Pergamen Helyett

Ti is néztek tévét, ugye? Szeretitek a filmeket? Esetleg a sorozatokat is? Csak azért, hogy egy költői kérdést is feltegyek: imádtok olvasni?

Nincs olyan ember – vagy legalábbis nagyon kevés -, aki legalább az egyik kérdésre ne igennel válaszolna. Persze most jogosan merül fel bennetek a kérdés: mi ezzel a baj?

Alapvetően semmi, én személy szerint mindegyikre igennel tudok válaszolni – oké, a tévém nem működik jelenleg, úgyhogy az első kérdésre pont nem lenne a feleletem, de azért értitek a lényeget. Az elkészült filmeket, írásokat, akár színdarabokat mind-mind kreatív alkotásnak, értékes szellemi terméknek tekintem. Hálásak lehetünk, amiért egy jó művet megosztanak velünk, amiért gazdagodik az életünk néhány értékesen eltöltött órával. A kivételekkel most nem foglalkozunk; úgyis csak erősítik a szabályt!

Azonban nem kerülheti el a figyelmünket az, hogy ez mekkora részét teszi ki az életünknek, és így mekkora befolyása van rá. A személyiségünk folyamatosan átalakul, változik, fejlődik és teszi ezt mindannak hatására, ami megérinti a lelkünket, beindítja a fogaskereket az agyunkban vagy csak szimplán összeszorítja a szívünket. Így tehát óhatatlanul alakítanak minket a látott képkockák vagy az olvasott sorok.

Manapság nem „csak” beleütközünk egy-egy reklámba. Nem kell hetekig szervezkedni azért, hogy beüljünk a moziba és nem kell messzire sem menni egy jó könyvért. Az arcunkba tolakodik a műveltséget kiáltó termékek hada és addig üldöznek, amíg tudomást nem veszel róluk.

Mi ennek a káros hozadéka?

A képzelőerőnk szárnyal. Nincsenek korlátok, határok, szabályok, megkötések, SEMMI. Ez szerintem a legcsodálatosabb dolog a világon… de! Százával rohamoznak meg minket a tömény romantikával, hátborzongató horrorokkal vagy hajmeresztő kalandokkal teli világokat lefestő képek. Nagyon nehéz – megkockáztatom, hogy lehetetlen – kikerülni mindezt, és talán észre sem veszi az ember, de ezek hatására olyan álomvilágba ringatjuk magunkat, ami a valóságérzékelésünkre nagy veszélyt jelent.

Sokan a tökéletes párkapcsolatot kajtatják, de páran lehet, hogy kincsvadászok vagy vámpírvadászok akarnak lenni – esetleg vámpírok, ha már itt tartunk. A való életben azonban egyik sem létezik. Amikor ezt realizáljuk, akkor olyan, mintha egy delíriumos álomból ébrednénk fel. A legtöbben ilyenkor szívesen megnyomnánk a szundi gombot és visszaaludnánk, de persze tudjuk, hogy mint minden reggel, bármeddig húzod is a pillanatot, a végén mindenképpen fel kell kelned.

Ez az ébredés azonban keményen arcon csaphat, a gyomrodba bokszolhat, elgáncsolhat és megrugdoshat. Ha a tökéletesről alkotott álmod végül darabokra hull, pusztán azért, mert rájössz, hogy egyszerűen nem is létezhet soha a valóságban, akkor könnyen gödörbe eshet az ember. Egy sötét, mély, feneketlen verembe, ahová nem jut el a fény, és ezért könnyen elfeledheted, hogy bár most nem látod, azért van még boldogság, napsugarak és nevetés.

Mindenkinek az életében van egy pont, amikor rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem létezik, így nem is lehet egyenlő a boldogsággal. Mindig vannak problémák. Mindig vannak hullámvölgyek. Mindig van egy bazinagy hegy, ami előtted terem. És mindig van valami vagy valaki, aki helyesen motivál. Motivál, hogy észrevedd: a probléma egy megoldandó feladat, a völgyek után magasba törő dombok várnak, a hegyet pedig csak meg kell másznod ahhoz, hogy győzz.

Amikor ezt felismered, akkor rájössz, hogy az elképzelt álomvilágnál, amit a torkodon lenyomott filmek és könyvek alapján alkottál, sokkal többet és jobbat adhat a valóság. Végül, egy nap ráeszmélsz, hogy a valóságod maga az álom.

Talán úgy tűnhet, hogy én bojkottálok minden álmodozást, de ha olvastál már akárcsak egy bejegyzést a Csillagtörténetek oldalon, akkor tudod, hogy pont az ellenkezőjét vallom. A képzelet és a kreativitás kombinációja valami igazán különlegeset és egyedit képes alkotni. Ettől szebb és színesebb a világ.

Azonban azt el kell ismernem, hogy pont emiatt képes annyira magába szippantani, hogy az egyszerű hétköznapok olyan szürkének tűnnek. Könnyen elkedvtelenedik az ember, hiszen nem élnek köztünk mesebeli lények. Könnyen belesavanyodhat a mindennapos feladatokba, hiszen ma sem a világot kellett megmentenie valamilyen űrlény támadástól. Persze ezek elég szélsőséges példák, de ezt nézzétek el nekem.

Bevallom, az utóbbi időben sokszor jellemezte a hangulatomat a kedvtelenség vagy a fásultság. Persze, mindenkinek az életében vannak ilyen szakaszok, és biztosra veszem, hogy akárcsak mások, én is hamarosan túl leszek ezen az időszakon, de mégis elgondolkodtatott. Így született meg ez a poszt, amit remélem, gondolatébresztőnek találtatok. Fontosnak tartottam megosztani veletek a saját tapasztalatomat, mert úgy gondolom, ha ennek hatására legalább csak egy személy úgy fog felébredni delíriumos álmából, hogy legalább egy picikét fel van készülve a valóságra, akkor nem lesznek irreális elvárásai és talán kikerülheti majd azt a bizonyos sötét vermet is.

Nektek mi a véleményetek a tökéletességről? Melyik volt az a pillanat, amikor rádöbbentetek, hogy nem elég elképzelni a vágyott életet, hanem keményen meg kell dolgozni annak kialakításáért? Esetleg volt már részetek abban, hogy a valóság keménye arcon csapott benneteket?

- Henna

Sziasztok csillagok!

Szuper hírem van mára: megérkezett a Világépítés negyedik témája!

A Természet Tisztogatása után az új életre kelt Földön olyan fajoknak kell osztozkodnia, akik egészen idáig nem is tudtak egymás létezéséről. Harag és ellenségeskedés bújik meg a felszín alatt, de mindannyian tudják, hogy az új világ megépítéséhez szilárd alap kell. Fontos tehát, hogy olyan szokásokat alakítsanak ki, amelyek megférnek egymás mellett.

Ebben a részben elolvashatod, hogy az emberek, Védelmezők és Lovagok vezetői hogyan fektették le népük hagyományainak alapjait.

Olvasd el és mondd el véleményedet bátran! ;)

- Kezdhetjük? – tette fel a kérdést Gemma, a Védelmezők vezetője. Ahogy megmozdult gyémántból kialakított székén, az aranybőrén elhelyezett ékszerek csilingelni kezdtek, és a barlangteremben sokáig visszhangzott a hangjuk.

