak, amiről eddig még csak nem is tudtam. Szerintem kifejezetten pozitív, hogy itt nincsenek a város különböző részeiben szétdobva az egyetemi épületek, hanem egy haaaaatalmas területen van mind. Monumentálisnak tűnik így az egész, és ez ad neki valamiféle plusz tekintélyt, amit egyébként szerintem minden egyetemi épület megérdemelne.

Saját fotó

Amit kiegészítő programnak tudok még ajánlani egy krakkói út során, az a mi szombati programunk, amikoris elmentünk egy mesterségesen kialakított tóhoz. Egy régi bánya területét árasztották el, így kreáltak a város szélén egy tavat, ahol nagyon szép tiszta a víz, és a sziklás part és a burjánzó gaz (lássuk be a sok szép bokor és fa között főként azzal találkoztunk) ad neki egyfajta bájt. Egy percig úgy érzed, hogy egy trópusi sziget eldugodt tengerszeménél vagy, ami még rejtve van a túristáktól. Igen, maximum egy percig gondolhatod ezt, mert a sziklás part miatt kevés az a hely, ahová a törülköződet leterítheted, így egy melegebb napon elég nagy a zsúfoltság ott. Bár az is igaz, hogy itt húsz-harminc embert kell a tömegnek gondolni. Ami kicsit illúziromboló volt, hogy mindez fizetős. Nem kértek el horribilis összeget, de e nélkül hangulatosabb lett volna abba a hitbe ringatni magunkat, hogy egy titkos helyet fedeztünk fel. Azért mondtam el a negatívumokat is, mert nem akarok "zsákbamacskát árulni", de ha épp nagy hőség idején jutsz el Krakkóba, és pár órás lehülésre vágysz, akkor ez egy tökéletes helyszín.

Rengeten nevetés, még évekig elmesélhető, felejthetetlen sztorik, finom és mégis ütős italok és szép, méltán a Világörökséghez tartozó környezet - ezek fognak eszembe jutni mindig is erről a hétvégéről, és ezért végtelenül hálás vagyok mind a tizenkét embernek, aki velem utazott.

Volt egy álom, ami megvalósult - van ennél jobb érzés? :)

Sziasztok csillagok!

A Sagittarius méltó lezárásként írtam a következő utószót. Nem is szeretnék hosszabb monológót írni róla. Inkább olvassátok el, és írjátok le véleményeteket ti. ;)


Csillagos estét!

✩

Előszó

Korábban a nyári tagnél már említettem, hogy több kapott kihívás is csak arra vár, hogy legyek oly kedves és válaszoljam már meg őket. A hét írói főbűn is ezen reklamálók közé tartozik, de nagy szerencsémre a "gazdája", azaz akitől kaptam, Moro nem követi a tag példáját és nem reklamál, amiért ennyire megcsúszok ezekkel. Gondolom, a háborúskodás elvonja a figyelmét. :P :D

Akárhogy is, most végre sikerült időt szakítanom arra a bizonyos hét főbűnre. Már a címe is megfogott, mert merőben más, mint az eddigiek. A kapott kihívások nagy része kedves, vidám és kreatív, úgyhogy jó egy kicsit elhagyni a szivárványos ösvényt, tiszta vizet önteni a pohárba és megmutatni a csontvázakat a szekrényben.

Moro azt rótta fel bűnömnek, hogy a Sagittarius című történetemmel (amit a Csillagtörténetek blogomon IDE kattintva megleshettek) a tervezettnél sokkal lassabban haladtam. Vagyis, szedjem már össze magam és fejezzem be! :D Abszolút jogos a követelés, az ihlet a nyáron valamiért elhagyott - gondolom beleveszett az ezernyi más programba. Azonban Moro "fenyegetése" abszolút hatásosnak bizonyult, ugyanis időközben a Sagittarius első részét sikeresen befejeztem. Juhú!

Ennek ellenére természetesen a kihívást teljesítem, úgyhogy lássuk is azokat a szabályokat és kérdéseket!