Scutum, a Lovagok vezetője kihúzta magát a fából faragott, karosszékre emlékeztető ülőalkalmatosságán. Marek, az emberek vezetője félénken bólintott. Gemma nyugtázta a néma beleegyezést, majd intett szolgálójának, egy Floreknak, akinek halványzöld bőrét beragyogták a terem falában elhelyezett drágakövek fénye. A kedves tekintetű lány szinte libegve lépett oda Scutumhoz és Marekhez, majd mindkettejük elé rakott egy-egy pergament tekercset.

- Mi ez? – kérdezte a Lovagok vezetője mély hangján.

- A megállapodásunk – felelte Gemma, majd úgy tett, mint aki eltakarja szánakozó mosolyát. A mozdulat pontosan kiszámított volt és az aranybőrű vezető gondoskodott róla, hogy senki ne mulassza el.

- Hiszen még bele sem kezdtünk a tárgyalásba – mondta döbbenten Marek. Az izzó, folyékony aranyra emlékeztető szempár láttán az emberek képviselőjének kedve támadt a föld alá ásnia magát, de aztán gondolt egy merészet és inkább kihúzta magát. Egy egész faj képviselőjeként van jelen, muszáj egy kis tiszteletet kiharcolnia magának.

- Hogy is hívják őt? – kérdezte Gemma Scutumtól.

- Mareknek hívnak – válaszolta az ember. Bár alig észrevehetően, de Scutum arcán egy halvány mosoly futott át.

Gemma továbbra is a Lovagok vezetőjéhez intézte szavait.

- Nos, Scutum drágám, kérlek, mondd meg ennek a Mareknek, hogy puszta formalitásból van jelen. A tárgyalásba semmiféle beleszólása nincsen. Vegye megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán betehette a mocskos emberi lábát az otthonomba, és maradjon csendben.

Scutum Marek szemébe nézett. Nem ismételte el Gemma szavait, de tekintete azt üzente, hogy jobb, ha Marek ezúttal tényleg nyugton marad.

- Lehet, hogy ember, de akkor is igaza van – szólalt meg a Lovag. A bőrén futó vonalak mélykék és sötétlila színben örvénylettek. Marek úgy képzelte, a vezető bőrén át bepillantást nyerhet az univerzum egy kis szeletébe. – Azzal a céllal ülünk most itt, hogy olyan hagyományokat teremtsünk a bolygón élő fajok számára, amik nem veszélyeztetik a békét. Így tehát mind a három faj képviselője kinyilváníthatja a véleményét.

Marek olyan büszke tekintettel nézett Gemmára, mintha az ő szájából hangoztak volna el a szavak. Gemma néhány rövid pillanatig belenézett az ember szemébe, majd bosszankodva legyintett egyet, mint aki egy idegesítő legyet akarna arrébb hessegetni.

- Legyen hát! A tekercsben leírt Védelmező ünnepségek ettől függetlenül változatlanok maradnak, de a Lovagokat és embereket érintő pontokban módosíthatunk. Beszélj hát ember, milyen hagyományok szerint élnél?

- A Régi Időkben…

- Nem számít mi volt a Természet Tisztogatása előtt! – vágott szavába Gemma, és ezúttal Scutum is egyetértően bólintott. – A múlt elpusztult, meghalt, belefulladt a saját hamvaiba. A jelenről beszélj, vagy nem hallgatlak tovább!

Marek igazán igyekezett eltökéltnek és határozottnak tűnni, de az aranybőrű Gemma, ha lehetséges volt, mérgében még gyönyörűbbnek tűnt. Képtelen volt ettől eltekinteni. Nyelt egy nagyot, majd elmondta kéréseit, melyeket korábban gondosan megfogalmazott Kristály tanácsa.

- A Krónikák évekről, hónapokról és órákról mesélnek, de most már nem ismerünk mást csak nappalt és éjszakát, hideget és meleget. Nincs más, amihez viszonyítani tudnánk az idő múlását, csak az évszakok. Így hát ragaszkodunk a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél Ünnepéhez.

- Az évszakok múlását követjük, mióta világ a világ – mondta Gemma egyre indulatosabban. - Azt hiszitek, a saját kedvetek szerint formálhatjátok Ver, Aestas, Autumnus és Hiems Ünnepét?! Az ősi szellemeket nem sérthetitek meg az ostoba szokásaitokkal!

- Gemma, kérlek! – intette le Scutum erős baritonján. – Ti, Védelmezők és emberek egy bolygón éltek már időtlen idők óta. Nem számít, hogy az emberek nem tudtak a létezésetekről, így is osztozkodtatok a Földön. Nem természetes hát, hogy most hasonlóképpen tartjátok számon az idő múlását és így hasonló ünnepségek alakultak ki az esetetekben? Nem gondolnám, hogy a szellemeitek szomorkodnának amiatt, hogy még többen imádják őket. Hadd róják le tiszteletüket az emberek a maguk módján. Biztosra veszem, hogy a szokásaik nem befolyásolnák a tiéteket. Nem igaz, Marek?

Az emberek képviselője teljesen ledöbbent, hogy a hatalmas Scutum, a Lovagok Vezetője egyenesen hozzá intézett egy kérdést. Ráadásul egészen úgy tűnt, mint aki komolyan érdeklődik a válasz iránt. Marek érezte, hogy eljött az ő pillanata, most kell jól forgatnia a szavakat ahhoz, hogy a két idegen faj megértse őket.

- Azt garantálhatom, hogy a Védelmezőket semmilyen formában nem gátoljuk abban, hogy a maguk módján tisztelegjenek. Mi magunk közt ünneplünk. A Tavasz Ünnepén egy fát ültetünk Kristály valamely kijelölt pontján. Ezt a fát arról a személyről nevezzük el, akinek születésének ideje legközelebb esik az ünnephez. Ezzel szimbolizáljuk azt, hogy a természet és az ember szétszakíthatatlan kapcsolatban van egymással.

- Ha! – kiáltott fel hangosan Gemma. Kétségtelen, hogy drámai hatást szeretett volna kelteni és már épp felállt volna székéből, mikor Scutum egyetlen intésére visszanyelte keresetlen szavait és hátradőlt a fehér szőrmével kibélelt gyémánt székén.

- A Nyár Ünnepén felvonulást szervezünk, ahol nap és madár motívumokkal díszített öltözéket hord mindenki és különböző madárénekektől hangos a város. Ilyenkor úgy tűnik, mintha az Kristályba költözött volna a Nap, és arany fényével beragyogná az egészet. – Marek túl későn eszmélt rá, hogy az arany szót hanyagolnia kellett volna, mert Gemmánál ez érthető módon kényes témának minősült, de szerencsére a Védelmezők Vezetője nem szólt közbe. – Ősz Ünnepén betakarítjuk a termést. Magvakkal és színes falevelekkel dekoráljuk ki a házakat, a főtéren pedig rendezünk egy hatalmas, össznépi lakomát. A Tél Ünnepén a szeretetet és az összefogást ünnepeljük. Feldíszítjük a város legmagasabb örökzöldjét és ajándékokat viszünk egymásnak. – Marek nem mondta ki hangosan, de az emberek így emlékeztették magukat arra, hogy csak az egymásba vetett bizalmukon alapszik a létezésük ebben az idegen világban.

- Ennyi? Így dicsőítitek a szellemeket? – Ha Gemma szájából a gúny késdöfésként érte volna Mareket, akkor az ember ott helyben, azonnal szörnyet halt volna. – Így tehát bebizonyosodott, hogy csakis a Védelmezők miatt mutatják még meg jóságos arcukat. Haragjukat csakis a ti szokásaitok táplálhatják.

- Az emberek szokásai aligha elegek ahhoz, hogy az évszakok dühét gerjesszék, de ha ilyen biztos vagy abban, hogy néped méltón ünnepel, akkor hát halljuk, miképpen vígad egy Védelmező? – Mareknak fogalma sem volt róla, hogy Scutum miképpen tudta ezt fapofával végig mondani, de a vezető mégis megtette.

- Ver egy csíntalan kisgyermek, aki a csendben ébredező természet szeméből hangos ricsajjal tünteti el a hosszú és hideg álom nyomait. Máglyákat gyújtunk a meghalt növényekből és faágakból, hogy a hamvakból aztán új élet születhessen.

- Micsoda öröm lehet számodra, hogy a csillogó drágakövek nem halnak meg – jegyezte meg mosolyogva Scutum. Gemma csak egy gyilkos pillantással kommentálta a hallottakat.

- Aestas a föld leggyönyörűbb és legbujább nője, aki szereti a ragyogást. Talán megértitek, hogy az én szívemhez ő áll a legközelebb, ezért a tiszteletére én magam szoktam ünnepséget rendezni a drágakövekkel díszített, fényűző termeimben.

- Az összes Védelmező befér a barlangokba? – Marek észre sem vette, hogy a fejében megfogalmazódott kérdést hangosan is feltette, de hát nem volt mit tenni, nem szívhatta vissza meggondolatlan szavait.

- Tárt kapukkal fogadunk mindenkit, aki betérni kíván, de nem mindegyik faj él ezzel a meghívással. A Ferusok jobb szeretnek magányosan, a hegyek közt megbújva ünnepelni a maguk módján. – Marek egészen biztos volt benne, hogy a Ferusok szokásai sok vért és halált követelnek, és ennél több részletre nem is volt kíváncsi. – Autumnus olyan erős és hatalmas férfi, kinek lépésétől annyira megremeg a föld, hogy lehullnak a fákról a levelek. Erre az ünnepségre már a Ferusok is előmerészkednek, ilyenkor ugyanis mindenki ijesztő mintákat fest az arcukra, ezzel jelképezve, hogy a természet nem ismer félelmet. – Gemma végig egyenesen Scutum szemébe nézve szónokolt. – Hiems nem más, mint egy ősz hajú, botra támaszkodó öregúr. Az eltelt idő bölcsességét és az elkerülhetetlen elmúlást szimbolizálja. Csendben, békében emlékezünk meg róla. Ezt követően a természet némán tér nyugovóra.

A két hatalmas vezető néhány pillanatig még szótlanul tűrte egymás tekintetét, így végül Marek szólalt meg.

- Láthatod, hogy a hagyományaink nem befolyásolják egymást. Nem szükséges, hogy bármelyikünk is változtasson, mert ezek nem veszélyeztetik a fennálló békét.

- Vésd eszedbe ember, ha bárkinek is módosítania kell, az te leszel! - Marek ezt úgy értelmezte, hogy az aranybőrű vezető áldását adta. – Más hagyományaiba könnyen beleszólsz, de mikor a tiéden a sor, néma vagy, mint Hiems. Ne feledd, hogy a megállapodásunkban három faj szokásait említjük meg!

- Én soha nem feledek semmit – felelte rezignáltan Scutum. Marek biztosra vette, hogy igazat beszél. – Mi mások vagyunk, mint ti. Védelmezőként és emberként nem ismertek mást, csak ezt a bolygót. Mi az Istenek küldöttjeiként érkeztünk a Földre, így a Korai Időket csak a Régi Krónikák lapjairól ismerhetjük. Mi, Lovagok az univerzum őrzői vagyunk. Mielőtt ide küldtek volna minket, a csillagok közt éltünk. A múltunk iránti tiszteletből választunk magunknak olyan neveket, amelyek a csillagokhoz köthetőek. Számunkra az univerzumban nem létezett az a fogalom, hogy „idő”. Létezésünket három részre osztjuk: születés, élet és halál. – Gemma és Marek olyan feszült figyelemmel hallgatták Scutum elbeszélést, mintha a létezés miértjéről rántaná le a leplet. - Egy új élet születésekor a csecsemőt ajándékokkal és jókívánságokkal halmozzuk el. Mindent megteszünk azért, hogy az ártatlan gyermek életútja akadálymentesen megkezdődhessen. Az élet múlását csak az események alapján határozzuk meg. Az Égi Krónikáink csaták, harcok és uralkodások emlékét őrzik, ám egyiket sem ünnepeljük úgy, ahogy ti az évszakokat. Tiszteletünket az elődeink tettei iránt úgy mutatjuk ki, hogy gyermekeinknek átadjuk az ő történeteiket, így biztosítva, hogy azok soha ne merüljenek feledésbe. A halál számunkra egy dicső utazás kezdetét jelenti, hiszen csakis így emelkedhet fel valaki az Istenek közé. Életünket más fajok védelmének szenteljük, így biztosítva azt, hogy halálunk után a teremtőink közt ülve figyelhessük utódaink dicsőségét. Így tehát mi, a Lovagok a halált ünnepeljük meg igazán. Feldíszítjük az elhunyt utolsó fekhelyét, ódákat zengünk tetteiről és hálát adunk, amiért életével beragyogta a miénket. – Scutum szavait néma csend követte. Úgy tűnt még Gemma torkán is megakadtak a szavak. A Lovagok vezetője halvány mosollyal az arcán szólalt meg ismét. – Biztosíthatom a Védelmezőket és az embereket is, hogy hagyományaink nem zavarják meg a tiéteket.

- Valóban – találta meg hangját Gemma.

- Megegyeztünk tehát? – kérdezte Marek reménykedve. – Egyetértünk abban, hogy a fajok közti békét nem veszélyeztetik a szokásaink?

- Egyetértünk – válaszolta Scutum.

- Ez esetben elkészítettem az új tekercseket, amely tartalmazni fogja az elhangzottakat. A Hírnökkel majd elküldetem nektek ezeket. Természetesen csak akkor, ha nem jelent ez gondot neked, Scutum drágám. – Gemma hízelgő stílusa olyan hirtelen bukkant elő ismét, mintha mindig is ott lett volna. Dühös tekintete újra megszelídült, és Marek nyugtázta, hogy az aranybőrű szépség szemében ő megint nem létezik.

Miután mindenki beleegyezett Gemma javaslatában, Marek néhány robosztus termetű Metallum kíséretében elhagyta Mélységet. Szívében nem volt mást érzelem csak hála, amiért élve hagyhatta el a Védelmezők központját.