Szerintem soha nem volt ilyen. Sajnos olyan a személyiségem, hogy bár gyakran megyek a saját fejem után, mások véleményére sokat adok. Ráadásul saját magam vagyok önmagam legnagyobb kritikusa, úgyhogy inkább azt szoktam hitetlenkedve fogadni, ha valaki dicsérő szavakkal illeti az írásaimat. :D

Hűűűűha! Ez egy veszettül jó kérdés! :D Igazság szerint az eddigi legtöbb munkát Az elhagyott történetbe fektetem. Minden alkalommal eszembe jut még egy apró, plusz részlet. Még térképet is külön rajzoltam a vidékről. Kialakítottam egy új világot, új fajokkal, akik mind-mind eltérő, különböző szokásokkal és hagyományokkal rendelkeznek. Szóval ezért is haladok lassan ezzel a történettel, mert annyi minden van még, amit bele akarok sűríteni. Ha valaha is elkészülök vele, akkor azt hiszem, azt elmerném küldeni egy szerkesztőnek és igen, nagy elismerés lenne, ha valaki megvenné a könyvet. Viszont egyenlőre blog formájában teszem közzé a történetet, ami már önmagában elképzelhető, hogy ellehetetlenít egy későbbi kiadást, úgyhogy ki tudja mi lesz. És az a kérdés, hogy mennyit kérnék érte? Hát erről egyenlőre fogalmam sincsen, ugyanis nem tudom milyen szempontokat vesznek figyelembe egy-egy könyv beárazásánál. :D

Hm. Hát, már a tinédzserregényemben is volt egy ilyen rész. Még mindig játszom a gondolattal, hogy ezt a történetemet is közzé teszem, bár tény, hogy azóta rengeteget változott a stílusom és a szövegen is erősen érezhető, hogy tinédzser írta, de mégis az az első befejezett regényem, úgyhogy talán kap egy új esélyt. :) A jelentre visszatérve: az imént felsorolt problémák persze a korhatáros jelenetre is értendőek. Egy erőszakos, nem pedig romantikus jelenetről van szó. Bármennyire is sötét, kifejezetten büszke voltam arra a részre, és visszaolvasva sem gondolnám, hogy szégyenkeznem kellene miatta. Talán valóban csak néhány mondatot fogalmaznék át, vagy esetleg a leírásokon finomítanék.

Néhány fanfictionnel kapcsolatban tényleg el szokott fogni az irigység. Mások által kitalált világban, karakterekkel "hírnévre" szert tenni nem feltétlenül a legbecsülendőbb dolog. Bár, hozzá teszem, ezek többnyire tinédzserek által írt, néhány fejezetet megélt történetek. Én is olvastam már jó fanfictiont, sőt, volt amit többször is elolvastam, mert annyira tetszett, de a többségre nem ez a jellemző. Mégis, az ismert szereplők miatt sokkal nagyobb figyelmet kapnak ezek a történetek. A legnagyobb hibájuk szerintem a figyelmetlenség. Rengeteg a helyesírási hiba - és itt nem arra az egy-két elütésre gondolok, ami mindenkivel előfordul -, a megfogalmazás a legtöbbször nagyon felszínes, vagy zavaros. Mindez valószínűleg annak köszönhető, hogy nincs kidolgozott dramaturgiájuk, még az író sem tudja, pontosan milyen történetszálat kövessen, és ez csapongó fejezeteket eredményez. Természetesen, tisztelet a kivételnek!

Próbálkoztam, igen. Sőt, jelenleg is ezzel próbálkozom, de a végeredménye leginkább az, hogy teljesen elfogy minden ihletem és mintha kényszerből írnám csak a sorokat. Így persze van, hogy az összes történetem írásával leállok rövidebb/hosszabb időre. Könnyebb, ha csak egy felé koncentrálok. Összeszedettebbnek érzem magam. Viszont egy idő után kell, hogy más szereplők felé fordítsam a gondolataimat, más világba csöppenjek. Ilyenkor félreteszem azt, amivel addig dolgoztam, és egy kis időre előveszek mást. Ha például minden nap más történethez kellene írnom, az nagyon zavarna. Ha mondjuk havonta kellene váltani, az már kevésbé.