Scutum a Pegazusok húzta szekérről nézett vissza Gemma gyorsan távolodó alakjára. Kulcsfontosságúnak tartotta, hogy a Természet Tisztogatását követő korai időszakban biztos alapokat fektessenek le a fajok számára, és most kifejezetten elégedett volt a tárgyalás végkimenetelével. Bebizonyosodott, hogy lehet valaki ember, Védelmező vagy éppen Lovag, imádkozhatnak az évszakokhoz, az élethez vagy akár a halálhoz, valójában az összes szokás a múlt és az elődök tiszteletére épül.

Scutum jól tudta, hogy aki képes tiszteletet érezni, ő képes hinni is másokban.

Aki hisz, ő képes szeretni.

Aki szeret, ő képes élni. 

Sziasztok csillagok!

A mai napon eljött az ideje a tizenharmadik fejezetnek!

Az események felpörögtek, lehullt a lepel néhány titokról, de ezt nem árt megemészteni. A Harcosnak készülő Cassy azonban nem a türelméről híres.

Olvasd el a Sagittarius történetének újabb fejezetét és mondd el véleményedet!

Jó olvasgatást! ;)

- Vagyis… - fogott bele Nathaniel, de ahhoz, hogy folytatni is tudja a gondolatmenetet, muszáj volt leülnie. Cassy mellételepedett. Nem értek egymáshoz, de karjuk olyan közel volt, hogy a kettejük közt feszülő bizsergést tisztán érezték. – Azt akarod mondani, hogy én egy lehullt csillag vagyok? Mármint egy… igazi csillag?!

- Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen furcsán hangozhat neked. Sajnálom, hogy így kell megtudnod az igazat. Sajnálom, hogy nem találtak rád Sagittariusok vagy maguk az Ősök. Sajnálom, hogy nem nevelkedhettél fel szerető családban. Sajnálom, hogy magányosan éltél, miközben egy egész faj dicsőített volna. Sajnálom, hogy…

- Hé-hé! – Nathaniel két tenyere közé fogta Cassy arcát és véget vetett a szóáradatnak. – Hagyd ezt abba Cassy! Te vagy az, aki végre értelmet adott mindennek. Életemben először nem érzem magam szörnyetegnek, és ezt csakis neked köszönhetem. Ne kérj bocsánatot olyan dolgokért, amik nem tőled függnek. – Cassy Nathaniel tekintetében elveszve bólintott. A fiú finom mozdulattal megsimogatta az arcát, majd elengedte. – A múlton egyikünk sem változtathat… igaz? Nem lehet visszamenni az időben, meg hasonlók?

- Nem – nevette el magát Cassy. – Nem vagyunk földönkívüliek, nincsen különleges technológiánk és semmi ilyesmi. Emberi eszközöket használunk. Egy Sagittarius esetében a legfőbb fegyver ő maga.

- Az, hogy Bukott vagyok, tulajdonképpen mivel jár?

- Őszintén szólva nagyon meglepő, hogy az Ősök nem találtak rád. Ők érzékelik a Sagittariusokból áradó energiát és egy Bukott a Földön olyan, mintha zseblámpával világítanának a szemükbe. Talán azért voltak figyelmetlenek, mert már létezik egy Bukott. Ő Menedékben él, az Ősök városában. Nem is emlékszem olyan esetre, hogy egyszerre két Bukott élt volna a Földön. Általában egy évszázadban egy csillag hull le, bár a leggyorsabb váltás eddig azt hiszem, ötven év körül lehetett. Jobban oda kellett volna figyelnem, mikor erről tanultunk – Cassy szégyellte magát. Kapásból legalább öt, ha nem több személyt fel tudott volna sorolni, akik sokkal alkalmasabbak lettek volna arra, hogy beavassák Nathanielt.

- Miért olyan fontos, hogy az Ősök rám találjanak?

- A benned lakozó erő használatára csak ők tudnak megtanítani. Egy átlagos Harcos Mester fel sem foghatja, hogy milyen képességekkel rendelkezhetsz. Mi a helyzet a látásoddal és a szaglásoddal?

- Hogy érted ezt? – döbbent meg Nathaniel. Mikor azt hitte, kezd hozzászokni a gondolathoz, hogy egy másik faj kiemelkedő tagja, akkor jön valami újabb sokkoló információ. – Talán röntgenlátásod van?

Cassy aggódva nézett a fiúra. Nathanielnek tudnia kellett volna, hogy mire gondol!

- Nem, de akár a hallásod, úgy a többi érzékszerved is sokkal kifinomultabb, mint egy Kívülállónak. Mostanra már tapasztalnod kellett volna, hogy élesebben látsz és érzékenyebb vagy minden szagra és illatra.

- Hát, soha nem kellett szemüveget hordanom az biztos. A terem közepéről is tisztán kivehetően látom, hogy egy professzor mit ír fel a táblára, de ezen kívül semmi rendkívülit nem tapasztaltam még.

- Tény, hogy ezek fejlődnek ki a legkésőbb és a legnehezebben, de ez akkor sem szerencsés. Hogy érzed magad? Nem fáj a fejed? Nincs hányingered?

- Ejha, mikor lett belőled doktor néni?

- Nathaniel! Kérlek, egy kicsit vedd komolyabban, rendben? Nem volt senki, aki tréningezzen veled, így talán még érthető is lenne, hogy miért nem fejlődött ki minden képességed, csakhogy te Bukott vagy! Olyan intenzív erő buzog az ereidben, amit ha nem irányítanak megfelelően, veszélyes is lehet rád nézve! Felemészthet és akár… - Cassy képtelen volt befejezni a mondatot, de megtette helyette Nathaniel.

- Akár meg is halhatok? – A lány csak bólintott.

- Szuper – válaszolta gúnyosan Nathaniel.

- Szerintem egyáltalán nem az! – Cassy kissé dühös volt a fiúra, amiért fél vállról veszi az elhangzottakat, de be kellett látnia, hogy amíg nem ismeri teljesen az erejét, addig nem is lehet tisztába a következményekkel.

Pár percig némán ültek egymás mellett; mind a ketten emésztették a hallottakat. Senkinek sem volt könnyű, hiszen ami az egyiknek teljesen logikus és természetes volt, az a másiknak képregénybe illő dajkamesének tűnt.

- Azt mondtad, hogy az Ősök a teremtőtöktől kapták a halhatatlanságukat – szólalt meg végül Nathaniel. A kérdést ki sem kellett mondania, Cassynek egyértelmű volt, hogy mire kíváncsi.

- Emlékszel még, mi meséltél nekem, mikor legutóbb itt voltunk?

- A nyilas csillagkép történetét – bólintott mosolyogva Nathaniel, miközben a lány kezéért nyúlt.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy amit mondtál, az nem mese?

Cassy szavait hallva Nathaniel egy pillanatra teljesen mozdulatlanná dermedt, majd kényelmesen hátradőlt a padon, mint aki ennyi idő alatt könnyedén meg is emésztette a hallottakat.

- Azt felelném, hogy a szívem mélyén valahol mindig is éreztem. Abba azonban beavathatnál, hogy miképpen kapcsolódik ez a Sagittariusokhoz?