Ha-ha, még nem, de már játszadoztam a gondolattal. Azért nem valósult ez még meg, mert a jelenkori problémáimat, szituációkat és élethelyzeteket egy utópikus világban nem feltétlenül lehet egy az egyben áthelyezni. Pont azért írok, hogy abban az elképzelt világban minden máshogy alakuljon, mint a való életben. Aztán persze, lehet, hogy lesz még olyan személy az életemben, akit a történeteim egyikében "véletlenül" ér egy csúnya baleset. xD

Holnap ismét útnak indulok egy nagyobb baráti társasággal, és a hosszú hétvége idejére megpróbáljuk a Krakkó nyújtotta lehetőségeket kihasználni. Már alig várom, a mostani sorok is a pakolás közé beiktatott, jól megérdemelt szünet alatt születnek meg.

Eszembe jutott ugyanis, hogy immáron negyedszer látogatom meg ezt csodaszép lengyel várost, mégis képes vagyok olyan izgatottsággal várni az eseményt, mintha először mennék abba az irányba. Már egyszer született egy Lengyelországról szóló bejegyzés, hiszen a legutóbbi szilveszteremet is ebben a tündérországban töltöttem, de úgy gondoltam, összeszedem nektek, hogy én miért is imádom ezt az országot. Aki eddig nem kapott kedvet a meglátogatásához, remélem ez után majd fog! :P 

Lássunk öt okot, hogy miért is utazzatok Lengyelországba!

Nos, először is, Lengyelország irdatlanul hatalmas. Annak ellenére, hogy többször jártam már ott, mindig csak a déli részén, így persze erről is tudok nyilatkozni. Viszont azért szerettem volna ezzel kezdeni, mert a következő öt ponton kívül valószínűleg számos indokot fel tudnék még hozni, ha egy kicsivel nagyobb szeletét ismerném az országnak.

Ebből következik viszont, hogy mivel egy nagy országról beszélünk, rengeteg a választási lehetőségünk! Aki nem riad vissza a hűvösebb időjárástól, de szereti a kikötőket és azokat a monstrum méretű hajókat, akkor északi területet érdemes választania. Akit vonz a történelem, a csodás épületek, katedrálisok és érdekes múzeumok, az ország szívében bőven válogathat belőlük. Aki pedig a természet közelségére vágyik - igen, én is erre jelentkezem! -, ő kitűnő túraútvonalakra bukkanhat a déli határ mentén.

Bármihez is van kedved, ebben az országban találni fogsz olyan területet, ami illik az elképzeléseidhez.

Biztos vagyok benne, hogy lenne, aki megcáfolna, de én a saját tapasztalataimra tudok támaszkodni, azok pedig egytől-egyig azt bizonyítják, hogy bizony a lengyel-magyar barátságot a lengyelek még most is hűen őrzik és ápolják. Hihetetlenül kedves emberekkel találkoztam eddig minden alkalommal, amikor oda látogattam. Olyan vállveregetésekkel, széles mosollyal és barátságot kézszorítással reagálnak a lengyelek, amikor meg tudják, hogy magyar ember áll velük szemben, mintha rég nem látott komájukkal találkoztak volna. Irigylésre méltó ez a hozzáállás és az utazási élményhez ez a pozitív benyomás nagyon sokat ad hozzá.

Egy apró érdekesség csupán: Krakkóban, nem messze az Óváros részen van egy Balaton nevű étterem, ahol kifejezetten magyar ételeket szolgálnak fel. Sajnos bent még nem jártam, de a puszta jelenléte is szívet melengető. Ha esetleg valaki volt olyan szerencsés, és evett már ott, kérem mesélje el, milyen élményekkel távozott. :) 

Lássuk be, ez a szempont ha nem a legelső egy utazásnál, akkor is biztosan az úti céllal szemben kitűzött kritériumok listáján elöl kap helyet. Mert hát, jó dolog utazni, élményeket szerezni, de még jobb, ha az ember közben nem rokkan bele anyagilag.

Nem szeretnék részletesen belemenni, hogy milyenek az árak a kisboltokban, a hipermarketekben, az éttermekben vagy ajándékboltokban, mert nyilván ennek is több fajtája van, de nagy átlagot nézve nem tért el annyira az itthonitól. Megkockáztatom, hogy ha pesten töltenék el egy hosszú hétvégét, akkor több pénzt hagynák ott, mint Krakkóban. Ha nem az a cél, hogy öt csillagos szállodákban lakj és a trip advisoron legtöbbre értékelt éttermekben egyél, akkor néhány tíz ezer forintból már boldogan el leszel pár napot a városban. Példának okáért, én jelenleg negyven ezer forinttal gazdálkodom. Ebből térítve van a szállás három éjszakára, az autóba az üzemanyagköltség oda-vissza (egy kicsit még rá is számoltunk), illetve a költőpénz, ami tulajdonképpen csak ételre és italra kell. Úgy gondolom, hogy ez négy napra abszolút pénztárcabarát. Persze, azt még meglátjuk, hogy tényleg ki is jövök-e belőle. Majd erről is beszámolok nektek. :D

Lengyelország, ahogy azt már többször említettem rengeteg látnivalóval büszkélkedhet. Én ezek közül egyet emelnék ki, amit volt szerencsém sok évvel ezelőtt megnézni: Wieliczka sóbánya. Maga Wieliczka egy település, ahol ez a rendkívül érdekes bánya található. Annyira a Gyűrűk Urában megismert törpök jutnak eszembe arról a helyről, hogy talán nem is csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az ő kezük munkájának gyümölcse. Hatalmas termek vannak kialakítva, ahol díszes csillárok világítják meg a sótól csillogó falakat. Nem csak én illetem dicsérő szavakkal a helyet, ugyanis a sóbánya szerepel az UNESCO virágörökségi listáján is.

Ám nem szabad elfelejteni, hogy a lengyel múlt nem csak csodás dolgokat hagyott hátra. A történelemből mindannyian jól tudjuk, hogy milyen sebeket ejtettek az ország lelkén. A lengyelek nem felejtették el ezt a sérülést - annak nyoma jól látható hegként még mindig ott van. Egyszer látogattam el Auschwitzba és Birkenauba. Nem tudnám még egyszer megtenni, de egyszer úgy gondolom, mindenkinek szembesülnie kell annak a rettenetes korszaknak a maradványaival. A két helyen kialakított különböző kiállítások, bemutatott tárgyak és fényképek elmondhatatlanul megrendítőek, ám pont ez az oka annak, hogy ezt bizony látni kell. Látni kell, hogy elhidd, micsoda szörnyűségre képes az ember. Látni kell, hogy aztán azt tűzd ki magad elé célul, hogy ilyen többé ne forduljon elő. Bennem ott vert kitéphetetlen gyökeret az a meggyőződésem, hogy ember, saját fajtársával, de semmilyen más élőlénnyel sem bánhat így soha többé. Az, emberségünk halálát jelentené, ezért kell azt nagyon óvnunk. Ezek azok a helyek, ahol nem csak az én túlzott szociális érzékenységemre fogható, hogy belemart a szomorúság a szívembe, mert itt mindenki ezzel szembesülhet. És legalább egyszer muszáj, hogy szembesüljünk ezzel.

Nem túl meglepő, hogy külön pontban megemlítem a csodálatos természeti jelenségeket, ugye? :D Cseppet sem titok, hogy szeretem a természetet, az erdőket, a hegyeket, és a csodálatra méltó tengerszemeket. Lengyelország teljes mértékben kielégíti ezeket a vágyaimat.

Két helyet szeretnék nektek megemlíteni, amit mindenképpen érdemes megnézni, ha az ember erre jár. Az egyik: Zakopane. Ez a völgyben elhelyezkedő kis mézeskalács városka a turisták közkedvelt központja délen. Ez első sorban a téli hónapokban ütközik ki, mert akkor rengeteg síelő/snowboardozó jár erre. Így nyilván számítani kell az erre járónak arra, hogy a hegyek között kacskaringózó utakon hatalmas a dugó, de könyörgöm! Olyan elképesztően csodás tájakon haladsz át, hogy én kifejezetten még örülni is szoktam annak, hogy van időm rendesen nézelődni. Zakopanéban érdemes alaposan körülnézni a bódék között, mert a rengeteg fa áru mellett, gyönyörű bőrből készült kabátok és táskák, hatalmas, puha, meleg sálak és vicces, szőrmés zoknik és papucsok csábítanak arra, hogy elköltsd minden pénzedet. Ha inkább a hasadra gondolnál, akkor természetesen nem jöhetsz el onnan sajt nélkül. Az árusok nagy része annyit beszél magyarul, hogy elmondja neked, melyik a tehén vagy kecskesajt. Ja és számtalan ízesítésű mézet is lehet erre kapni. A személyes kedvencem a málna méz, amiből biztos feltankolok, ha legközelebb arra járok.