- Nos, miután Kheirón feladta halhatatlanságát, Zeusz jóvoltából csillagképként tovább élhetett, azonban azt kívánta, bár ne látná, hogy mi zajlik a Földön. Kheirón volt a hősök nevelője, tanítómestere, azonban nélküle a világ lassan, de megállíthatatlanul sötétségbe borult. Az emberek lelkében tombolva kelt életre a gonosz és úgy tűnt, senki sem képes rá, hogy megvédje a tisztalelkűeket. Kheirón fohászkodott Zeuszhoz, hogy mentsék meg az embereket. Kitalálta, hogy csillagokat küldd le a Földre, akiknek egyetlen feladatuk a jók és az ártatlanok védelme lesz. Ez tehát népünk történelmének kezdete. Kheirón Zeusz segítségével teremtett meg minket, ezért hát ők a mi atyáink. Azért létezünk, mert feladatot kaptunk, amit soha nem feledhetünk. Erősebbek vagyunk az embereknél, hogy megvédhessük őket, azonban nem vagyunk közéjük valóak, ezért soha nem ismerhetik meg fajunkat. Sajnos az ember nem bánik túl jól azzal, amit nem képes megérteni.

- Jól értem, hogy az embereket a bennük rejlő gonoszságtól kell megvédenetek? – kérdezte hitetlenkedve Nathaniel. – Ez… Ez egy lehetetlen küldetés.

- Nem lehetetlen, de soha nem ér véget. Lélekről-lélekre haladva tesszük jobbá ezt a bolygót. A sötétség soha nem fog elpusztulni vagy meghalni, ezért ránk is mindörökké szükség lesz. Ezért fontos, hogy fajunk fennmaradjon. Ezért fontos, hogy a Bukott biztonságban legyen. Mivel ő a legerősebb köztünk, ezért ő a legfőbb célpontja minden Árnylénynek, így hát az Ősök Menedékbe…

- Állj, állj, állj! Árnylények? Őket eddig nem említetted.

- Ne haragudj – szabadkozott Cassy. – Olyan nehéz összeszedetten elmondani mindent! Az Árnylények olyan Sagittariusok, akiknek lelkét megfeketítette a sötétség. Sajnos a gonosz nem válogat, ha nem állunk készen, akkor ugyanúgy megtámad minket is, mint bármelyik másik Kívülállót. – Cassynek eszébe jutott a zaklatott álma, ahol feketeség bugyogott elő mellkasából. Ösztönösen tarkójához nyúlt, ahol úgy érezte, hogy a jel szinte lüktet ujjai alatt. – Mivel ők a mi képességeinkkel rendelkeznek, ezért ők a legnagyobb ellenségeink. Nehéz a sajátjaink ellen küzdeni.

Nathaniel érzékelte Cassy szomorúságát, és támogatása jeleként összefűzte ujjaikat és szorosan tartotta a lány kezét.

- Szóval azt mondod, hogy ezek az Árnylények örömtáncot járnának, ha megkaparinthatnának? – Nathaniel bár higgadtan tette fel a kérdést, Cassy érezte a testéből áradó kétségbeesés keserű illatát.

- Nem esik bajod – mondta határozottan. – Nem engedem.

- Az én bátor hősöm – mosolyodott el Nathaniel, de Cassy figyelmét nem kerülte el, hogy a jókedv nem érte el a fiú szemét és egyben lelkét sem. – Nekem most muszáj… Ne haragudj, Cassy, de fel kell dolgoznom a hallottakat. A rengeteg új információtól úgy érzem, hamarosan felrobban a fejem. Remélem, megérted.

- Hát persze! Elképzelni sem tudom, milyen ostobán hangozhatott minden, amit mondtam – nevetett fel idegesen Cassy. – Én csak arra kérlek, hogy ne tűnj el sok időre. Azonnal szólj, ha készen állsz arra, hogy elfogadd mindezt. Könyörgöm, tartsd észben, hogy veszélyben vagy, de nem csak az Árnylények, hanem az erőd miatt is. A te érdekedet szolgálja, hogy minél hamarabb megtanuld irányítani és kordában tartani.

- Rendben van – mondta Nathaniel, majd elengedte Cassy kezét és lassan elindult a lépcsők felé.

- Ígérd meg, hogy keresni fogsz! – kiabált még utána a lány. Nathaniel visszafordult és kurtán bólintott egyet, majd eltűnt a kacskaringós lépcsősoron.

Cassy még egy ideig az üvegkupola alatt üldögélt és próbált visszaemlékezni minden elhangzott szóra. Az ő döbbenete és értetlenkedése meg sem közelítette Nathanielét. Fogalma sem volt, hogy a fiú min mehet keresztül, de remélte, hogy tud rajta segíteni.

Miközben ő is kilopakodott a kilátóból, végig azon járt az esze, hogy mi tévő legyen. Nathaniel egy Bukott! Kötelessége lenne szólnia Patricknek, de a Vezető azonnal találkozni és beszélni akarna vele. Könyörtelenül zúdítaná rá a kötelességeit és nem hagyna időt rá, hogy szegény megeméssze a hallottakat. Érthető, hogy a Vezető előrébbhelyezi a nép biztonságát és Cassy tudta jól, hogy neki is így kellene cselekednie. Mégis egy önző érzés tolakodott előre a szívében. Azt akarta, hogy Nathaniel elfogadja Sagittarius és egyben Bukott kilétét, mert az azt is jelentené, hogy őt, Cassyt is elfogadja. Nem tartaná különcnek, furcsának vagy idiótának, mint az összes eddigi személy. Ő lenne az első olyan srác, aki teljesen a bűvkörébe vonta, és aki ismerheti Cassy minden titkát anélkül, hogy bármilyen szabályt megszegne. Ez olyan örömmel töltötte el a lány lelkét, amit még ő maga is letagadott, de az érzés ennek ellenére ott szárnyalt egész bensőjében.

A parkon át szerette volna lerövidíteni az utat a Központ felé. Annyira elmerült a gondolataiban, miközben a kanyargós ösvényeken sétált, hogy nem figyelt eléggé a megérzéseire. Valaki szótlanul mögé lopózott, és ő még csak észre sem vette, csak amikor már késő volt.

Egy kissé izzadt, kérges tenyér tapadt Cassy szájára hátulról, miközben a támadó másik karjával a csuklóját tartotta hátracsavarva. Éles fájdalom hasított a lány kezébe, de szinte azonnal el is múlt, mert az idegen amilyen gyorsan elkapta, olyan gyorsan el is engedte.

- Felkészültebbnek kéne lenned!

Cassy dühösen fordult hátra, miközben kézfejével letörölte az izzadság ocsmány ízét a szájáról.

- Feltétlenül szükség volt erre, Ethan?!

A Harcos felemelt kezekkel és mosolygó tekintettel hátrált egy lépést, mintha azt jelezné, megadja magát.

- Jól van kislány, húzd vissza a tüskéidet! Nehéz napod volt?

Egy pillanatra beugrott a lánynak, hogy talán illene megemlítenie a nem rég megtudott új információkat Ethannek, de egy belső hang azt súgta neki, hogy ennek még nincs itt az ideje.

- Mondjuk úgy, hogy volt már jobb. Mit keresel itt?