A második hely, amiről szeretnék mesélni nektek, az egy tengerszem, amihez fel tudsz túrázni, vagy ha szeretnéd, lovas kocsival is felvisznek egy jó nagy darabon. Ez pedig nem más, mint a Tengerszem-csúcs, azaz Rysy, ami a Magas-Tátra részét képezi. A hegy 2503 méter magasan emelkedik a lengyel-szlovák határ fölé. Amikor ott jártunk nyár volt, ami rengeteg turistát is jelentett. Ez akkor rettenetesen bosszantó volt, mert gyakorlatilag tyúklépésben lehetett csak végig sétálni a nagyobb tengerszemet, de ennek ellenére is annyira elképesztően gyönyörű volt az egész, hogy azonnal felkerül a bakancslistámra a következő tétel: Pár napot túrázni a Rysynél! Van egy szálló közvetlen a tengerszem mellett, ahonnan több kisebb-nagyobb túraútvonal is indul. Feltett szándékom a lehető legtöbbet felfedezni, és ezt bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a hasonló programokat.

Igyekeztem egy olyan pontot hagyni a végére, ami jó érzést hagy benned, Fecnikukkoló. Bízom benne, hogy ez sikerült. :) Nem említettem még persze a Krakkóban tüzet okádó sárkányt, ami egyfajta jelképe lett a városnak. Nem beszéltem az ízletes ételekről és a lengyelek vodkájáról, a Soplicáról sem, de úgy gondoltam, ha mindent elmesélnék, nem maradna felfedezni való. :D Márpedig érdemes felkutatni ennek az országnak a szépségeit, ezt elhihetitek! :) 

Te jártál már Lengyelországban? Ha igen, mi volt ott a kedvenc látnivalód? Ha nem, az olvasottak alapján szívesen ellátogatnál oda?

Szégyenszemre augusztus közepén jutok el odáig, hogy a nyári tag kihívásokat teljesítsem! Hát, nem siettem el, ez tény, de igaz, hogy azért még éppen időben vagyok. ;) Remélem kihívóim, Nessa és Lia nem orrolnak meg rám nagyon, amiért így elmaradt a kérdéseik megválaszolásával.

Mivel mostanában egy bizonyos tag-háborúnak, pontosabban annak két főszereplőjének, Moronak és Nessának köszönhetően megszaporodtak az ilyen kihívások, ezért számtalan vár még arra, hogy teljesítsem, de azért mindet egyszerre nem akarom a nyakatokba zúdítani, úgyhogy kihívóimtól is türelmet kell kérnem, amit bízom benne, hogy meg is kapok. ;)

Viszont most lássuk a nyári taget, amit még addig teljesíteni szerettem volna, amíg még egyáltalán nyár van. :D 

A két kihívóm oldalát az alábbi linkekre kattintva éritek el:

Nessa: http://critichedinessa.blogspot.com/2018/07/napfenyes-nyari-tag.html

Lia: http://kacatos-doboz.blogspot.com/2018/07/the-sunshine-blogger-tag.html

Ezúton is köszönöm nektek, amiért gondoltatok rám, és ismét bocsánatot kérek, amiért ennyit késlekedtem vele. Viszont, lássuk a szabályokat!

Mivel időben Lia tette fel előbb kérdéseit, ezért azokat szeretném megválaszolni először:

Sziasztok Fecnikukkolók!

Aki korábban már járt erre fecnihalom felé, ő tudhatja, hogy szeretek az utazásaimról beszámolni. Ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy milyen sokat jelentenek számomra az utazások által nyert emlékek, hiszen talán a soraimból is kiszűrhető, hogy nagy örömmel mesélek róluk.

Nos, ez most sem lesz másként. Sokat utazom a családommal és családi barátokkal. Szerencsés vagyok, hogy erre lehetőségem van, és ezért végtelenül hálás is vagyok. Ám amikor a barátaival kel útra az ember, az valamiért mégis teljesen más.

Az utazás szeretete, a miatta érzett izgatottság, a begyűjtendő szép emlékekért szomjazó lelkem ugyanazt az érzést keltik bennem minden egyes alkalommal. Viszont amikor baráti társasággal utazom, akkor mindehhez társul egy plusz érzés. Egy plusz öröm, egy plusz adrenalin löket, mert tudom, hogy legnagyobb szerencsémre a barátaim is pont olyan lököttek mint én, és így nagyobb eséllyel jöhet szembe egy kiszámíthatatlan, jó program, ami természetesen kihagyhatatlan, hiszen örök emlékekkel szolgál majd.

Ilyen érzésekkel indultam útnak barátaimmal Horvátországba.

Tízen mentünk, két autóval. Pénteken indultunk, hétfőn jöttük, szóval tényleg nem kell túl nagy nyaralásra és kikapcsolódásra gondolni, de azt a következtetést vontuk le - ismét -, hogy ekkora társaság bizony csak pár napig képes nyugodtan elviselni egymást. Akárhogy is nézzük, a csoportos nyaralások mindig nyűgösek, hiszen ahányan vagyunk, annyifélét akarunk, de azért három-négy napig mindenki képes tolerálni a másik hülyeségét.

Szerencsére ez idén is beigazolódott, mert a "csapatmunkára" nem lehet panasz. Úgy tudtunk többé-kevésbé mindig együtt mozogni, hogy mindenki megkapta, amit szeretett volna. És csak hogy még egy bizonyítékot mondjak a kitűnő csapatmunkára: egy fürdővel rendelkeztünk a szálláson. Tízen. És nem volt soha vita! Persze, várakozás és "stipi-stopizás" volt, de egyszer sem fordult át vitába a dolog és hát lássuk be, ez azért már valami!

Pénteken miután leértünk Medulinba és elfoglaltuk azt a szállást, ahol egyébként két éve is voltunk, egyből lementünk strandolni a naplemente narancssárga fényében játszó tengerre. Mivel elég későn értünk a víz közelébe, ezért nem volt célunk aznap a környék legjobb strandolásra alkalmas helyét megkeresni, csupán fürdeni vágytunk, meg arra, hogy a bőrünkről titkon nyalogathassuk a sót. A legközelebb eső strand volt persze a legforgalmasabb. Bár az este közeledtével az emberek száma lecsökkent, a szemét száma sajnos nőtt, így nem sikerült a legfényesebb benyomást kapnunk elsőre, de ez aligha érdekelt akkor minket.

Az első vacsoránkról alkotott képünk sem volt sokkal jobb. Beleestünk a minden turistát egyszer elérő csapdába: az első étteremnél megálltunk, ahol a pincérek lelkesen mutogatták az étlapot az utcán és ecsetelték, hogy náluk kapni a legfinomabb "csavpcsicsit".  Életünk legrosszabb vacsorájának ízét végül kénytelenek voltunk a szálláson kiűzni a szánkból, de szerencsére ebben segítségünkre volt egy italboltot is megszégyenítő italválaszték. Nem, nem gyümölcsitalokra gondolok. ;)

A második napot vártuk a legjobban. Azt hiszem, ezt bátran mondhatom mindenkinek a nevében. Ugyanis a tavalyi horvátországi nyaralásunk alkalmával, Zadarban elhatároztuk, hogy legközelebb elmegyünk közösen egy napra hajókázni a tengerre. Elképzeltük, megfogadtuk, megvalósítottuk. A szállásadónk segítségével kibéreltünk egész napra egy hajót, aminek alsó szintje fedett volt, így elkerülhettük - volna -, hogy a Nap szénné égessen minket, illetve volt egy apróbb felső szintje is, ahol kényelmesen lehetett napozni, és ahonnan a bátrabban leugrálhattak a hajóról a vízbe. Igen, leugrottam, és a fülem rettenetesen fájt a sós víz mennyiségétől utána, de nagyon élveztem! :D 