- Rémlik, hogy mi történt itt tegnap? – kérdezte apró gúnnyal a hangjában, miközben a háta mögé, a kilátó irányába mutatott. – Azok az ostoba Kívülálló zsaruk addig kapargathatják az aszfaltot, ameddig csak akarják, végül úgyis csak egy döglött akta lesz abból a fiúból. Én azért járőrözök most, mert valakinek muszáj rendesen elvégezni a nyomozói munkát. A fontosabb kérdés inkább az, hogy te mit keresel itt? Nem kaptál szobafogságot, vagy más büntit a csúnya bácsitól?

- Lehet, hogy nem tűnt fel, de nem vagyok hat éves.

- Ne haragudj kislány, de nem, eddig nem tűnt fel.

Cassy mérhetetlen nagy késztetést érzett arra, hogy a férfira öltse a nyelvét, de belátta, hogy azzal eléggé aláásná az előbbi állítását. Valóban nem viselkedett megfontoltan tegnap éjszaka, de hát attól, hogy Sagittarius, még lehetnek hibás döntései.

- Terrynél voltam – vallotta be végül.

- A Kívülálló barátnődnél?

- Terrynek hívják, de igen. – Cassy szülei már hozzászoktak Terry társaságához, így a lány már el is felejtette, hogy mekkora ellenérzést válthat ki egy Sagittariusból az, hogy a legjobb barátnője nem közéjük való.

- Oké-oké. Hogy van Terry? – A nevet olyan gondosan gesztikulálta, hogy elég nevetségesen hangzott és Cassy akaratlanul is elmosolyodott.

- Jól lesz. Erős lány. Még próbálja összerakni a tegnap esti puzzle apró darabkáit. Elmesélte, hogy mire emlékszik és mondott valamit, amit talán mi is megfontolhatnánk.

- Nem hiszem, hogy a sokkot kapott barátnőd szavára kellene adnunk, de azért hadd halljam!

- Ha valóban Árnylény volt, akkor milyen céllal érkezett a bulira? Ott volt Sasha és én is, minket mégsem akart megközelíteni. Miért pont egy teljesen ártatlan Kívülállót talált el? Hiszen lássuk be, az elég valószínűtlen, hogy csak úgy találomra elhajította a tőrt azzal a gondolattal, hogy valakit majd úgyis eltalál. Túl nagy kockázatot vállalt ezért a dobásért, hiszen sokan voltak a bulin, bárki megláthatta volna.

- Nem akarlak lelombozni kislány, de ezzel nem te találtad fel a spanyolviaszt. Ezen a gondolatmeneten már túl vagyunk Lionellel. A fő kérdés az, hogy miért pont ez a srác kapta azt a szépen megmunkált, csinos fegyvert a hátába? És ha nem ő volt a célpont, akkor ki?

Cassyt kezdte kicsit feldühíteni Ethan stílusa. Fiatal volt és kétségtelenül tapasztalatlan, de nem hülye. Kezdett elege lenni abból, hogy úgy kezelik, mint egy kisiskolást.

- Ha azt mondom, hogy nekem van egy elég erős sejtésem a valódi célpont kilétéről, akkor nem hívsz többet kislánynak? – Ethan érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Elégedett mosolyra húzódott az ajka, és barna szemében is egy furcsa csillogás lángja táncolt. Úgy tűnt, hogy pontosan olyan reakciót sikerült előhoznia Cassyből, amilyet szeretett volna.

- Egy „elég erős sejtés” kissé kevés ahhoz, hogy ezt a jó szokásomat feladjam, de ha be is bizonyítod a feltételezésedet, akkor talán elfelejtem ezt a szót – kacsintott Ethan. – Na, halljuk kislány!

- Szerintem Terry volt a célpont – adta be a derekát Cassy. A barátnője iránti aggodalma erősebb volt, mint a büszkesége. – Nem tudom, miért, de képtelen vagyok másra gondolni.

Ethan elkomorodott és látszott rajta, hogy valóban megfontolja a hallottakat. Lehet, hogy szerette cukkolni Cassyt, de ezzel érte el, hogy a lány bizonyítási vágyból még többet hozzon ki magából. Cassynek el kellett ismernie, hogy a módszere működött és azt is belátta, hogy talán Ethan az egyetlen Sagittarius a Központból, aki hajlandó komolyan venni a szavait.

- Érdekes elméleteid vannak, kislány. Még a végén azt is hajlandó leszek kijelenteni, hogy megfontolandó, amit mondasz.

- Muszáj biztonságban tudnom Terryt! – Cassy nem leplezhette a kétségbeesést a hangjából, de nem is akarta. Terry volt az egyetlen barátnője és bármit hajlandó lett volna megadni azért, hogy a lánynak ne essen baja.

Ethan egy pillanatra megsajnálta Cassyt és esetlenül hátba veregette. Nyilvánvaló volt, hogy az érzelmek kimutatásában volt még hová fejlődnie, de Cassy így is értékelte a gesztust.

- Megoldjuk ezt a nyavalyás ügyet, ne aggódj!

- Segítened kell nekem Ethan! – kérte a Harcost Cassy, és nagyon boldog volt, amikor nem gúnyos visszavágást kapott válaszul, hanem odafigyelő tekintetet. – Tegnap az a személy, aki az egyik legfontosabb az életemben, veszélyben volt, és én nem segíthettem rajta. Ha csak visszagondolok arra a pillanatra, amikor meghallottam Terry sikolyát elfog a hányinger és az önvád. Eddig azt mondogattam magamnak, hogy ha mellette lettem volna, akkor megvédhettem volna, de lássuk be Ethan, valószínűleg akkor én kerültem volna bele abba a nyavalyás hullazsákba! Nem akarok védtelen és tehetetlen lenni! Harcos akarok lenni, úgyhogy ideje úgy is viselkednem. Taníts, hogy jobb lehessek és legközelebb valóban eleget tudjak tenni a feladatomnak, és segíthessek az ártatlanoknak!

Cassy úgy érezte, egy oroszlán bömbölt fel a lelkében, aki még csak most ébred fel, de máris tettre kész. Egész életében Harcos akart lenni, és a Központban lehetősége adódott a legjobbaktól tanulni. Már csak ki kell használnia ezt a lehetőséget.

Ethan széles vigyorral az arcán, már-már büszkén nézett Cassyre.

- Ez a beszéd, kislány!

Azóta el szerettem volna jutni Portugália fővárosába, mióta az iskolában kiselőadást kellett tartanom róla. Az érettségi után, de még az egyetem előtt volt egy év, amikor részt vettem egy utazás ügyintéző képzésen. Az egyik órán mindenki bemutatott egy európai országot és annak főbb városait, látványosságait. Lisszabon, Porto és Madeira akkor került fel a bakancslistámra.

Idén októberben volt szerencsém lehúzni az egyik tételt erről a bizonyos listáról. Természetesen az ott szerzett emlékeket szerettem volna megőrizni, így - mint mindig ilyen esetben -, ezúttal is írni kezdtem.

Ha kíváncsi vagy, hogy milyen élményekkel lettem gazdagabb, akkor kattints tovább és less bele a naplómba.