A hajóhoz kapitány is járt, így nem kellett attól tartanunk, hogy valami kárt teszünk a szállítóeszközben, illetve a tapasztalt tengeri medvénk legalább tudta, hogy mit érdemes megnézni. Így hajókáztunk kis szigettől, világítótornyon át egy újabb kis szigetik majdnem egész nap. Sokat úszhattunk, sokat ihattunk, sokat ehettünk. Az árban benne volt, hogy kaptunk üdítőt, sört és bort, no meg ott a hajón helyben elkészített halat és egyéb sült húsokat. Királyi életünk volt? IGEN!

Egyetlen dolgot hiányoltam csak: nem láttunk delfineket. Ezt az "apróságot" így még nem húzhattam ki a bakancslistámról, de nem baj, meglesz az is, tudom én!

Ha emlékeim nem csalnak nagyon, akkor este hat-hét fele érhettünk vissza a kikötőbe. Ezután ismét kísérletet tettünk arra, hogy a magunkkal vitt nemüdítő mennyiségét a legközelebb vigyük a nullához, majd elmentünk egy szórakozóhelyre, amit páran már ismertünk két évvel korábbról. Az egész napos víz és napfény közelségtől meglehetősen hamar befáradt a társaság, de azért táncoltunk, ha már arra jártunk, majd valamikor éjjel visszamentünk a szállásra. Út közben megálltunk enni egy még véletlen épp nyitva tartó hamburgeresnél, ahol pont egy magyar lány volt a pultban. Akkor ez nagyon vicces véletlen egybeesésnek tűnt, de józanabb fejjel belegondolva, biztos sokan próbálnak szerencsét a szomszédban. Bár azt továbbra sem értem, hogy miért pont az apró Medulinban.

A vasárnap a pihenés, az előző nap szerzett égési sérülések ápolgatásának napja volt. Egy viszonylag kulturáltabb strandot kerestünk, ahol árnyékba húzódva mindenki kedvére olvashatott, aludhatott, vagy csak szokásunkhoz híven szórakoztattuk egymást néhány agyament történettel.

Én, mint a legtöbb nyaralás alkalmával természetesen vittem magammal egy könyvet. Egy számomra jelenleg igen meghatározó olvasmányt: Diana Gabaldon Outlander könyvsorozatának eső kötetét. A maga csekélyke 908 oldalával nem éppen a könnyen cipelhető könyvek kategóriájába tartozik, de hűen jött velem a hajóra is. Annyival magával ragad még mindig a skót vidék és hagyományok, hogy bár negyven fok is lehetett, én mégis mintha a skót felföld hűvös szellőjét éreztem volna a bőrömön. Félreértés ne essék, akárcsak mindenki más, én is imádom a tengert, a homokot, a napfényt. Viszont nem tudnék olyan helyen élni, ahol árnyékban is hőgutát kap az ember. Nyaralni bármikor elmennék bárhová, de ha máshol kell elképzelnem az életemet, akkor az csakis egy Skóciához hasonlóan hűvös helyen tudnám megtenni.

A vasárnapi sziesztánkat egy meglehetősen jelentős esemény "zavarta meg", nevezetesen a foci VB döntője, amiben a horvátok is érintett felek voltak. Próbáltunk a parton helyet találni valamelyik bárban vagy étteremben, de természetesen színültig tele volt minden hely, ami rendelkezett legalább egy tévével. Végül a parttól távolabb, az egyik kis utcácskában találtunk helyet magunknak. Szerintem nem bántuk meg. Először is, nem kellett száz másik vendég feje fölött néznünk a meccset,  másodszor finom ételeket ehettünk a mérkőzés alatt, továbbá a horvát pincérek látványa is dobott valami pluszt az egész hangulatához. A pincérek félszemmel mindig a képernyőt lesték, miközben hozták ki az ételeket, velük együtt ujjongtunk a góloknál és ugyanígy közösen szomorkodtunk, amikor kaptak egyet. Egy foci meccs erejére, mintha mi is horvátok lettünk volna. Ez valahogy olyan megható volt számomra, hogy még az sem érdekelt, hogy vesztettek. Ami azt illeti, szerintem őket sem, mert onnantól kezdve egész éjjel ment a hangos dudálás, ordibálás, sőt, még tűzijáték is volt.