Ahhoz, hogy teljesen érthető legyen a történet, szeretnék egy kis háttér információt adni. A családommal utaztam és összesen öt napot töltöttünk ott, de ebből csak három teljes napra tudtuk belesűríteni a látnivalókat. Pénteken este értünk a városba és kedden délelőtt már jöttünk haza. Nem is terveztünk ennél hosszabb kirándulást; Lisszabonra többek között pont azért esett a választásunk, mert az elmondások és leírások alapján az egy tökéletes célpont hosszú hétvégézésre. Nos, azt hiszem ennél több bevezetőre nincs is szükség, úgyhogy nyissuk ki azt a naplót:

Vad, sötét, lüktető, energikus. Néhány ott töltött óra után így tudtam jellemezni az esti Lisszabont. Kicsit még idegen, kicsit még félelmetes, de a szívem ezerrel kalapált a mellkasomban és szinte üvöltve hívta fel a figyelmemet arra, hogy élek. „Élsz, úgyhogy kapd össze magad és csinálj BÁRMIT, ami feltölt vagy boldoggá tesz!”Jelenleg ez még talán túl sok volt megtépázott, fáradt lelkemnek, de azt hiszem, ez kellett, hogy ne essek teljesen katatón állapotba.

A szállodánk egy régebbi emeletes házból lett átalakítva. Egyértelműen megállapítható volt, hogy a porta a régi lépcsőház előterében kapott helyet. Na, nem úgy kell ezt elképzelni, mintha egy roskatag, olcsó lebuj lett volna kinevezve szállodának. Nagyon ízlésesen átalakították, úgyhogy a kezdeti lelkesedésünk csak növekedett, miután megérkeztünk és elfoglaltuk a szállodai szobánkat. Ledobtuk a csomagokat, majd elmentem a portára és feltettem a legfontosabb kérdést: „Melyik a legjobb étterem a közelben?”

Ezt követően határozott léptekkel megindultunk az ismeretlen kis utcákon. Olyan magabiztosan mentünk előre, mint akik minden nap ezeket a macskaköveket koptatják. Nos, ez a határozottság egyre inkább fogyni látszott, mikor az utcák is egyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Belebotlottunk hangosan futkározó gyerekekbe és még hangosabban társalgó felnőttekbe.

Lisszabon nem finomkodik. Lisszabon nem ismeri azt a fogalmat, hogy személyes tér. Lisszabon egyből az arcodba mászik, ismeretlenül és erősen ad két gyors puszit az arcodra, gyorsan elhadarja, hogy milyen jó, hogy láthat, aztán mire felfogod, hogy ki is áll veled szemben, ő már rég tovább ment és messziről integet, hogy majd még úgyis összefuttok valahol.

A legelső mondat, amit itt hallottam – leszámítva a taxisofőr sűrű bocsánatkérését, amiért késett, „hiszen tudják, a forgalom valami borzasztó errefelé” – úgy gondolom, tökéletesen összefoglalja a lisszaboni virtust. Az utcán várakoztam még két női rokonommal, amikor sebesen robogva elhaladt mellettünk egy városnéző TukTuk. A sofőr egy fiatal portugál srác volt, aki egy percig nem törődött azzal, hogy a béna szabályok szerint az utat kéne néznie. Lelkesen magyarázott angolul az utasainak, majd amikor elhajtott mellettünk füttyentett egyet és kikiabált: „Lisszabon gyönyörű város, de így, hogy itt vagytok, csak még szebb lett!”

Az első teljes napunkon bebizonyosodott, hogy Lisszabon a lépcsők, csempék és macskakövek városa. Itt a házak falát kívülről díszítik a legkülönbözőbb mintájú és színű csempékkel, és hihetetlen, hogy már ettől mennyire egyedinek, színesnek, élettel telinek tűnik a város.

Tény, hogy egyfajta furcsa kettős érzés fogja el az embert. Lisszabon területe (by wikipédia) 83,84 km². Viszonyításként: Budapest területe 525,13 km². Tehát, a város meglehetősen kicsi, viszont ehhez képest sok az ember és egész egyszerűen nem tudják olyan gyorsan összeszedni a szemetet, mint ahogy azt a turisták eldobják. Így azonban koszos, néhol büdös, fülled, tele graffitivel.

Más részről viszont minden talpalatnyi helyet – és komolyan mondom, hogy a legapróbb helyet is! – kihasználják és fát ültetnek oda. Rengeteg a zöld, a nagyobb terek rendezettek, szóval úgy érezni, hogy az egész város lélegzik, lüktet, él.

Van egy része a városnak, amit mi egy vicces félrehallás miatt mindig Almafának hívtunk (eredeti nevén egyébként Alfama). Ezzel a városrésszel kapcsolatban még az útikönyvek és weboldalak is azt tanácsolják, hogy csak barangolj, csatangolj, engedd, hogy a város hangulata magába szippantson. Hát, mi ennek maximálisan eleget tettünk. Elvesztünk, de nem voltunk elveszettek egy percig sem. Alig pár méter széles, szűk sikátorokban bolyongtunk. Az egyik bal kanyar után vizes ruhákkal teleaggatott részre értünk, a másik után egy fado-házhoz, ahol egy kisebb tömeg várta, hogy jó ételhez és jó zenéhez jusson, majd a harmadiknál egy idős nénihez, aki a bejárati ajtajában egy kis hokedlin árulta a házi készítésű helyi specialitásnak számító szeszes italt, a ginjinhat.

Az első nap után az fogalmazódott meg bennem, hogy Lisszabon olyan, mint egy gyönyörű. buja szerető, akinek folyamatosan ígérgetik, hogy majd feleségül veszik, de végül ő lesz az, akivel titokban egy eldugott, lepukkadt hotelben találkozgatnak.

Az emberek kedvessége, a „déli vendégszeretet” újra és újra lenyűgöz. A helyes pincérfiú már második este úgy fogadott minket, mintha törzsvendégek lennénk. A kisboltban a fiatal eladólány majdnem depresszióba esett, amikor megtudta, hogy nem ehetek tejet és glutént tartalmazó dolgokat (és akkor a szójára és a tojásra még rá sem tértünk), és addig keresgélt a boltban, amíg talált nekem egy megfelelő kekszet.

Egyik pillanatról a másikra néhány rasztahajú fiatal körbeállt és táncolni kezdett a tér közepén. Bevontak mindenkit; arra tévedő időseket, tiniket, fiatalokat. Kajla gyerekek ugrottak fel a híres 28-as villamosra, hogy élvezhessék, ahogy egy megállót az ajtón kívül lógva bliccelhetnek.

Pékségek, betört ablakú, üres épületek, híres márkájú divat üzletek. Itt minden megfér egymás mellett.

E-L-K-É-P-E-SZ-T-Ő! Akinek kenyere a déli életérzés, ő mindenképpen látogasson el ide!

Ez a nap a TukTuk nap volt. Nem is taxi, nem is tömegközlekedés. Valahol a kettő között és szerintem egy ilyen kis utcákkal szabdalt városban ez az egyik legpraktikusabb dolog a turistáknak. Ez itt a reklám helye volt.

Az elsődleges célunk a város egyik leglátogatottabb nevezetessége volt, a Belém-torony. Ez az erőd a világörökség része, és bár az egyik legkisebb erőd, amiben csak jártam, kétségtelenül méltó a hírnevéhez. A hosszú sorban állást csak ketten vállaltuk be a családból, és bár majdnem napszúrást kaptunk a közel egy órás várakozás miatt, egészen biztosan megbántam volna, ha nem megyek be. A torony szűk folyosóiba majdnem beragadtunk, de a kilátás sok mindenért kárpótolt.

A TukTuk-on kívül még a templomoké – bocsánat, katedrálisoké volt a főszerep. Eszméletlen, hogy van, amelyik a tizenkettedik század óta áll! El tudjátok képzelni, hogy mennyi mindenen ment át az épület? Mennyi titkos sugdolózást hallott? Mennyi örökre eltemetett titkot őriz? Hát, én belegondolni sem merek, mert egész egyszerűen felfoghatatlan és valahol félelmetes is.

Egészen random programként betévedtünk egy viking kiállításra is, ahol egy kis videón bemutatták, hogy a vikingek, mint vérengző, elvetemült barbárok élnek a köztudatban, holott az egyik legbátrabb felfedezők és hódítók voltak. A biztonságos otthont, a szeretteiket hátrahagyva hajóra szálltak újra és újra, csak azért, hogy megismerjék az ismeretlent! A csillagok állásából tájékozódtak, az állatok szokásaihoz mérték az időt. Akármilyen kegyetlennek is tűnhet az akkori harcmodoruk, nem gondolnám, hogy náluk bátrabb nép valaha is élt a Földön.

Az érdekes vikingkiállítás mellett egy másik hajózási témájú kiállításra is eljutottunk, ahol láthattuk, hogy milyen eszközökkel tájékozódtak a tengeren és elképesztő maketteken nézhettük meg a legkülönbözőbb vitorlások felépítését. Ez már csak azért is érdekes, mert remek ötleteket adott egy készülő regénysorozatomhoz, szóval ezt abszolút kár lett volna kihagyni.

Az estémet az dobta fel, hogy megismertettek a narancsos-fahéjas gin tonic koktéllal, ami ezúttal jelentem, hogy az új kedvencem!

Egy újabb apró szösszenet a portugál életérzésről: a zene hangját követve betévedtünk egy sikátorba, ahol körülbelül tízlépésnyi helyen rendeztek utcabált – vagy házibulit, ki, minek hívná az ilyet. Volt egy gitáros, egy énesek, rögtönzött grill, egy utcára dobott matrac és olyan hangulat, amit körülbelül a Dirty Dancingben láttam utoljára.

Egyszerűen csak VÁÓ!

Bevásárló nap.

Igazából ennyivel le is zárhatnám, ha nem lett volna velem olyan klassz társaság, akik szerencsére pár óra után kellőképpen agyfaszt kaptak a vásárlástól. Épp a délutáni koffein adagot juttattuk a szervezetünkbe egy forgalmas kávézóban, amikor jött az ötlet, hogy vonatozzunk.

Olvastunk ugyanis egy remek helyről, amit sokan ajánlottak, és nagyjából csak fél órát kellett a vonaton zötykölődni hozzá. Simán belefért. Igazából ez a program abszolút nem volt betervezve, mégis számomra ez volt a legmeghatározóbb.

A csoda neve: Sintra.

A portugál királyok nyári székhelye, így természetesen tele van különböző palotákkal és kastélyokkal. Ahány domb, annyi kastély – mondhatnánk. Erdő, erdő, erdő mindenhol! Hát lehet ezt nem imádni?! Tekintve, hogy mi októberben mentünk, gondolhattuk volna, hogy ezen a vidéken már nem lesz olyan kellemes, nyári hőmérséklet, mint a fővárosban, de hát ilyen, amikor random programot szervez az ember. Fogalmunk sem volt róla, hogy körülbelül tíz-tizenöt fokkal hidegebb tájra merészkedünk, amire sűrű köd ereszkedik. Kísérteties hangulatú volt, de én annyira imádtam, hogy az ott töltött néhány órában vagy tátott szájjal bámultam az erdőt és a kastélyt, amit meglátogattunk, vagy ujjongva tapsikoltam, vagy egyszerűen csak annyit hajtogattam, hogy ez lenyűgöző.

Még most is nehezemre esik összeszedni a gondolataimat ezzel kapcsolatban, mert annyira feltöltött energiával, fékezhetetlen lelkesedéssel, hogy az élmény gondolata is teljesen magával ránt. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha tiszta az idő. Ilyenkor ugyanis ellátni elvileg egészen az óceánig, illetve könnyedén észrevehetőek a szomszédos „kis nyaralók” is. Tudom, hogy nekem azon a helyen még túráznom kell egy jót! Egy tétel lejött a bakancslistáról, egy pedig felkerült. Soha véget nem érő játék.

A ködtakaróba burkozó kastélyban bolyongva belebotlottunk egy házasulandó párba, akik éppen a fotós előtt pózoltak. A szűk hely miatt esélytelen volt, hogy kikerüljük őket, ezért az egyik rokonom úgy döntött, inkább odaáll és feldobja a pár képét. A menyasszony egyből csinált vele egy szelfit. Komolyan, ez már csak hab volt a lisszaboni tortán.

Az utolsó napunkon már kora reggel ki kellett mennünk a reptérre, így az a nap igazából nem tartogatott túl sok meglepetést. A legnagyobb magam elé kitűzött kihívás az volt, hogy megkóstoljam a híres portugál édességet, a pastel de natat, ami tulajdonképpen vaníliakrémmel töltött leveles tészta. Pastel de Belémnek, vagy a szerzetesek süteményének is hívják, mivel a Belém-torony közelében található Szent Jeromos-kolostorból indul a finomság története.

A bökkenő az, hogy ez a kis apróság tulajdonképpen megtestesíti mindazt, amit nem ehetek. Viszont ott voltam ötödik napja Lisszabonban, minden második üzletből ez a kis szépség szemezett velem és könyörgött, hogy kóstoljam meg. Tekintve, hogy egyszer élünk, úgy döntöttem, hogy utolsó nap megkóstolom az édességet – így ha rosszul leszek, akkor legalább már otthon. Hát, megérte a bűnözés, mert méltán híres ez a desszert, bár lehet nem vagy túl objektív, tekintve, hogy hónapok óta vágytam már hasonló édességre.

Ezen kívül még egy érdekesség történt, amit mindenképpen meg szerettem volna említeni. Hazafelé a repülőn mögöttem egy olyan fiatal magyar srác ült, aki – ha jól emlékszem – Floridából tartott Magyarországra, így ő már több mint egy napja nem csinált mást, csak utazott. Vagy talán már több is volt, mint egy nap. Nyilván így elég fáradt volt, de pár apróságról azért mesélt nekünk és hát egy világjáró történeteit ki ne hallgatná tátott szájjal. Így tudtam meg, hogy az átszállásnál simán lekésheted a gépet, mert vannak olyan repülőterek, amiknek az egyik végéből a másikba három óra alatt jutsz csak el, illetve azt, hogy Las Vegasban már a terminálnál félkarú rabló játékgépek vannak.

Mondtam már, hogy imádok utazni? :D

- Henna