Utolsó esténket egy jó hírű étteremben töltöttük, ahol finom ételekkel koronáztuk meg a horvát nyaralásunkat. Mivel másnap délelőtt tíz óráig el kellett hagynunk a szállást, ezért aznap már senkinek nem volt kedve, vagy sokkal inkább ereje még egy alkoholmámoros estéhez, így a többi naphoz képest korán lefeküdtünk aludni.

Mivel hétfőre senki nem tervezett magának itthonra programot, ezért a szállás elhagyása után úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk még Pulába, megnézzük a "horvát Colosseumot", a flancos jachtokkal és büszke vitorlásokkal teli kikötőt, és a belvárost. Apró kis utcák kanyarognak minden irányba, és ez adja meg igazán Pulának a mediterrán hangulatot. Természetesen itt is betévedtünk egy étterembe, ahol egy finom ebéd után elindultunk haza.

Harmadik éve utaztunk ebbe az országba azzal a céllal, hogy megerősítsük: nem csak kollégái vagyunk egymásnak, de jó barátai is. Ezt a célt maradéktalanul teljesítettük idén is. Sőt, megkockáztatom, hogy mind közül ez volt a legjobb közös nyaralásunk. Ezen felbuzdulva természetesen már most tervezni kezdtük a jövő évi utazásunkat, amikor - reményeim szerint - már nem a horvát partok felé vesszük majd az irányt, hanem megnézzük, milyen élmények várnak majd minket a szlovén part mentén.

Ti is utaztatok már nagyobb társasággal? Mik a tapasztalataitok; szerintetek is nehéz összeegyeztetni mindenki akaratát, vagy ha igazán jó a társaság, azért kivitelezhető? Jártatok esetleg már Medulinban vagy Pulában? Ti milyen élményeket szereztetek ott?

Tudom, mostanában nagyon eltűntem, aminek számos okát ecsetelhetném ugyan, de úgy gondolom még a végén kifogásoknak vélnétek csak ezeket, én pedig nem szeretnék ezek mögé bújni.

Valóban elhanyagoltam a blog iránti kötelességeimet, azonban most szeretném bepótolni legalább egy kis részét. Amint azt már tudhatjátok, a Sagittarius története bizony a végéhez közeledik - sőt, mostanra már olyannyira közeledik, hogy tulajdonképpen el érte már azt.

Az eredeti terveimben úgy szerepelt, hogy a Sagittarius huszonhat fejezetes történet lesz majd, és ahogy ezt eddig láthattátok is, sikerült tartanom. Az utóbbi időben azonban hatalmas dilemmában voltam, ugyanis az utolsónak szánt, azaz huszonhatodik fejezet elkészült, ám az eddigi talán leghosszabb fejezetté nőtte ki magát. Korábban kaptam egy kedves barátomtól olyan tanácsot, hogy a túl hosszúra nyúlt fejezetet egy blogon nem biztos, hogy szívesen elolvassák, így megfordult a fejemben, hogy ketté szedem, ám azt nem tudtam eldönteni, hol törhetném meg a részt.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel kedvenc számom a hatos, és szeretnék ehhez ragaszkodni, továbbá így is naaaaaaaaaagyon sokat kellett várnotok a lezárásra, talán annyira mégsem fogjátok bánni, ha ezúttal egy hosszú résszel rukkolok elő.

Így tehát: köszöntsétek a Sagittarius befejező részét, a huszonhatodik fejezetet!

Tudjátok, hogy milyen sokat jelent a véleményetek, úgyhogy bármilyen megfigyelés, hozzászólás, dicséret vagy szidás jöhet a a történettel kapcsolatban a fejezet végén. :D

Jó olvasgatást fényesen tündöklő csillagok! ;)

✩